Az utóbbi időben gyakoriak a szaúdi bajnokság igazolásairól szóló okfejtések, melyek javarészt morális ítélkezésekre szorítkoznak vagy a jelenség politikai hátterét igyekeznek körbejárni. Közben magáról a bajnokságról, az abban szereplő klubokról vagy a helyi futballkultúráról kevés szó esik. Pedig immár magyar sportcsatornán is követhetik a mérkőzéseket az ilyesmire nyitott futballkedvelők, ehhez pedig nem árt a liga hátterét nagyvonalakban áttekintenünk.

(a cikk eredetije a bunteto.com oldalon jelent meg).

Az első magyar nyelvű közvetítések alapján feltételezhetjük, hogy a hazai kommentátoroknak is hirtelen szakadt a nyakába a szaúdi liga, és igen nehéz kihívás számukra bennfentesként prezentálni egy teljesen idegen futballkultúrát. Nyilván az érdeklődők köre is meglehetősen korlátozott Magyarországon, hiszen a topligák egyre szorosabb kötöttséget építettek ki az utóbbi évtizedekben, a szurkolók korlátozott kapacitása számára pedig a kiválasztott kedvenceken kívüli csapatok is már csak furcsa exotikumként, lebecsülendő ellenfélként jelennek meg. Ebből aztán bármiféle politikai megfontolás nélkül is születhetnek könnyű ítélkezések a szaúdi liga létjogosultságával kapcsolatban is.

Pedig valószínűsíthetjük, hogy a szaúdi liga körüli felhajtás nem az európai fociszurkolóknak szól elsősorban, hanem az egyre jelentősebb globális közönségnek, és nem is a semmiből jött, hanem egy jól kirajzolható folyamat új állomása.

Ha pedig túl akarunk lépni a zsigeri reakciókon, az európai és a közel-keleti labdarúgás hátterének túlságosan felszínes, fekete-fehér etikai polarizálásán, akkor a morális ítélkezést mindenképpen meg kell előznie egy tájékozódási folyamatnak akár elképzelhetőnek tartjuk a futballkultúrák és a sportág körüli folyamatok értelmezését a politikai aspektus nélkül, akár nem.

Honnan jönnek ezek a csapatok és mik ezek a fura nevek?

Az erre a szezonra 18 csapatosra bővített szaúdi ligába a főváros, Rijád négy klubot is delegál. A hagyományos rijádi derbit az ország legnépszerűbb klubja, az 1957-ben létrehozott, 18 bajnoki címével rekorder Al-Hilal (a név jelentése: A Félhold, ennek megfelelően kék-fehérben szerepelnek) vívja a 9-szeres bajnok, 1955-ös alapítású sárga-kék Al-Nassr (A Győzelem) ellen. Ugyanakkor a főváros legrégebbi klubja, az 1947 óta létező Al-Shabab (Az Ifjúság), azaz a fehér oroszlánok is nyertek már 6 bajnoki címet, igaz az utolsót még 12 éve. A piros-fekete csíkos mezben szereplő Al-Riyadh viszont hiába számít 1953-as alapításával szintén viszonylag patinás egyesületnek, jelenleg újonc a ligában és csak a létszámemelésnek köszönheti a feljutását, bár a kilencvenes évek közepéről büszkélkedhet egy ezüstéremmel. A fővárostól nem messze található al-Mazsma városának híresebb klubja, a nemrég az ázsiai BL-t is megjáró Al-Faisaly éppen kiesett az élvonalból, a helyét viszont átvette az Al-Fayha, mely főként narancs színben pompázik és tavaly nagy meglepetésre megnyerte első trófeáját is, az országos kupasorozatnak számító Király-kupát.

A 7 millió lakosú főváros Al-Hilal-Al-Nassr derbije mellett Szaúd-Arábia második legnagyobb városának, a 4 milliós Dzsiddának is megvan a maga rangadója az Al-Ittihad és az Al-Ahli között.

