Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

Az elértéktelenedő futballszurkoló nyomában

Topliga szezonstat-értékelő I.

2017. május 29. - Legris

Jelen iromány középpontjában a címben is szereplő futballszurkoló abban a régimódi jelentésében értendő, mely a lakóhelye közelében székelő futballklubbal szimpatizáló és annak stadionjába rendszeresen kilátogató személyt takar. A terminológiai konkretizálás azért szükséges, mert a globális tv-közvetítések, az online streamek, az internetes sajtó, blogok, fórumok és a határok nélküli marketingtechnikák világában a távoli rajongóknak a stadionokba csak ritkán (ha egyáltalán) eljutó, így „csapatával” merőben eltérő viszonyban álló, amolyan virtuális rajongótábor a számbeli fölényével az utóbbi évtizedekben fokozatosan háttérbe szorította a hagyományos értelemben vett szurkolókat. Ez utóbbi kategória a világ leggazdagabb klubjai esetében manapság egyre elhanyagolhatóbb hányadát teszi ki a szurkolói csoportnak és egyre kisebb jelentőséggel is bír ezen egyesületek életében és voltaképpen az egész futballvilág működésében is, hiszen a világ egyéb részein közben a kialakuló virtuális rajongótáborok miatt a helyi, szerényebb keretek között müködő csapatok régimódi szurkolótáborai is egyre kisebbek. Mindeközben a Deloitte éves jelentése alapján a világ húsz legtehetősebb klubjainak költségvetésében a jegy- és bérleteladásokból származó bevételek súlya egyre csökken, az alig tíz évvel ezelőtti 28% helyett már csak 18%-ot tesz ki, miközben a globális marketingértékre építő (és azt kiépítő) szponzorok korábban sohasem látott mértékben, 43%-ban határozzák meg a klubok pénzügyi helyzetén keresztül az erőviszonyokat és nyilván a virtuális rajongótábor kialakulásával van szoros összefüggésben a televíziós közvetítési díjakból befolyó hozam is, még ha az egyes ligák hatalmi rendszere azt nem ritkán erősen torzítja is.


A hagyományos értelemben vett szurkolótábor jelentősége azért továbbra is jelentős abban, hogy hozzájárul a klub vonzó imázsának kialakításához a közvetítésekben a virtuális rajongótábor számára, így szezonértékelő sorozatunk első posztjában az épp véget érő szezon átlagnézőszámaival foglalkozunk és azokból igyekszünk néhány következtetést levonni a stadionok látogatottságának főbb tendenciáiról, egy széles kitérő után különös tekintettel majd a sok szempontból privilegizált öt élbajnokság helyzetére.

 

 

A hatvanas években ugyan még a szovjet, a jugoszláv, a csehszlovák mellett a magyar labdarúgó bajnokság is 15 ezer néző feletti átlagnézőszámot generált, ma már csak tizenegy ország labdarúgó élvonala tud ekkora közönséget megmozgatni (esetleg tizenkettő, de az argentin bajnokság legalább csak hozzávetőlegesen megbízható átlagnézőszámok hiányában kimarad felsorolásunkból, miközben két forduló után egyelőre a Brasileirão is a határon táncol). A most záruló szezonban a tizennyolc csapatos Bundesliga némi (mint látni fogjuk, feltehetően csak átmeneti) visszaesés ellenére is magasan vezet, és az angol Premier League második pozícióját sem veszélyezteti semmi. A mexikói Liga MX jelenleg a spanyol ligát is felülmúlva a harmadik legnagyobb átlagnézőszámmal rendelkezik, a kínai CSL pedig a kissé megtorpanó növekedése révén a francia és az olasz bajnokságot is maga mögé szorítja, bár utóbbi esetében alighanem annak is örülnek a liga vezetői, hogy a régóta tartó ereszkedő folyamat megállni látszik. Bár a naptári év szerint rendezendő szezonok még csak a korai fázisban tartanak, de Japánban egyelőre jelentős ugrás figyelhető meg a nézőszámban, Európában viszont az öt élbajnokság mellett már jó ideje egyedül csak a holland Eredivisie meccseinek látogatottsága lépi túl a 15 ezres határt.

