Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

Előszó egy bizarr kontinensbajnoksághoz

(a trip down to l'America)

2017. június 29. - Legris

Alig ér végett az U21-es EB és a Konföderációs kupa, július 7-én rajtol is az "uborkaszezon" újabb színes, ám sokak által megkérdőjelezett sportértékkel bíró labdarúgótornája. Előbb Francia Guyana debütálásával, majd egy Clásico centroamericanóval megkezdődik ugyanis a 2017-es Aranykupa, mely a CONCACAF-régió (Confederation of North, Central American and Caribbean Association Football) kontinensbajnokságaként is értelmezhető, de így kétségtelenül a legkülönösebb a FIFA által elismert hat konföderáció regionális tornája közül több szempontból is.

  • Az Aranykupa elsősorban az Egyesült Államok „házi” rendezvényének tekinthető, ugyanis 1991-ben a CONCACAF akkorra gyakorlatilag VB-selejtezővé degradálódott tornáját a USSF támasztotta fel mintegy a ’94-es VB-rendezésre készülve, a régió kontinensbajnokságának házigazdája pedig azóta is minden egyes alkalommal az Egyesült Államok.
  • Ennek egyik oka (és valamelyest következménye is), hogy hatalmas szakadék tátong a konföderációt alkotó tagországok lehetőségei között, úgy a futballszövetségek szervezeti felépítésében, mint az országok méretében és gazdasági helyzetében egyaránt.
  • Ahogy a konföderáció nyakatekert elnevezése is mutatja (Észak-, Közép-amerikai és Karibi Labdarúgó-szövetségek Konföderációja), voltaképpen nem áll egy földrész a kontinensbajnokság mögött, és még csak nem is a három régióból álló geológiai Észak-Amerikát fedi le a szervezet, hiszen még apróbb dél-amerikai országok is akadnak a tagjai között (Guyana, az idén a tornán debütáló Francia Guyana vagy a holland válogatottal szép sikereket elérő Aaron Winter, Edgar Davids és Clarence Seedorf szülőhazája, Suriname). Mindeközben az amúgy is heterogén zónákat képviselő három unió, az észak-amerikai NAFU, a közép-amerikai UNCAF és a karibi CFU voltaképpen egymással is versengenek.
  • A CONCACAF 41 tagországa közül 6-ot jelenleg nem ismer el a FIFA, mégpedig igencsak kényes okokból, elsősorban a francia sportdiplomácia és politika vétója miatt. Ezen területek válogatottjai ugyanakkor az Aranykupán részt vehetnek és egyre meghatározóbb szerepet is játszanak a konföderáció életében. Három francia tengerentúli megye, Francia Guyana, Guadeloupe és Martinique összesen már kilenc Aranykupa-kvalifikációval büszkélkedhet, miközben azért a francia tengerentúli területnek számító Saint-Martin, valamint ugyanezen sziget déli részén a Hollandiához tartozó Sint Maarten, illetve a Holland Antillák felbomlása után továbbra is Hollandiához tartozó Bonaire jóval szerényebb erőt képviselnek.
  • Mindemellett most olyan ország is ott lesz az idei tornán (nem is teljesen esélytelenül), melynek független államként ez lesz az első jelentős világversenye, nevezetesen a Holland-Antillákból kiváló Curaçao, de a FIFA-tagságért egyelőre hiába folyamodó Francia Guyana is debütáló tornájára készül, mégpedig rendhagyó módon egy világbajnokkal a soraiban.

 

 

Egy üzleti vállalkozássá alakuló kontinensbajnokság históriája

(The rain man’s comin’ to town)

 