Az ország legősibb egyesülete, az 1927-es alapítású Al-Ittihad (Az Egység) még sohasem esett ki az élvonalból, az előző szezonban pedig a 9. bajnoki címét is megszerezte. Nagy támogatottsága miatt gyakran a „nép csapatának” is szokták aposztrofálni és a sárga-fekete csíkos mezük után tigrisek becenéven is futnak. Az alig 10 évvel fiatalabb Al-Ahli (A Nemzet) is a ligaalapítók közé tartozik, 3-szoros bajnoknak is mondhatja magát, de egy katasztrofális kiesés után most a másodosztályból tért vissza. A klub vezetésében gyakran megfordulnak a királyi család tagjai és a „korona kedvenceként” az Iszlám színének számító zöldben szerepelnek. Dzsidda egyébként a jelentős kikötői szerepe mellett azért is forgalmas központ, mert közel van az Iszlám legszentebb helyéhez, Mekkához, melynek ha a futballban szerényebb is a pedigréje, de szintén van egy élvonalbeli csapata, az 1946-os alapítása óta az élvonal és a másodosztály között sokszor liftező Al-Wehda (Az Egyesülés).

Nem csak a Vörös-tenger, hanem a Perzsa-öböl partján is van egy jelentős kikötővárosa Szaúd-Arábiának, a 1,5 milliós Dammam, ahol a három korábbi klub egyesüléséből 1945-ben létrehozott Al-Ettifaq (Az Egyezség) működik. A lovas címer miatt lovagoknak is nevezett gárda a nyolcvanas években nem csak két bajnoki címet, de az ország első nemzetközi trófeáját is begyűjtötte az Arab Bajnokok Kupájának a megnyerésével, azóta viszont többször megjárta a másodosztályt is. Ha városi derbijük nincs is, de vívnak helyi rangadókat a Keleti Tartomány két további csapata, az Al-Khaleej (Az Öböl) és a 2013-as, csodaszerű bajnoki címével a liga történetének legnagyobb meglepetését okozó Al-Fateh (A Hódítás) ellen.

Délen, a Jemenhez közeli Damak-hegyvidéken két klub rivalizál a regionális elsőségért, az Aszír tartomány fővárosában székelő fehér-kék Abha FC és az ország ötödik legnagyobb városának számító Hamisz Musait klubja, a vörös mezes Damac FC. Országos szinten még egyikük sem ért azonban el jelentős eredményt, mint ahogy a déli határváros Nazsran csapata az Al-Okhdood sem, hiszen idén története során először szerepelhet az élvonalban, miután két év alatt két feljutást is ünnepelhettek az égszínkékek szurkolói.

A fővárostól északra lévő Kaszím tartománynak három élvonalbeli klubja is van jelenleg, melyek közül ketten is Buraidában székelnek és ők vívják az ötvenes évek óta hagyományos kaszím-derbit. A farkasok becenévre hallgató Al-Taawoun (Az Együttműködés) háromszor már Király-kupa döntőben is járt, melyek közül a 2019-est sikerült is megnyernie. A városi rivális, a valamivel hosszabb hagyományokra visszatekintő piros-fekete Al-Raed (A Pionír) eredményei és kilátásai viszont szerényebbek, és még inkább a tartomány harmadik csapatáé, az Al-Hazemé (Az Elhivatottság), hiszen egy év után most jutottak vissza a másodosztályból. Az északi, legsivatagosabb vidékekről csak egyetlen futballcsapat szerepel az élvonalban, a Hail városában található Al-Tai, melyet a régiót lakó táj nevű arab törzsről neveztek el és igazán egyedinek mondható fehér-szürke klubszínekben szerepel, egyelőre különösebb sikerek nélkül.

A szaúdi liga csapatainak elhelyezkedése

Ki nézi ezt egyáltalán?

Bár Európában kevesen tudják, de a mintegy 460 millió főt számláló arab világban eddig is a legnépszerűbb bajnokságnak számított a szaúdi liga, melynek főbb híreit az ottani sportmédiumok a topligák mellett közlik. Az Al-Hilal twitter-oldalát (X-oldalát) például 11,3 millióan követték már Neymar érkezése előtt is, az Instagramjukat pedig 6,9 millióan, melyet Cristiano Ronaldo érkezése óta megelőzött az Al-Nassr 17,6 millió követővel, ami mellett még 4,1 millióan jutnak a klub twitter oldalára is. Az Al-Ittihad ezen két csatornája is vonz 8,4 millió embert összesen, az Al-Ahlié pedig 4 milliót, őket viszont az Al-Shabab már csak 730 ezerrel követi. Összehasonlításképpen azért megjegyezhetjük, hogy a Fradi jelenleg az Intstagramon 137 ezer, a twitteren pedig 22 ezer követővel rendelkezik.