Talán épp az öreg kontinensen figyelhető meg leginkább, mennyire centralizálódott az utóbbi időben a labdarúgás, pontosabban Európa nyugati felére tolódott el még a korábbinál is szélsőségesebben a hangsúly. A már említett öt élbajnokságnak a földrész keleti feléből a közelébe sem fér senki, csak az orosz liga lépi túl a tízezres átlagnézőszámot, de Törökország, Lengyelország és Ukrajna kivételével ennek a felét sem érik el a nemzeti első osztályok, sőt, a bajnokságok túlnyomó részében még a háromezret sem. Ez a jelenség csak részben magyarázható a társadalmi és politikai változásokkal vagy az európai kupasorozatokban való eredményesség nyugatra tolódásával, ugyanis még a színvonalnál (az UEFA-koefficienseknél) és a lakosság méreténél is nagyobb mértékben határozza meg az átlagnézőszámot is az egyes országok GDP-je, mégpedig a normális piaci folyamatoknál is extrémebb módon, hiszen az átlagnézőszám és a GDP közötti korrelációs együttható rendkívül magas, 0,9173.

A futballklubok mögött álló "nemzeti" gazdaságok azonban nem csak a szponzorok körét határozzák meg, sőt a globalizálódó gazdaságban egyre kevésbé, hanem elsősorban a globális médián keresztül befolyásolják az egyes futball-brandek marketingértékét. Mivel például a sportszergyártó cégeknek a magasabb árak miatt a nagyobb nyugat-európai piacok az elsődleges célpontjai, így aztán nem csak abban érdekeltek, hogy a búsás támogatási szerződésekkel a csapatok megjelenésében hirdessék magukat az adott országban, hanem abban is, hogy a közvetítéseken, fotókon keresztül a világ egészére eljuttassák a mezeken logójukat, mégpedig egy domináns, sikerességével erőt sugárzó csapathoz kötődve, melynek reklámértéke elég nagy a globális megjelenéshez. Ebből következően a nagy szponzoroknak egyrészt az az érdekük, hogy a médiumok az ő általuk pénzelt futballvállalkozásokkal foglalkozzanak kiemelt mértékben (a reklámkampányok mellett így válik nagyobb hírré mondjuk egy PL-játékos új frizurája, mint egy kelet-európai bajnokság végletekig kiélezett hajrája), másrészt egyáltalán nem lenne nekik üdvös, ha nemzetközi téren komoly riválisaik alakulnának ki a már meglévő bázisaiknak, ahol aztán újabb, a jelenleginél akár nagyobb befektetésekre lenne szükségük a státuszuk fenntartásához.

Erre azonban nincs is szükség, hiszen a Bosman-szabályozás következtében kialakuló átigazolási szabadpiacon az erősebb gazdasági háttérrel rendelkező országok tehetős egyesületei már ipari mértékben halásszák el a tehetséges játékosokat a kelet-európai kluboktól is, ami nagyban hozzájárul a keleti ligák színvonalának csökkenéséhez, de egyébként az anyagi források közül is a két legjelentősebbet leredukálja. A gyengébb piac miatt az alacsonyabb értékű szponzorizációs szerződések és az alacsonyabb televíziós jogdíjak mellett a jegyárak is visszafogottabbak, miközben a pénzügyi fair play rendszere a gyengébb piacokon ellehetetlenít minden más, hosszabb távú befektetést. A kelet-európai közönség tehát úgy válik a tehetős ligák marketingtevékenységének célcsoportjává, hogy a virtuálisan már számára is behatóan tálalt, nemzetközi színtéren is eredményes klubok rajongójává válik, miközben „saját” bajnoksága számára is elértéktelenedik. Mindezek következtében a harmadik évezredben a magyar NB1 mellett a román bajnokság átlagnézőszáma is 7263-ról 3 ezerre zuhant, Bulgáriában 6859-ről szintén 3 ezer köré, Csehországban 7145-ről ereszkedett 4-5 ezerre, de egyébként az utóbbi években már Ausztriában, Svájcban vagy Norvégiában is jelentősen visszaesett a bajnokik nézettsége. Az egyetlen számottevően pozitív tendenciát mutató liga a lengyel Ekstraklasa, de a nyolcvanas évek nézettsége ott is csak távoli cél lehet egyelőre.

