A labdarúgás talán legrégibb és legelcsépeltebb toposza, hogy a góllövők határozzák meg leginkább a csapatok arculatát, de voltaképpen uralják a teljes futballvilágot is. A 25, legalább hatvan millió eurót mozgató játékos-transzferből jelenleg 22 esetében támadóért fizettek ekkora összegeket a klubok, de ez az arány akár már a napokban tovább tolódhat például Aubameyang klubváltása révén. Persze a gólokat szállító játékosok halmaza sem homogén távolról sem, számos különböző stílusú játékos szerepel a különböző góllövőlisták élén. Jelen posztban ezeknek a karaktereknek a főbb erényeit igyekszünk körbejárni a statisztikák mentén, mégpedig annak a 21 támadónak az adatai révén, akik az öt élbajnokságban legalább tíz gólt szereztek. Ahogy látni fogjuk, eredményeiket nagyban befolyásolják csapataik stratégiájában betöltött különböző feladatköreik, így igazából a termékenységet is nagyban meghatározza, hogy milyen szerkezetben és képességeinek mennyire megfelelő feladatokkal van megbízva egy-egy támadó. Az sem mellékes, hogy bizonyos tevékenységek nem nagyon mérhetőek statisztikai mutatókkal, hiszen a támadók feladatai közé tartozik például a védelmek figyelmének elterelése labda nélküli elmozgásokkal, melyek hatékonyságának a mérésére szolgáló mutató csak indirekten áll rendelkezésünkre, de általánosságban véve is egyértelmű, hogy a játékosok értékelése nem alapozható teljesen statisztikai mutatókra. Az alábbiakban azonban igyekszünk sorba venni olyan szempontokat, melyek érdekesek lehetnek a támadók megítélésében, még ha néhány közülük meglehetősen köztudott tulajdonságokra is világít rá, összességében azonban a jelenségeket adott kontextusba helyezve segíthet piaci helyzetüket, így akár Aubameyangét is értelmezni.  

(A felhasznált statisztikák a whoscored.com, a transfermarkt.com és az understat.com oldalakról származnak)

Talán már ősidők óta a gólok száma a legegyszerűbb és legelterjedtebb statisztika a futballisták teljesítményéről, ami a támadók esetében még viszonylag releváns mutatónak is tekinthető.  Ez alapján kerülnek folyamatosan a címlapra a legnagyobb sztárok, növekszik ismertségük, marketingértékük, és áldozván a tautológia oltárán azt se feledjük, hogy így kerül a góllövőlisták élére jelenleg a topligákban Immobile, Kane, Cavani, Messi vagy Lewandowski is. A képet valamelyest árnyalja, ha figyelembe vesszük, hogy a gólgyárosok közül kik, milyen mértékben gyarapítják a találataik számát büntetőből, melynek értékesítése ugyan nem magától értetődő feladat, viszont alapjaiban eltér a gólszerzés egyéb módjaitól. Ezt figyelembe véve felértékelődik Kane mindössze egy büntetőgólt tartalmazó gazdag termése vagy Salah 18 akciógólja, miközben Dybala és Mariano Díaz esetében az sem elhanyagolható szempont, hogy góljaik közül ötöt-ötöt viszonylag távolról, a tizenhatoson kívülről értek el, mely nyilván annak is betudható, hogy nekik amolyan secondary striker-ként a kaputól távolabbról kell megtalálniuk a hálóba vezető utat. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor némileg relativizálja a más erényeket igénylő poacher (lesipuskás?) funkcióban Falcao vagy Aubameyang hatékonyságát, hogy három-három büntetőjük mellett hétszer illetve hatszor az öt és felesen belülről juttatták a hálóba a labdát, a gaboni légiósnak ráadásul idén ezeken kívül alig négy "nehezebb" gólja akadt.