A szaúdi kluboknak az arab világban érzékelhető népszerűségében az ország regionális vezető szerepe és a szép számú észak-afrikai légiós mellett az is bizonyosan szerepet játszik, hogy a legnagyobb klubok szurkolói gyakran adják látványos jelét szenvedélyüknek. A másik két, kiemelkedően tehetős arab futballhatalom közül Katar túl kicsi ahhoz, hogy népes szurkolótáborok álljanak a klubjai mögött, de még a 10 millió lakosú Emírségekben is hiába telnek meg a stadionok a válogatott meccseken, a bajnokságban alig párezres átlagnézőszámokat regisztrálnak egyelőre az egyesületeik.

Ezzel szemben főként a négy nagy szaúdi élklubnak a szurkolótábora régóta jelentős, melyek hagyományosan görögtüzekkel és a játékosok sorfala előtt énekelt dallal indítják a meccseket, a nagyobb rangadókra pedig rendre látványos élőképekkel is készülnek.

A két rijádi és a két dzsiddai élklub 20 ezer feletti átlagnézőszáma voltaképpen az európai topligákban is megállná a helyét, és még ha az ország többi egyesülete azért el is marad ettől, a liga 8986-os tavalyi átlagnézőszáma is tisztességesnek mondható akár európai összevetésben is. Ehhez képest persze az idei, sztárokkal tűzdelt szezon még akár emelkedést is hozhat, hiszen a dammami fejlesztés keretében már most figyelemreméltó ugrás látható az Al-Ettifaq és a szomszédos Al-Khaleej meccseinek látogatottságában is, még ha az idei szezon első nézőszámaiból azért dőreség lenne messzemenő következtetéseket levonni.

Ami pedig a televíziós közvetítéseket illeti, a szaúdi liga sztárjainak megszaporodásával nem csak Magyarországon vállalta már be egy sporttelevízió a bajnokság mérkőzéseit, hanem számos országban láthatóak az összecsapások. Franciaországban például a Canal+, Spanyolországban a marca.com, Olaszországban a La7, az Egyesült Királyságban a DAZN Sport, az Egyesült Államokban pedig a Fox Sports tűzte újonnan műsorára a szaúdi meccseket.

Még ha az egyelőre gyér számban belekóstoló nyugati nézők és olykor még a kommentátorok számára is inkább az idegenre való rácsodálkozás vagy a fanyalgás jellemzi a közvetítések hangulatát, a szaúdi liga számára legalább ugyanilyen fontos célcsoportot jelentő arab világ és Ázsia nagy részén egyre fontosabb tényező a labdarúgás szórakoztató-iparában.

Kik a favoritok?

A szaúdi liga népszerűségéhez alighanem az is hozzájárul, hogy nehéz megjósolni a végső győztest. Az elmúlt hat szezonból ötször is nagyon kiélezett volt a hajrá, miközben három különböző csapat nyerte meg a trófeát, idén pedig a rengeteg változással még kiszámíthatatlanabbak az erőviszonyok. Az mindenesetre meglepetés lenne, ha nem a liga négy alapítóklubja közül kerülne ki a végső győztes, melyeknek a legtöbb trófeája és a legnagyobb rajongótábora is van, most pedig az anyagi támogatottsága is még magasabb szintre emelkedett.

Jelentős eltérés az európai topklubok helyzetétől, hogy csapatonként csak 8 külföldi nevezhető a szaúdi szezonra, melyek közé a szeptember 20-ig tartó átigazolási időszakban érkezhetnek még új légiósok akár másokat kiszorítva a keretből.