Az idei torna összességében már a CONCACAF-régió 24. kontinensbajnoksága lesz, mely 14. alkalommal fut majd az Aranykupa égisze alatt. 1963 és ’89 között előbb két-, majd négyévente úgynevezett CONCACAF-bajnokságokat rendeztek ugyanis, melyek ’71-től elsősorban a régió VB-selejtezőiként funkcionáltak. Amikor azonban az USA elnyerte a ’94-es labdarúgó világbajnokság rendezésének jogát, szükségesnek tűnt az ottani szélesebb közönség megismertetése a sportággal, mely egyben a végül csak megkésve, 1996-ban beinduló professzionális liga előkészítését is szolgálta. Így aztán a konföderáció kontinenstornájaként kapott külön rangot az 1991 óta (egy kivétellel) kétévente megrendezett Aranykupa, melyen hírverő jelleggel többször meghívott válogatottak is részt vettek (legtöbbször Brazília és Kolumbia), 2007 óta viszont kizárólag a térség tizenkét válogatottjának a versengése a torna. Azt nem állíthatjuk, hogy feltétlen a legjobb tizenkettőé, hiszen nem csak az állandó rendező Egyesült Államok, de a másik két észak-amerikai ország, Mexikó és Kanada is alanyi jogon indulhat, márpedig utóbbi nem mindig tartozott a konföderáció legjobbjai közé (a ’98-as tornától vissza is lépett). Egyébként éppen ez az a két ország, mely társrendezőként eddig összesen 14 Aranykupa-mérkőzésnek már otthont adhatott, mégpedig két tornán Mexikó, egyszer pedig Kanada. Így aztán míg korábban az Egyesült Államok egyetlen egyszer végzett a CONCACAF-bajnokság dobogóján, az Aranyukpában 5 arany-, 4 ezüst és 2 bronzérmet is szerzett már, bár legutóbb csalódást keltő módon elmaradt az éremszerzés. Igaz, mindeközben mind a helyszíni, mind a televíziós nézettség megdöntött minden korábbi rekordot elsősorban a Fox amerikai és a TSN kanadai közvetítései révén, és a 2015-ös torna összességében 66 millió dolláros profitot hozott a CONCACAF-nak szinte egészében az észak-amerikai szponzoroknak köszönhetően.

Az észak-amerikai országok üzletileg kikezdhetetlen vezetőszerepét csupán a régió többi tagjának fejlődését is szem előtt tartó sportszempontok kérdőjelezhetnék meg, erre azonban utoljára Jeffrey Webb vetemedett a CONCACAF elnökeként való 2012-es beiktatása után. Két évvel később azonban a kajmán-szigeteki vezetőt (hogy, hogy nem) a FIFA-t is megrázó korrupciós botrány elsöpörte a színről, akárcsak a megelőző három elnököt, a trinidadi Jack Warnert, a barbadosi Lisle Austint és a hondurasi Alfredo Hawitet is. A CONCACAF új elnöke a FIFA megreformálását sokszor sajátságosan értelmező Domenico Scala igencsak aggályos beavatkozása (az antiguai Gordon Derrick félreállítása) után végül a kanadai Victor Montagliani lett, akinek a megválasztásában bizonyára közrejátszott az is, hogy nem csak a kontinenstorna, de a CONCACAF BL-jének is névadó szponzora a kanadai Scotiabank. Montagliani kinevezése óta pedzegette már a torna tizenhat csapatosra bővítését (elsősorban a karibi zóna erőviszonyainak átrendeződése miatt), miközben az Aranykupa rendezési körének kibővítésétől ugyan nem határolódott el, de furcsa kitételeket is emlegetett a témában adott nyilatkozataiban. Mindenesetre Mexikó biztosan bármikor alkalmas lenne egy ilyen torna házigazdájának, és a közép-amerikai országok is rendelkeznek legalább egy, minden szempontból megfelelő stadionnal, így egy társrendezés nem lenne lehetetlen feladat a számukra.

Nem tudjuk, valaha sor kerülhet-e ilyesmire, egyelőre bizonyosan az Egyesült Államok rendezi a tornát, mely idén immár újra a USMNT élén korábban két Aranykupa-sikert bezsebelő Bruce Arenával a kispadon szeretné feledtetni a Klinsmann-gárda 2015-ös kellemetlenségeit és a VB-selejtezőkön produkált botladozásait. Idén azonban nem csak a korábbi sikeredző visszatérése és az állandó rendezői státusz miatt toronymagas esélyes az USA válogatottja, hanem a sportág helyi és a liga globálisabb fejlődése, valamint az MLS-nek a régió életében egyre meghatározóbb szerepe mellett még azért is, mert a legfőbb ellenlábas, a címvédő Mexikó a Konföderációs Kupán szerepelteti legjobbjait, és az El Tri igencsak tartalékos felállásban, légiósok és legjobbjai nélkül érkezik majd az Aranykupára, bár a transfermarkt becslése szerint a keret játékosainak összértéke így is a legmagasabb a mezőnyben. Az északi régió harmadik tagja, Kanada ugyan az elmúlt három tornán egyaránt csoportja utolsó helyén végzett, hosszabb távon mégis jelentős fejlődés várható majd a juharleveles csapattól, amit a sportág Montagliani elnöksége által is jól jelzett előtérbe kerülése mellett más tényezők is jeleznek.