A játékosok által szerzett gólok száma mellett szintén figyelembe vehető azok fontossága, melynek mérésére két tényező alapján két viszonylag ismert, ám azért kísérletinek tekinthető módszer terjedt el. Egyrészt nagyobb jelentősége van egy adott meccsen a csapat első góljának, mint a későbbi, akár már az ellenfél fellazult védelmével szemben elért további találatoknak, másrészt az sem jelentéktelen szempont, hány ponttal lenne szegényebb egy csapat az adott játékosának találatai nélkül (vagyis ha nem játszik más helyette, de ő minden helyzetét elhibázta volna, bár a feltevés még így is hipotetikus, hiszen ezen találatok nélkül alighanem a meccsek folyása is másképp alakult volna). Utóbbi tényező alapján a legtöbb góllal rendelkező játékosok közül Immobile találatai jóval fontosabbak voltak a Lazio számára, mint Kane góljai a Tottenhamnek vagy Cavanié a PSG-nek, hiszen előbbi 13 ponthoz járult hozzá 18 meccsen (0,72-es átlag), míg Kane ugyanannyi találattal 22 meccsen csak 8-hoz (0,36), Cavani pedig 20 meccsen alig 3-hoz (0,15). Ebből is látszik már talán, hogy a gólokkal szerzett pontok száma sem egyértelműen jelzi egy-egy támadó karakterét, hiszen az érték voltaképpen per definitionem azon játékosoknál magas, akik klubjai nem nagy különbséggel nyernek meccseket és/vagy nincs sok termékeny gólfelelősük. Ennek tudatában is figyelemre méltó azonban, hogy Simone Zaza 10 találata 10 pontot hozott a Valenciának (0,63), a fontos gólok mesterének pedig leginkább Mauro Icardit nevezhetjük, akinek 18 gólja nélkül 14 ponttal lehetne kevesebbje az Internek, vagyis meccsenként 0,70 pontot jelent klubjának az argentin csatár jelenléte, miközben már 9-szer a csapat első gólját is ő szerezte. Ami Aubameyang idevágó statisztikáit illeti, sem a Dortmundnak hozott alig 3 pont, sem az 5 alkalommal jegyzett első Dortmund-találat (minden harmadik pályára lépésenként) nem tartozik a kiemelkedőbbek közé, de egyébként a korábbi, még termékenyebb évek is hasonló mutatókat hoztak ezeken a területeken, így dortmundi időszakában meccseldöntő játékosnak nehezen nevezhetnénk, miközben a Saint-Étienne-ben más volt a helyzet és bizonyította, hogy képes egy olyan stílusú, a labdát "csak" 52%-ban birtokló csapatban húzóemberré válni.

További részleteket tudhatunk meg egy-egy támadó hatékonyságáról, ha a helyzetkihasználási mutatóit is figyelembe vesszük, mégpedig immár végképp a teljesen rendhagyó játékhelyzetet jelentő büntetők nélkül. Ehhez egy szintén elterjedtnek mondható mutató a góloknak az összes lövések számával való összevetése. Ez alapján az válik nyilvánvalóvá, hogy Kane és Messi elképesztő mennyiségű lövési kísérletből (129 ill. 114) érte el a góljait, így helyzetkihasználási hányadosuk voltaképpen meglehetősen alacsony (14,7% ill. 13,2%). Mindeközben Kevin Volland conversion rate-je a Leverkusenben csaknem 30%, hiszen 10 gólját alig 34 lövésből érte el, de Falcao 13/47-es mutatója is igencsak figyelemre méltó. Még teljesebb képet kaphatunk azonban, ha a támadók lövőhelyzeteinek veszélyességét is figyelembe vesszük az ún. xG mutatók segítségével. Ez alapján az is kiderül, hogy Kane és Messi lövései ugyanakkor átlagban kevésbé könnyű helyzetből érkeztek, mint a magasabb kihasználtságot produkáló támadóké, és azt is láthatjuk, hogy Aubameyang a lehető legígéretesebb helyzetekben adta csak le lövéseit, voltaképpen a Dortmund végletekig kijátszott akcióit értékesítette, mégpedig nem túl jó, átlag alatti hatékonysággal. Mindeközben Paulo Dybala 13 gólját az itt tárgyalt játékosok közül a legnehezebb szituációkból szerezte és voltaképpen a számára kissé viharos ősz folyamán is több mint kétszer termékenyebb volt a Juventusban az xG mutató által predesztinált értéknél, de Nabil Fékir is igencsak jónak mondható, 176%-os hatékonysággal termel idén, lényegesen hatékonyabban, mint az előző években. Mindeközben elmarad a helyzeteiből várható gólmennyiségtől például az átlagnál többet lövő Messi vagy az átlagosnál nagyobb helyzetekben próbálkozó Lewandowski is, de legfőképpen Aubameyang az, akinek a Dortmundnál zajló változások, a kialakult feszültségek miatt az idei szezonja különösen halovány. Ugyanakkor a korábbi évek 103%, 87% és 101%-os ilyen statisztikája sem volt sokkal kedvezőbb, vagyis azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy magas góltermését egyáltalán nem a jó helyzetkihasználásával és még csak nem is a sok lövőhelyzetével, hanem sokkal inkább a számára kialakított lehetőségek minőségével magyarázható, amihez persze sebessége, labda nélküli mozgása és helyezkedése is hozzájárul.