A címvédő Al-Ittihad: Az elmúlt években a legkomolyabb sztárokat a rijádi egyesületek vonultatták fel, így a szerényebb, sokszor légiósai között is arab játékosokat alkalmazó tigrisek tavalyi bajnoki címükkel jókora meglepetést okoztak, ahogy arra külön cikkünkben is kitértünk. Az idei változások ugyanakkor alaposan felkavarták a klub életét és az új érkezők kiszorítottak több korábbi alapembert. Az előző szezon legjobb hátvédje, az egyiptomi Ahmed Hegazi nyáron keresztszalag-műtéten esett át, így jó ideig nem léphet pályára és könnyen elképzelhető, hogy lapátra is teszik, akárcsak honfitársát, a középpályát tavaly még uraló Tarek Hamedet. Utóbbi helyére ugyanis olyan Premier Leauge-sztárok érkeztek, mint Fabinho és N’Golo Kanté, akik viszont szintén benne vannak már a korban és a sérüléseikre sem árt felkészülni. Hátvéd légiós egyelőre nincs a keretben, de még akár lehet, hiszen Nuno Espirito Santo vezetőedző nagy hangsúlyt fektet a védekezésre, ifjú honfitársával, Jotával pedig a hírek szerint elégedetlen és könnyen szerződést bonthatnak vele annak ellenére, hogy alig két hónapja érkezett 25 millió fontért a Celticből (hacsak nem a hőn áhított Mohamed Salah számára csinálnak helyet). A támadósorban a jól megszokott brazil duó, Igor Coronado és Romarinho mellé csatlakozott már az Aranylabdás Karim Benzema is. Az immár 35 éves 5-szörös BL-győztes az első két fordulóban ugyan nem tudott a hálóba találni, de az Al-Ittihad mindkét meccsét megnyerte javarészt az Európában ugyan ismeretlen, az arab régióban azonban az egyik leghíresebb gólvágónak számító Abderrazak Hamdallah találataival, aki egy marokkói és egy katari gólkirályi cím után az előző szezonban már a harmadik szaúdi aranycipőjét is begyűjtötte.

A rekorder Al-Hilal: A kékek közé csak most csatlakozik majd Neymar, aki Szaúd-Arábiában újra megélheti, hogy körülrajongják, de a sikerek itt sem lesznek garantáltak a számára. Mindenesetre a korábbi kudarc után a kispadra nyáron visszatérő Jorge Jesus keze alá elég kiegyensúlyozott légiósgárdát rakott össze a vezetőség Yassine Bounou kapustól kezdve, a védelembe Kalidou Koulibaly-n, a középpályára Ruben Nevesen és Sergej Milinkovic Savicon át a brazil támadókig. A Zenittől megvásárolt Malcom egy mesterhármassal mutatkozott be, de a második körben már csak egy döntetlenre futotta a csapattól, így nem csak Neymar, hanem Aleksandar Mitrovic bemutatkozását is türelmetlenül várhatják a szurkolók. Ráadásul az Al-Hilal keretében található a legtöbb szaúdi válogatott is, köztük a vb-n is megcsodált Mohamed Kanno és az argentinok ellen parádés gólt szerző Salem Al-Dawsari is, így elég nagyok az elvárások a fővárosiak háza táján.

Az úttörő Al-Nassr: A rijádi vetélytárs már tavaly is csalódott az ezüstéremmel, hiszen hiába került Cristiano Ronaldo a gárdába, trófea nélkül maradtak. Aztán a felkészülési tornának tekinthető Arab Bajnokok Kupáján sikerült ezt némileg orvosolni, de a bajnokság lesz az igazi erőpróba és egyelőre két zakóval rajtolt a hirtelenjében kerített Luís Castro csapata. Ráadásul David Ospina kapusnak egy sérülés miatt két hónapot ki kell hagynia, így bizonyosan szükség lenne az erősítésre a védelembe is, ahova Alex Telles mellé a PL-ből érkezhet Aymeric Laporte is. A középpályán is ütősnek kéne lennie Seko Fofana és Marcelo Brozovic frissen beszerzett duójának, akikhez a portugál liga legjobbjának megválasztott Otávio is csatlakozik. A mezőnyfölényt azonban a támadók képtelenek gólokra váltani, az elmúlt két szezonban 40 bajnoki gólig jutó Talisca árnyékba kerülhet, Sadio Mané viszont egyelőre szenved a szaúdi ligában, de CR is adós a nehéz meccseken a gólokkal. Ugyanakkor a bajnoki rajtnál is fontosabb volt talán, hogy hatalmas küzdelemben sikerült abszolválni az ázsiai BL selejtezőjét az Emírségek bajnoka ellen.