 

 

A szakadék két oldalán

(He’ll teach you how to…)

 

Mint láttuk ugyanis, a labdarúgóvilág tendenciáival párhuzamosan a CONCACAF berkeiben is egyre hangsúlyosabbak az üzleti megfontolások, ezek alapján pedig Kanada lehet a régió egyik legnagyobb reménysége a jövőbeni alternatívák kutatása során. Mexikó és az Egyesült Államok ugyanis nemzetközi szinten is jelentős bázisával olyannyira kilóg jelenleg a térség mezőnyéből, hogy a vetélytársak hiánya komoly problémát jelent további fejlődésük számára. A konföderáció tagországai közül nem csak népességben, hanem gazdasági erőben sem veszi fel senki más a versenyt a két „óriással”, de egyébként a 19 billió dollár feletti éves GDP-jével az USA majdnem négyszer akkora bruttó hazai termékkel bír, mint a teljes régió. Az észak-amerikai országok mögött ugyanakkor élesen kirajzolódik egy törésvonal, hiszen a 2 billió feletti Mexikót és Kanadát alig 0,144 billióval követi a rangsorban a Dominikai Köztársaság, ahol ráadásul a labdarúgás nem játszik jelentős szerepet a sportágak között és népszerűsége messze elmarad a baseballétól (az ország egyébként a legtöbb légióst adja az MLB-ben is).

Mexikóval és az Egyesült Államokkal tehát csak ideiglenesen és részlegesen tudja tartani a lépést egy-egy közép-amerikai vagy ritkábban karibi ország, az utóbbi időkben pedig leginkább Costa Rica, de igencsak beszédes adat, hogy a FIFA világranglistáján a CONCACAF-régió harmadik helyezettje után akkora szakadék tátong a negyedik előtt, amekkora a konföderációkon belül csak Óceániában, Új-Zéland mögött fordul elő. Nem véletlen tehát, hogy a dél-amerikai szövetséggel meglévő kapcsolatok szorosabbra fűzése (a Libertadores-kupa és a Copa América révén) az egyik legégetőbb kérdés az észak-amerikai szövetségek számára, mely azonban nem halad zökkenőmentesen. Addig is mind a népesség, mind a gazdasági háttér alapján Kanada rendelkezik a legnagyobb potenciállal, mely jóval előkelőbb pozícióra predesztinálná az országot a világranglista 109. helyénél. Az is igaz persze, hogy a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt Európában is gyengébb eredményeket produkálnak az északi országok annál, mint ami a GDP-jük alapján várható lenne, mostanában azonban több jel utal arra, hogy Kanada elindulhat az észak-amerikai vetélytársakra való felzárkózás útján.

Bár neves európai légiósokkal nem rendelkezik a válogatott, a skóciai születésű Scott Arfield (Burnley), Junior Hoilett (Cardiff) vagy az ősszel a Ludogorec színeiben még a BL-ben is védő kapus, Milan Borjan (Korona Kielce) komoly tapasztalatokkal rendelkeznek, miközben az MLS-ben szereplő három kanadai klub is egyre fontosabb szerepet játszik a liga életében. Tavaly például a Toronto és a Montréal igencsak emlékezetes csatát vívott a keleti főcsoport döntőjében, az Impact két éve a CONCACAF-BL fináléjába is bejutott, 2012-ben a Toronto, idén pedig a Vancouver menetelt az elődöntőig. Ezekben a csapatokban persze nem szerepel jelenleg túl sok kanadai játékos, de a mostani Aranykupa-keretbe tíz labdarúgót delegálnak ezek az MLS-egyesületek. Nagyon fontos lépés ugyanakkor a nívósabb szinten szereplő játékosok körének bővítése érdekében, hogy az idei szezontól (végre) a kanadai labdarúgók is hazai játékosnak számítanak az MLS-klubok kereteiben, illetve hogy 2018 őszén várhatóan hat csapattal beindul az országban az új professzionális bajnokság, a Canadian Premier League, mely jelentős fejlődést eredményezhet a tehetséggondozásban. Igaz, egyelőre még csak egy winnipegi és egy hamiltoni klub indulása tűnik biztosnak, és kérdéses, hogy hogyan adhat majd ez a liga csapatokat a régió BL-jébe, hiszen a CanPL-ben biztosan nem vennének részt az MLS-egyesületek, melyek jelenleg a kuparendszerű kanadai bajnokságban kvalifikálhatják magukat a kupasorozatba.