Ezen szertelen kitérő után most azonban nézzük meg közelebbről, mi történik a hagyományos szurkolói bázissal Európa legjelentősebb bajnokságaiban.

 

 

Németország

A stabilitás gyümölcsei

 

Mint már korábban említettük, a Bundesliga átlagnézőszáma valamelyest csökkent az előző évhez képest, ez azonban feltehetően csak átmeneti jelenség és leginkább annak tudható be, hogy ebben a szezonban több kisebb befogadóképességű stadionnal rendelkező klub „ragadt” az élvonalban, melyek közül azonban a két legszerényebb, az Ingolstadt és a Darmstadt el is búcsúzik az első osztálytól. Ráadásul a tavaly elveszített, azonban gyorsan visszajutó Stuttgart és Hannover már a másodosztályban is jóval nagyobb nézőközönséget tudott mozgósítani a kiesőknél, így feltehetően jövőre a Bundesliga-meccsek látogatottsága is visszatérhet a korábbi szintjére.

A német élvonal esetében azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a másik négy élbajnoksággal ellentétben 20 helyett „csak” 18 csapat vesz részt a ligában, a kettővel kevesebb hazai meccs pedig ennyivel kevesebb bevételt is jelent. Így is figyelemreméltó azonban, hogy a Borussia Dortmund stadionja még mindig a világ leglátogatottabb labdarúgópályája, annak ellenére is, hogy a gyengébb eredmények miatt idén az átlagnézőszám kissé visszaesett az előző évekhez képest és öt év után először süllyedt 80 ezer alá. Mindeközben a Bayern 75 ezres Allianz Arenája immár második 100%-osan kihasznált szezonját tudhatja maga mögött. A szerepléstől függetlenül az egész Bundesligában mindössze két egyesület stadionjának kihasználtsága maradt 90% alatt: az egy év alatt átlagban 2 ezer nézőt veszítő Mainzé és az Olympiastadiont folyamatosan kétharmadházzal működtető Hertha Berliné, bár egyébként Dárdai Pálék szívós játékára a feljutás óta először voltak többen kíváncsiak, mint a megelőző szezonban.

 

 

Anglia

Növekvő potenciál a stadionokban is

 

A világ leggazdagabb klubjait felvonultató Premier League átlagnézőszáma is csökkent egy picit idén, és ebben is fontos szerepet játszott egy jelentős tavalyi kieső, aki jövőre már vissza is tér az élvonalba, nevezetesen a Newcastle United. A White Hart Lane újjáépítési munkálatainak megkezdése miatt a Tottenham stadionjának befogadóképessége is korlátozottabb volt idén, elkészültekor azonban a 61 ezres stadionban is olyan megugrás várható, mint amit idén a West Ham produkált az Upton Parkhoz képest húszezres befogadó-növekedéssel is 95%-os kihasználtságú London Stadiumban. Angliában egyébként a Tottenham mellett csak a WBA (a városi vetélytárs, Aston Villa a másodosztályban magasabb nézőszámot hozott) és a három kieső, a Sunderland, a Middlesbrough és a Hull maradt a hivatalos befogadóképesség 90%-os kihasználtsága alatt, ami már önmagában sikernek tekinthető, különösen, ha hozzávesszük, hogy 80% alá pedig nem süllyedt egyetlen klub sem az élvonalban.

A szarkák mellett feljutó abszolút újonc Brighton & Hove Albion feltehetően kihasználja majd az élvonalban a 30 ezres stadionjának a kapacitását, a rájátszást megnyerő Huddersfield révén pedig lesz jövőre is yorkshire-i klub az élvonalban, a hajdan három bajnoki címet szerző egyesület otthona azonban a liga kisebb stadionjai közé tartozik majd a bennmaradó Burnley, Watford, Swansea trióval. Valószínűleg ez sem jelent majd komoly visszaesést, és a PL a továbbiakban is a második legmagasabb átlagnézőszámmal rendelkezik majd a világon, bár az is igaz, hogy a stadionok összképe nem tükröz annyira rózsás képet, mint a klubok a vetélytársaktól messze eltávolodó költségvetései. Így talán még a rendkívül magas jegyárak és magas meccsbevételek mellett is Angliában igaz a leginkább, hogy a klasszikus értelemben vett szurkolótábor már kevésbé a direkt bevételek miatt, mint inkább a marketingcélokhoz szükséges megfelelő imázs kialakításában játszik fontos szerepet a klubok életében, főként a csillagászati összegeket jelentő újabb közvetítési jogdíjak fényében.