No de ha már a minél nagyobb helyzetek kialakításánál tartunk, manapság már a legritkább esetben lehet elég egy támadótól, ha csak a góllövésben jeleskedik, hanem az egyéb játékelemekben is hatékonyan részt kell vállalnia. Az egyik ilyen a további helyzetek közvetlen kialakítása a csapattársak számára, melynek mérését megkísérelhetjük az ún. kulcspasszok által kialakított lövőhelyzetek, no és ezen helyzetek veszélyessége alapján. Mivel egyes játékosok statisztikáit voltaképpen torzítja a szögletek, kapu előtti pontrúgások folyamatos elvégzése (melyekből nagy mennyiségben alakítható ki kulcspassz), így ezeket célszerű kiszűrni a kulcspasszok közül. Az így kapott grafikonunkra pillantva az rögtön szembetűnő lehet, hogy a nem elhanyagolható góltermés mellett Neymar egészen nagy mennyiségű kulcspasszal hozza lövőhelyzetbe a csapattársait, egy teljes meccsnyi idő alatt átlagban csaknem négyszer, miközben az így kreált lehetőségek veszélyessége is átlagon felüli. Rögtön adódhat persze a felvetés, hogy a francia élvonal színvonala bizonyosan elmarad a másik négy topligáétól, viszont azt is érdemes szem előtt tartani, hogy mindeközben a Ligue 1 meccsein a gólok és a lövések számának átlaga az utóbbi években rendre elmaradt a többi élbajnokság statisztikáitól, a csapatok hajlamosabbak defenzívebb stratégiák alkalmazására. Némileg visszafogottabban, de számban és minőségben is az átlag feletti kulcspasszokat osztott ki idén Messi is, miközben csapattársa, Luis Suárez kulcspasszai voltak átlagban a legveszélyesebbek. Ebből talán az is kiviláglik, hogy nyilván az előretoltan játszó támadók előkészítései a kapuhoz közel nagyobb veszélyt jelentenek általában, így lehet viszonylag magasan az amúgy elhanyagolható kulcspasszt adó Falcao idevágó értéke is, míg Dybalaé alacsonyabban.

Bizonyára nem véletlen összefüggés, hogy a nyolc átlag feletti mennyiségű kulcspasszt kiosztó támadó pontosan ugyanaz, akik átlag feletti mennyiségű sikeres cselt mutatnak be. A támadóharmadban végrehajtott sikeres egy-egyezések megbonthatják az ellenfelek védelmét, ami fontos eszköze lehet a lövőhelyzetek előkészítésének is. A legtöbb sikeres cselek terén is kiemelkedik Neymar és Messi, a Lyonban ugyanakkor Nabil Fekir csaknem 77%-os hatékonysága is nagyon magas. A tengely túlsó végén Icardi és Aubameyang egészen elhanyagolható mennyiségű alkalommal vállalkozik cselezésekre, ehhez azonban megint fontos adalék, hogy amúgy is az olasz bajnokságban a legalacsonyabb a cselezések száma, de egyébként is általános tendencia a visszaszorulásuk, így különösen nagy jelentőséggel bírhatnak azok a játékosok, akik viszonylagos biztonsággal érik el cseleikkel az általában egyre szervezettebb védelmek megbontását. Ennek pedig nem csak a csapat játékában van jelentősége, hanem a futball egyik leglátványosabb elemeként a játékosok népszerűségében is fontos szempont, ami persze szintén jól jön az adott klub imázsának is.