Érdekesség még, hogy a kanadai válogatott kispadján a spanyol Benito Floro VB-selejtezős bukása óta az az ecuadori Octavio Zambrano ül, aki korábban a Tatabánya edzőjeként megfordult már az NB1-ben is, a mostani juharleveles keretbe pedig beválogatta Manjrekart James-t is a Vasasból. Ezzel együtt persze nagy meglepetés lenne, ha jelenleg nagyot tudna dobbantani Kanada az Aranykupán, de hosszú távon lehet belőle komoly vetélytárs a régió két óriása számára, miközben a közép-amerikai zóna leszakadni látszik.

 

 

Eldorádó vesztesei

(Down to l’America)

 

A labdarúgás modern, üzleti alapokra helyeződésével leginkább a közép-amerikai zóna veszített presztízséből a konföderáció berkein belül. Míg ugyanis a tíz CONCACAF-bajnokságon 5 aranyérmet, 5 ezüstöt és 5 bronzot szereztek az UNCAF tagjai, a 14 Aranykupán már csak 4 ezüstre és 2 bronzra futotta, legutóbb pedig már az a szégyen is megesett a közép-amerikai indulókkal, hogy a karibi válogatottak is lényegesen jobb mérleggel zártak náluk. A kilátások most sem éppen a legkedvezőbbek, hiszen például a zónában azért az erősebb csapatok közé tartozó Guatemala tagságát a labdarúgó szövetség működésének politikai befolyásolása miatt a FIFA felfüggesztette, így a chapines nem is indulhatott el a kontinensbajnokságra kvalifikációt jelentő Copa Centroamericanán.

Utóbbi torna idei kiírását egyébként immár negyedik alkalommal nyerte meg Honduras, melyet az a kolumbiai Jorge Luis Pinto irányít, aki 2014-ben még a nagy regionális ellenlábas Costa Ricát gardírozta egy történelmi menetelés végén Anglia, Olaszország kiverésével a VB negyeddöntőjéig. A januári megmérettetésen légiósok nem játszottak a csapatában, de az Aranykupán már ott lehet a védelemben Emilio Izaguirre (Celtic), Brayan Beckeles (Necaxa) vagy Maynor Figueroa (Dallas), a támadósorban pedig a Houston ifjú duója, Romell Quioto és Alberth Elis, de még akár a 18 esztendős Rigoberto Rivas is az Internazionale ificsapatából. A catrachos legutóbb már Pintóval a kispadon is elbukott egy nehéz kvartettben az Aranykupa csoportkörében, így idén javítanának, ám cseppet sem lesz könnyű dolguk és egy kifejezetten pikáns összecsapás, a clásico centroamericano vár rájuk már a nyitónapon Pinto előző kenyéradója, a legnagyobb regionális vetélytársnak számító Costa Rica ellen.

Costa Rica egyébként a Copa centroamericanán csak az utolsó még kvalifikáló, negyedik helyre futott be, természetesen szintén a fontosabb légiósai nélkül, az Aranykupán azonban már fordulhatnak az erőviszonyok, hiszen újra Óscar Ramírez szövetségi kapitány rendelkezésére állhat majd számos, a régióban kiemelkedőnek számító játékos, mint Bryan Ruiz (Sporting CP), Giancarlo González (Bologna), Cristian Gamboa (Celtic), Bryan Oviedo (Sunderland), Joel Campbell (Arsenal) és vagy fél tucat meghatározó MLS-játékos is. A Real Madrid kapusa, Keylor Navas viszont kihagyja a tornát és a ticos amúgy sem szokott villogni az Aranykupán, a legutóbbi hat kiírásból ötször már a nyolc között elvéreztek, miközben viszont négy világbajnokságból háromra kijutottak.