 

 

Spanyolország

A stagnálás által felvetődő kérdések

 

A korábbiakhoz hasonlóan a spanyol liga átlagnézőszáma is alacsonyabb lett idén, mint tavaly, ám még ezzel is a primera divisón második legerősebb szezonja ez az elmúlt négyből. A Real Madrid közönsége a bajnoki cím ellenére is második éve enyhén csökkenő tendenciát mutat, így a Barcelona áll ebből a szempontból az élen, miközben a többi klub messze elmarad a két gigásztól. Ez csak részben magyarázható a kisebb befogadóképességű stadionokkal, hiszen a korábban tárgyalt ligákhoz képest lényeges különbség Spanyolországban, hogy itt már egyetlen aréna kihasználtsága sem éri el a 90%-ot, sőt, a 80-at is csak a Real, az Atlético, az Alaves és a Leganes. Ezt a határt idén a Bilbao sem érte el, egyébként az új San Mames átadása óta először, de a jelentősebb klubok közül a Valencia meccseinek nézettsége is már második éve csökken a kifejezetten gyenge eredmények következtében. A Betis sem tudta megismételni az újonc szezonjának eredményeit és átlagnézőszámát, így ezúttal elmaradt a városi vetélytárstól, a Sevillától, ahol viszont a sikeresnek mondható szezon ellenére elmaradt a látványos nézőtéri boom.

Ráadásul a helyzet jövőre sem feltétlenül javul, hiszen a nézőszámaival még a sűrű középmezőnyből is lefele kilógó Leganes és Eibar egyaránt kiharcolták a bennmaradást, miközben a Granada és az Osasuna mellett a városában még így is egész népszerűnek számító Sporting Gijón búcsúzik az élvonaltól. A szinte biztos feljutók közben a másodosztályban kifejezetten szerény átlagokat hoztak, a bajnok Levante tavaly az élvonalban is, a Girona meccsei pedig annak ellenére futnak alig több, mint félházzal, hogy történelmi siker kapujában áll a katalán kisváros csapata. A rájátszás csapatai között már biztos nem lesz ott a szebb napokat megélt Real Zaragoza és feltehetően a Real Oviedo sem, melyek így relatíve nagy közönségükkel egyelőre maradnak a másodosztályban, vagyis egyáltalán nem kizárt, hogy jövőre is ereszkedik a spanyol liga átlagnézőszáma.

 

 

Olaszország

Hisztéria és remények

 

Ha a Serie A grafikonjaira pillantunk, rögtön szembetűnő lehet, hogy nem csak a stadionok kihasználtsága marad el tendenciózusan akár a spanyol klubokétól is, hanem a csapatok átlagnézőszáma is meglehetősen rapszodikusan változik évről évre. Az itáliai szurkolótáborok híres szenvedélyessége ugyanis gyakran nehezen értelmezhető és indokolható háborgásba csap át, mely voltaképpen kontraproduktív módon a klubok működését, szélsőséges megnyilvánulásaiban a játékosok felkészülését is gyakran megnehezíti. Így például a két éve még a legmagasabb átlagnézőszámmal rendelkező AS Roma szurkolótábora a vezetőséggel kialakult viták (?) miatt elfordult a csapattól, noha a „gyalázatos” teljesítmény pusztán a BL-playoff elbukása és egy ezüstérem kivívása. A másik fővárosi gárda, a Lazio az utóbbi évek egyik legjobb szezonjával sem tudta visszacsábítani sértődött híveit a lelátókra, miközben a milánói gárdák a remélt konszolidációs folyamatnak még csak az elején tartanak. Így még ha növekedett is valamelyest idén a szurkolók bizodalma az Inter és a Milan iránt és a csapatok át is vették a két vezetőhelyet a ligában, a korábbi ötvenezer feletti átlagnézőszámok még álomnak tűnnek. Több helyen gondot jelenthetnek a túlméretezett stadionok is, míg a zsinórban hatodik bajnoki címét begyűjtő Juventus átlagnézőszámának a szerényebb méretű új stadionja szab határt. Mindeközben a berögzült hatalmi rendszer, a hagyományos élklubok privilegizálása által okozott fásultság jeleként értelmezhető a Napoli és a Fiorentina közönségének apadása.