A reformer Al-Ahli: A legnagyobb földindulás talán a másodosztályból visszajutó Al-Ahlinál volt, ahol a küldetése sikeres teljesítése ellenére leváltották a dél-afrikai Pitso Mosimane-t és Európa egyik legígéretesebb ifjú edzőjét, a Salzburgot elhagyó Matthias Jaissle-t ültették a helyére. A légióskeret is teljesen kicserélődött, de nagyon gyorsan összeérni látszik a csapat, hiszen két könnyed győzelemmel kezdtek, amiből a mesterhármassal debütáló Firmino mellett egyaránt kivette a részét a két cselgép, Riyad Mahrez és Allan Saint-Maximin, de szerzett már gólt a Romától érkező Roger Ibanez is. Utóbbi a szintén a Serie A-ból érkező Merih Demirallal alkothat stabil védelmi duót Edouard Mendy kapus előtt, aki ugyan egyszer már megint betlizett, de az erős csapatban talán visszanyerheti az önbizalmát. Nem csak a biztató szezonrajt miatt lehetnek jók az Al-Ahli esélyei a bajnokságban, hanem azért is, mert a favoritok közül egyedül őket nem érinti a nemzetközi kupaszereplés, így a kettős terheléstől sem kell tartaniuk.

Mivel mind a négy élklub győzelmi ambícióval vág neki a szaúdi bajnokságnak, jópár sztár biztosan hoppon marad majd a szezon végén, miközben több más csapat is ácsingózik betörni közéjük.

A top négy szaúdi klub becsült keretértéke, edzői és légiósai a 2023/24-es szezonban

Kik a kihívók?

Az hogy a nagy négyes a legnagyobb költségvetéssel bevonzza a legnagyobb sztárokat nem azt jelenti, hogy a többi egyesület ne vonultatná fel nemzetközileg is jegyzett játékosok sorát, akik bizony meglephetik a nagyokat.

A Steven Gerrard által irányított Al-Ettifaq például a csapatnál már a harmadik szezonját megkezdő svéd válogatott, Robin Quaison mellé igencsak nívós légiósgárdát gyűjtött össze, akik az Al-Nassrt is legyőzve száz százalékosak eddig. A csapatban Jordan Henderson mellett ott van a Bruges-től elhozott skót középhátvéd, Jack Hendry is, a britek pedig nagyon könnyen összejárhatnak akár egy Dammam mellett dolgozó harmadik Liverpool-legendával Robbie Fowlerrel, ő ugyanis a másodosztály nagy favoritjának, az Al-Qadsiahnak az edzője. A legtehetősebb, de egyben talán a legnehezebb brit közönségnek a bevonzása amúgy is fontos feladat a liga számára, így jövőre alighanem még egy angol kötődésű csapat erősítheti ezt a vonalat, hiszen most a feljutást olyan játékosokkal célozzák meg Fowlerék, mint az Al Hilaltól éppen „kiselejtezett”, háromszoros bajnok perui André Carrillo és a kétszeres bajnok, egykoron El-győztes Luciano Vietto vagy épp az egykori török gólkirály (és Újpesten is megforduló) Mbaye Diagne.

Neves labdarúgó található az Al-Shabab keretében is, mely nehezményezte, hogy 6 bajnoki trófeája ellenére nem került a kiemelt támogatású klubok közé, bár szerényebb szurkolótábora végülis ezt indokolja. A csapatnak már negyedik éve karmestere a háromszoros El-győztes Éver Banega, aki mellé most érkezett az Al-Hilallal szintén háromszoros bajnok középpályás Gustavo Cuéllar és a támadósorban a francia Ligue 1-ben tavaly 20 gólt szerző Habib Diallo is. Tavaly negyedikek lettek a fehér oroszlánok, de Vicente Moreno vezetőedző hazatért a szaúdi tulajdonú Almeríába, így a kispadra a holland Marcel Kaizer került, akivel viszont borzalmasan indult a szezon és két szerény ellenféllel szemben csak 1 pontra futotta a csapatnak.