Velük szemben Panama VB-n még nem járt, az utóbbi Aranykupákon azonban kifejezetten jól teljesített. Szinte teljes sikertelenség után 2005-ben egy ezüstéremmel robbant be a canaleros, aztán az utolsó hat kiírásban rendre továbbjutott a csoportjából, az elmúlt három alkalommal pedig egyaránt a négy közé jutott. Legutóbb Mexikótól roppant visszás körülmények között kaptak ki az elődöntőben, de aztán a bronzmeccsen büntetőkkel legyőzték a házigazda USA-t. A kispadon a 2013-as ezüstérem után távozó egykori válogatott legendát, Julio Dely Valdést egy kolumbiai edző, a korábban hazája nemzeti csapatát is irányító Hernán Darío Gómez váltotta, aki már a januári, hazai rendezésű Copa centroamericanán is 13 légióst állított csatasorba, de az MLS-ből, Dél-Amerikából és Európából érkező krém majd csak az Aranykupán áll majd rendelkezésére.

Panama egy csoportban szerepel majd azzal a Nicaraguával, mely alighanem nagyban Guatemala kizárásának köszönheti, hogy sikerült kivívnia az Aranykupa-kvalifikációt, a torna történetében mindössze második alkalommal, mégpedig nem is akármilyen körülmények között. A zónák közötti pótselejtező első meccsén ugyanis 3-1-es vereséget szenvedett a csapat Haititől, a visszavágón pedig 80 percig a papírformának megfelelően semmi sem utalt arra, hogy a pinoleros fordítani tudna. Az utolsó tíz percben azonban mesterhármast jegyzett Juan Barrera, aki egy korábbi két meccses osztrák kitérőjével az ország első európai légiósa is lett, immáron pedig valódi nemzeti hőssé is avanzsált, és így ismét öt válogatott képviseli majd a kontinensbajnokságon Közép-Amerikát. Az ötödik nem más, mint Salvador, mely az Aranykupán még sosem jutott a négy közé, de most zsinórban már hatodszor vívta ki a kvalifikációt, az elmúlt három tornából kétszer is a nyolc közé jutott és legutóbb is csak egy hajszálon múlt ez. Ezúttal a cuscatlecos-nak feltehetően Mexikó mögött két karibi legénységgel kell majd megküzdenie a csoportból való továbbjutásért, köztük pedig a története első tornájára készülő Curaçaóval.

 

 

Új ország a futballtérképen

(Come again some other day)

 

Noha Curaçao néven szerepelt már a kis szigetország labdarúgó-válogatottja különböző mérkőzéseken 1924-től ’48-ig, ekkor voltaképpen még Hollandia része volt a terület, ezután pedig a több szigetet magába gyűjtő Holland Antillák részét is képezte sokáig. Ezen a néven vett részt a labdarúgó válogatott máig egyetlen világversenyén, az 1952-es helsinki olimpián is, ahol a törökökkel szemben csak egy 2-1-es vereséggel estek ki, miközben a csapatot kizárólag curaçaói játékosok alkották. Akárcsak később a Concacaf-bajnokságokon, ahol két bronzérem is összejött az első négy tornán, de legutoljára 44 évvel ezelőtt, 1973-ban szerepeltek a kontinensbajnokságon. A hosszú ideig tartó stagnálásban az hozott változást, hogy a 2000-es években a Holland Antillák csapatát egyre inkább Hollandiában profiskodó játékosok kezdték alkotni, és apróbb részsikerek már jelezték is a fejlődést, 2008-ban például a VB-selejtezők első körében nagy meglepetésre sikerült legyőzniük Nicaraguát 3-0-s összesítéssel. Ezeken az összecsapásokon már Hollandiában született, de felmenőik révén az Antillákról származó játékosok is szerepeltek szép számban, és a szövetségi kapitány is a holland Leen Looyen volt.