A felállt védelmek feltörésének egy másik módja lehet a fejpárbajok megnyerése, így ma sem ritkaság, hogy magas, erőteljes fizikumú játékos kerül a csapatok centerpozíciójába. A védőkkel szemben megnyert légicsaták száma alapján az élre kívánkozó Romelu Lukakut 191 cm-es magassága is predesztinálja erre a feladatra, de a szintén kiemelkedő mutatóval rendelkező Zaza is 186 cm-re nőtt, és egyébként az átlag feletti mennyiségű fejpárbajt nyerő gólvágók közül egyedül Falcao alacsonyabb valamicskét 180 cm-nél. Mivel a hosszabb ívelésekre a hátvédek általában kedvezőbb pozícióból, a labdával szemben indulnak, így egy támadó esetében a fejpárbajok 50%-os hatékonysága már igencsak jónak számít. Ez persze Suárez vagy Dybala esetében elhanyagolhatóan kevés fejpárbajba való beleállásnál jött csak össze (6 ill. 9), az alig 173 cm-es Fekir esetében a 14/29-es mutató már nem is tűnik rossznak, Lukaku esetében a 74/146-os vagy Zaza esetében 44/94-es arány pedig azt is mutatja, hogy csapataik szívesen is támaszkodnak fejjátékukra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy gyakran a direkt beadások teremtenének gólveszélyt számukra az ellenfelek kapui előtt, hiszen előbbi csupán három, utóbbi kettő gólt szerzett eddig a szezonban fejjel, de a Morata nevéhez köthető legtöbb fejesgól is csupán hatot jelent. Az általánosságban is látványos jelenség, hogy mennyire leredukálódott az élfutballban a beadások száma, hiszen ez relatíve kevés siker mellett nagyon sokszor a támadás rövidre zárásához, azonnali labdavesztéshez vezet, így a fejpárbajok is sokszor inkább vertikálisan felívelt magas labdák után alakulnak ki, hogy a középpályások mögé beívelve a még nem teljesen visszazáró védelmet zavarják meg vele.

Az sem mindegy persze, hogy a támadók milyen mértékben vesznek részt csapatuk összjátékában, amit a passzok számában is megfigyelhetünk, bár nyilván ezt is nagyban befolyásolja a csapat taktikája, és a klasszikusabb középcsatár feladatkört ellátó játékosok számai is értelemszerűen alacsonyabbak a védők sűrűjében. Ezzel együtt is árulkodó azonban, hogy Icardi alig 14,5 passzt ad átlagban kilencven percenként, melyeknek ráadásul több mint a negyede pontatlan, de például az is látványos, hogy a Lyon játékában mennyivel nagyobb szerepet játszanak Fekir átadásai (40,1), mint Marianoéi (16,9). Ha mindezt kiegészítjük azzal, hogy hány relatíve hasznos megmozdulásra (jó passz vagy lövés) jut egy-egy labdavesztés (rossz passz, labdakezelési hiba vagy az ellenfél szerelése), akkor azt is láthatjuk, hogy Icardi 2,24-es ilyen turnover-mutatójánál is lényegesen gyengébb az átlagban öt labdából kettőt elvesztő Lukaku vagy Morata teljesítménye (1,64 ill. 1,63), miközben hasonló pozícióban Cavani 3,32 hasznos megmozdulására jut csak egy hiba, Lewandowskinak pedig 3,06-ra. A leghatékonyabb összjáték ugyanakkor Dybala (3,73) mellett Raheem Sterling (3,46) nevéhez fűződik, ami csak részben magyarázható a Manchester City Guardiola-vezényelte játékával, közben statisztikája azt is jelzi, hogy a viszonylag nehéz poszton is jól illeszkedik a jamaikai születésű támadó a rendszerbe.