További probléma, hogy a korábban említettekhez hasonló okból a másodosztályból is gyakran szerényebb szurkolói bázissal rendelkező, és így szélsőséges szurkolói reakcióktól mentesen, nyugodtabban dolgozó kisvárosi csapatok jutnak fel a Serie B-ből, mint a végül idén benn is maradó Crotone, a négy év után kipottyanó Empoli, de a korábbi évekből idesorolható a Frosinone, a Carpi, no és persze a Mapei-tőke révén irreálisan magas költségvetéssel dolgozó Sassuolo is. Mindeközben most búcsúzik a sikeres időszakaiban egész szép tömegeket megmozgató, erre a szezonra viszont az összeomlás látványos tüneteit felvonultató Palermo. Jövőre az élvonalba madj’ ötven év után visszatérő SPAL révén újabb emilia-romagnai város képviseltetheti magát a Serie A-ban, és a Veronában a Chievónál jóval nagyobb hagyományokkal rendelkező Hellas átlagnézőszáma is jót tehet akár az olasz első osztálynak is, míg a rájátszásban még versenyben lévő egyesületek, a Carpi, a Frosinone, a Perugia vagy a debütálni készülő Benevento valószínűleg nem jelenthetnek jövőre nagy lökést az olasz bajnokik iránti érdeklődésnek.

 

 

 

Franciaország

Áttörésre várva

 

Franciaországban az EB-re készült vagy felújított stadionok nagy része egyelőre nem váltotta be látványosan a hozzá fűzött reményeket, az arénák kihasználtsága továbbra is hagy kivetnivalókat maga után (a Parc des Princes-t lassan kinövő PSG kivételével), de a fejlett infrastruktúra továbbra is jelentős potenciált hordoz magában, ahogy azt például a története egyik legjobb szezonját futó OGC Nice esete is mutatja, hiszen a stadionváltás óta megduplázódott a nizzai csapat közönsége. Igaz, idén még sokáig a bajnoki címért küzdve sem sikerült Nizzában átlépni a 2/3-os kihasználtságot, miközben az új, amerikai tulajdonossal a Marseille-től a következő szezonra várható egy jelentős erősítés mind a pályán, mind az új Vélodrome látogatottságában, és Bielsa nevét akár hívószónak is szánhatják Lille-ben is a közönség elszállingózásának visszafordítására. A Saint-Étienne-től, a Bordeaux-tól és a Toulouse-tól feltehetően sokkal magabiztosabb bajnoki teljesítményre lenne szükség, ha a város szurkolóit vissza akarják a klubok csalogatni a megszépült lelátókra, miközben a bajnok Monaco egészen nevetséges érdektelenség közepette rendelkezik a liga második legjelentősebb költségvetésével.

Jövőre a Ligue 1-be visszatér a szebb napok után a „poklot” is megjárt, a másodosztályban is szép publikumot megmozgató Strasbourg és újabb szerény debütánsként az új (amúgy híresen OM-drukker) miniszterelnök szülővárosa az Amiens. Az osztályozón visszaliftező Troyes feltehetően hasonló szintet hoz majd az élvonalban, mint a tizenegy év után kipottyanó Lorient, miközben az ország leghűségesebb szurkolótáborát maga mögött tudó Lens az utolsó forduló drámai hajrájában végül elbukta a rájátszást érő harmadik helyet is, így nagy változás jövőre sem várható a francia élvonal nézettségében, hacsak a nagyobb városok csapatai nem zárkóznak fel hirtelen és alakítanak ki váratlanul erős versengést az élen.

 

comments powered by Disqus
süti beállítások módosítása