Egy népszavazás következményeként aztán 2010-ben felbomlott a Holland Antillák közössége, és bár továbbra is a Holland Királyság társult államaként, de függetlenné vált Curaçao. Az ország első hivatalos megmérettetése a 2014-es Karibi kupa volt, melyen még a csoportkörben elvérzett a gárda, de aztán idén hatalmas meglepetésre megnyerte a karibi tornát és ezzel kvalifikálta magát az Aranykupára is. A Jamaika elleni kupadöntőn pályára lépett játékosok közül már csak egyetlen egy volt curaçaói születésű, végül azonban éppen ő, a dán másodosztályban profiskodó Elson Hooi lett duplájával a 2-1-re megnyert finálé hőse. A VB-selejtezők kudarca után a kispadról távozó Patrick Kluivert helyére a szintén curaçaói származású, de hollandiai születésű szövetségi kapitány, Remko Bicentini érkezett, aki olyan játékosokra épít, mint a holland élvonalban is alapembernek számító Eloy Room kapus (Vitesse) vagy Darry Lachman (Cambuur) és Jarchino Antonia (Go Ahead Eagles), de a csapatkapitány Cuco Martina az angol Premier Leaugue-ből, a Southamptonból érkezik, Leandro Bacuna az Aston Villából, és ott lesz a keretben Rangelo Janga a szlovák Trencinből, Gino van Kessel a Lechia Gdanskból valamint Jeremy de Nooijer is a Levszki Szófiából, így a transfermarktnak azért az „exotikusabb” régiók esetében sokszor megbicsakló becslése szerint a negyedik legértékesebb kerettel vág neki a gárda a tornának, ahol a nyitómeccsét rögtön újra Jamaika ellen játssza majd.

 

 

Karibi kavalkád

(Beads for a pint of gold)

 

A CONCACAF berkein belül egyébként éppen a karibi zóna az, amelyik a legnagyobb átalakuláson esik át az utóbbi években és ez gyakran viszonylagos sikerekkel jár. A legutóbbi Aranykupán páratlan módon a térség mind a négy indulója továbbjutott a csoportjából, Jamaika pedig karibi rekordot jelentő ezüstérmet is szerzett. Azóta viszont a kiábrándító VB-selejtezős szereplés után távozott a német Winfried Schäfer a kispadról, helyét pedig a 120-szoros válogatott, a ’98-as VB-t is megjárt Theodore Whitmore vette át. A Karibi kupa döntőjében Curaçaótól elszenvedett vereségért az Aranykupán akár visszavághat a Raggae boyz, hiszen az alig egy hónapja véget ért tornán még csak egyetlen légióssal állt fel a csapat, míg ezúttal MLS- és NASL-játékosok is szép számban Whitmore rendelkezésére állnak majd.

A „hagyományos” karibi országok közül azonban más nem lesz ott az idei Aranykupán, hiszen a legutóbbi két kiírás során a nyolc közé jutó és az 1989 óta selejtezőt jelentő Karibi kupán is nyolc címével rekorder Trinidad és Tobago ezúttal idejekorán elvérzett Martinique-kal szemben, akárcsak Francia Guyanával szemben a végül a zónák közti pótselejtezőt is némileg váratlanul elbukó Haiti. Ez is jól jelzi, mennyire előtérbe kerültek az utóbbi időben a francia tenegerentúli megyék válogatottjai, melyeknek sportbeli önállósodási kísérleteit azonban rendre elkaszálja az anyaország. Legutóbb tavaly júniusban Thierry Braillard, a francia sportminisztérium akkori titkára fejezte ki, hogy nem kívánatos ezen térségek önálló futball-válogatottjának nemzetközi szerepeltetése, holott például a hasonló státuszú Tahiti és Új-Kaledónia törekvései elé nem gördítettek akadályt. Az ok igencsak prózai, hiszen míg utóbbi területek nem sok játékost adtak a francia válogatottnak (talán csak a világbajnok Christian Karembeu a kivétel), addig az Antillákról számos olyan sportoló származik, akik az olimpiákon is szép sikereket szállítottak Franciaországnak, és akiket nem szeretnének elveszíteni a jövőben sem.