Mindezek mellett a mai futballban a támadóknak természetesen a csapatuk védekezéséből is ki kell venniük a részüket, gyakran a letámadás első vonalát már ők képezik. A pressing során persze a legfontosabb talán az ellenfelek megzavarása, a kierőszakolt hibák száma, melynek mérésére egyelőre nem áll rendelkezésünkre kidolgozott egyéni statisztika, ám érdemes talán azzal is foglalkozni, mennyire sikeresek a támadók a konkrét labdaszerzésekben (sikeres szerelés és megelőző labdaszerzés). A korábbi szempontok esetében is gyakran az élbolyhoz tartozott Nabil Fekir 90 percenként átlagolt 2,1 labdaszerzése a legtöbb a 21 gólvágónk között, miközben a legkötetlenebbnek tűnő feladatkörben Immobile csupán 2 labdaszerzésnek volt végrehajtója 1562 játékperc alatt. Utóbbi ráadásul a szabadrúgások kiharcolásában is csak 1,3-as átlaggal rendelkezik, mely nyilván a védekező feladatkörökkel nem függ össze közvetlenül (ábránkon pusztán technikai okokból került a kettő adat egy grafikonra), ám szintén komoly indirekt hasznot jelent a csapat számára. A kiharcolt szabadrúgások 4,2-es átlaga teheti egyébként még teljesebbé a Fekir hasznosságáról alkotott képet, de Neymar fontossága a PSG játékában is jól látszik az eddigi kimagasló statisztikák mellett a meccsenkénti 5 kiharcolt szabadrúgáson és - ami talán még meglepőbb - az 1,4 labdaszerzésen is. Itt is figyelembe kell vennünk ugyanakkor a ligák egyéni sajátosságait is, hiszen tudjuk, hogy az angol Premier League-ben lényegesen alacsonyabb a játékvezetők által lefújt szabálytalanságok száma, így voltaképpen Sterling 2,3 kiharcolt szabadrúgása is magas értéknek számít.

Listánkon ráadásul épp Sterling a legfiatalabb, hisz alig töltötte be a 23-at, ami a jelenkori körülmények között a várható kedvező resale value miatt igen nagy értéket jelent az átigazolási piacon. Mindezzel együtt a transfermarkt továbbra is Messit tartja a világ legértékesebb labdarúgójának (180 millió euró), annak ellenére, hogy már a 31-hez közelít, esetében azonban a becsült érték még mindig nem esett vissza az évek múlásával. Neymar 150 milliós értékében ugyanakkor még bőven közrejátszhat az is, hogy a 26-ot sem töltötte még be, de kettejük kiemelkedése is azt mutatja, hogy nem kizárólag a gólok minél magasabb száma vagy góljaik fontossága teszi a támadókat minél értékesebbekké, hanem a játékban betöltött szerepük (passzok), a helyzeteket kialakító képességeik (cselezések, kulcspasszok) is jelentősen befolyásolják azt. Ezért is lehet érdekes, hogy az ezen kategóriákban a harmadik helyen található, labdaszerzésekben kimagasló, de amúgy szinte minden kategóriában jó mutatókkal rendelkező Nabil Fekir értékét fiatal kora ellenére is alig 20 millióra becsüli a szakportál, aminek persze az lehet az oka, hogy a némileg alacsonyabban jegyzett francia bajnokságon kívül máshol még nem próbálta ki magát, miközben a szintén "csak" egy ligában, ám a jóval magasabban jegyzett angol PL-ben bizonyító, hasonló korú Kane értéke az összességében lényegesen gyengébb statisztikák ellenére is ennek hatszorosa. Könnyen lehet persze, hogy Fekir is nagyon hamar Anglia felé veszi az irányt, és nincs kizárva, hogy magasabb szinten, különböző stratégiát alkalmazó csapatban, eltérő környezetben, a kulturális váltás nehézségeivel is szembesülve gyengébb teljesítményre lesz majd csak képes, az eddigi statisztikái mindenesetre kivételesen biztatónak tűnnek, ha pedig az idei VB-re sikerülne valahogy beverekednie magát a francia válogatottba és az oroszországi tornán is jól teljesítenie, az ázsiója is nagyban megugorhatna. Mindeközben Aubameyang francia és német tapasztalatokkal hoz hetedik éve két számjegyű gólszámot, vagyis a Saint-Étienne és a Dortmund rendszerébe kétségtelenül jól illeszkedik a játéka, ugyanakkor egyéb mutatói nem magyarázzák különösebben a körülötte kialakult pikáns helyzet ellenére is relatíve magas árát.