Ha csak a labdarúgásnál maradunk, akkor is meg kell említenünk, hogy már az ötvenes években is tagja volt a gallok nemzeti tizenegyének a martinique-i Xercès Louis, később pedig a szintén martinique-i Gérard Janvion a '78-as és a '82-es VB-n is játszott a kékek mezében. De Guadeloupe-on született a francia válogatottban sokszor a csapatkapitányi karszalagot viselő Marius Trésor is, akárcsak a francia válogatottsági rekorder Lilian Thuram, a ’92-es és ’96-os EB-t is megjárt Luc Sonor vagy a világbajnok Jocelyn Angloma, aki egyébként később szülőhazája válogatottját is képviselhette, mellyel 2007-ben az Aranykupa elődöntőjéig is eljutott. És akkor azt még nem is említettük, hogy az Antillákról érkező szülők révén akár olyan Franciaországban született játékosokat is elveszthetett volna a gall válogatott, mint például Thierry Henry, Raphaël Varane, William Gallas, Alexandre Lacazette, Éric Abidal, Nicolas Anelka vagy Anthony Martial.

Az idei Aranykupán debütáló Francia Guyana egyik leghíresebb szülöttje a ’98-as világbajnok, 2000-es Európa-bajnok kapus Bernard Lama, aki menedzserként már segítette a karibi térséghez sorolt dél-amerikai válogatottat, no meg egykori csapattársa, a szintén világ- és Európa-bajnok Florent Malouda, aki idén ott lesz a tornán szülőhazája nemzeti csapatában. A 37 esztendős játékos legutóbb az Indiai Szuperligában szerepelt a Delhi Dynamos színeiben, ahol 3 góllal és 3 gólpasszal járult hozzá csapata elődöntős szerepléséhez, most alighanem már jelenlétével is komoly rangod adhat Francia Guyana válogatottjának. Rajta kívül a csapat kulcsemberei olyan Franciaországban ismert nevek, mint a korábban az utánpótlás-válogatottban is megfordult támadó Sloan Privat (Guingamp) vagy a védelemben Ludovic Baal (Rennes), akinek egyébként alsóbb ligákban szereplő öccse is ott lesz a keretben. Utóbbiak már két évvel ezelőtt is tagjai voltak a csapatnak, akkor azonban a zónák közti pótselejtezőben elbuktak Hondurasszal szemben, de idei Karibi kupa-bronzérmükkel most debütálhatnak a kontinensbajnokságon is.

Francia Guyanával szemben Martinique már az ötödik Aranykupájára készülhet, és a korábbi négy alkalomból egyszer még a csoportjukból is sikerült továbbjutniuk a matininóknak. Az „újhullámos” tagok közül egyébként ők rendezhették meg eddig egyedül a Karibi-kupát, az idei négyes tornát is ők látták vendégül, de végül némileg csalódást keltve csak a negyedik helyen zártak, pozitív emlékként azonban a testvér-rivális Guadeloupe selejtezőbeni kiverése maradhat felejthetetlen a szurkolóknak. Nagy szívfájdalom ugyanakkor, hogy az Aranykupán megint nem vehet majd részt Kévin Fortuné, akinek a Lens rendre megtiltja a martinique-i válogatottban való szereplést, melyet következmények nélkül meg is tehet a klub egészen addig, amíg a szövetség nem tagja a FIFA-nak. Fortuné távollétében így a gólokat leginkább a Belgiumban profiskodó Steeven Langiltól (Beveren) vagy a korábban a német és a francia élvonalban is megforduló Johan Audeltől (Beitar Jerusalem) várhatják a matininók, míg a kapujukat a Görögországból érkező Kévin Olimpa (Platanias) őrzi, a védelemben pedig az egyik legtehetségesebb játékosuk, Jory Delem (Seattle) is bevetésre kész. Az USA és Panama mellett ugyan nem lesz egyszerű dolga a csapatnak, ha el akarja érni a negyeddöntőket, de Nicaragua legyőzésével akár az egyik továbbjutó harmadik helyben reménykedhetne. Ez pedig nem csak a karibi térség regionális fejlődése szempontjából lenne jelentős lépés, de alighanem a FIFA-tagságért és az azzal járó pénzügyi forrásokért, nemzetközi szereplési lehetőségért valamint hivatalos státuszért lobbizó válogatottak számára is fontos állomás lenne küzdelmükben, mely az anyaországtól igencsak távoli önálló identitás helyreállításában is alapvető szerepet játszhatna.

 

comments powered by Disqus