Az ázsiai BL-ben nem utóbbiak indulhatnak majd negyedik szaúdi csapatként, ugyanis a dobogósokon kívül még a kupagyőztes szerez erre jogot, azt pedig nagy meglepetésre az Al-Fayha lett tavaly. Így aztán a negyedik megkezdett szezonjával már régi motorosnak számító Vuk Rasovic maradt a kispadon, a kaput pedig harmadik szezonjában őrzi honfitársa, Vladimir Stojkovic, aki 40 esztendősen pillanatnyilag a liga legtöbb védését mutatta be. Közben ráadásul a Rangers-től megszerzett zambiai csatár, Fashion Sakala két pazar góllal gyorsan letette a névjegyét a ligában, így egy győzelemmel és az Al-Hilal otthonából elcsent értékes ponttal indították a narancsmezesek a szezont.

A Slaven Bilic által irányított Al-Fateh is négy ponttal rajtolt az első két fordulóban, mégpedig a válogatott egyik ifjú üdvöskéjének, Firas Al-Buraikannak és az egykori Barcelona-nevelés Cristian Tellónak a vezérletével. Utóbbi most az MLS-ből érkezett, akárcsak az ott kétszeres All Star argentin születésű örmény válogatott Lucas Zelarayán, miközben a védelemben ott van a belga válogatottból kikopó Jason Denayer is. Ha nem is a tíz évvel ezelőtti csodaszerű bajnoki címre, de jópár meglepetésre képes lehet ez a csapat is és a végelszámolásnál is megfricskázhatja némely élklub orrát.

A további négy legértékesebb szaúdi csapat játékosainak értéke, edzői és légiósai

Mit tudhatnak a többiek?

Voltaképpen ilyen fricskát mért már az Al-Taawoun is az Al-Nassr orrára, hiszen a liga egyetlen brazil edzőjének, Pericles Chamuscának az irányításával tavaly is az előkelő ötödik helyen végző farkasok 2-0-ra tudtak győzni Rijádban. A sikerben a klubot már hatodik éve szolgáló kameruni gólszerző, Léandre Tawamba és a második szaúdi meccsén második gólpasszát kiosztó Mateus mellett a védelemnek is nagy szerepe volt, élén a Ligue 1 egyik legjobb labdaszerzőjeként frissen érkező Andrei Girottóval.

Felfelé kacsingat a főként a középpályáját megerősítő Al-Riyadh és a két déli riváis, a Serie A-ból Assan Ceesay-t leigazoló Damac valamint a Milan kispadáról Ciprian Tatarusanu kapust elhozó, a kétszeres El-győztes Grzegorz Krychowiakot is a soraiban tudó és lengyel edző által irányított Abha is.  A többiek számára viszont már a három kieső hely elkerülése is voltaképpen sikernek számít.

Holott ha nem is elitjátékosokat, de válogatottak sorát foglalkoztatják a kiscsapatok is, akik egy-egy meccsen bármikor képesek lehetnek meglepetésre.

A többi szaúdi csapat becsült keretértéke, edzői és légiósai

Miért nem kéne meglepődni?

Bár sokan úgy élik meg Szaúd-Arábia érdeklődését a futball iránt, mintha egyik napról a másikra történne, ez azonban egyáltalán nem igaz, hanem elég jól felrajzolható egy fejlődési ív. A regionális bajnokságok egyesüléséből 1957-ben jött létre az első országos vetélkedés, a Király-kupa, majd kisvártatva beindult az országos liga is, mely 1976-ban vált professzionálissá bajnoksággá. A válogatott 1984-ben kvalifikálta magát először az Ázsia-kupára, melyet rögtön meg is nyert, azóta pedig összesen 3 aranyérem mellett 3 ezüst is jutott a sólymoknak az elmúlt tíz kontinenstornán, pedig a házigazda szerepét eddig egyszer sem töltötte be az ország.

Világbajnokságra 1994-ben jutott ki először a nemzeti csapat, amikor Marokkót és Belgiumot legyőzve a nyolcaddöntőig jutott, Saeed Al-Owairan pedig egy ragyogó szólóval a vb-k történetének egyik legszebb gólját is meglőtte.

Ezalatt egyre élénkebb lett a szaúdi közönség érdeklődése a sportág iránt, még ha a vb-szereplések aztán nem lettek olyan fényesek a későbbiekben. A selejtezőket azóta csak 2010-ben és 2014-ben bukták el, ami akkor a világranglistán Szaúd-Arábia legrosszabb helyezéseit eredményezte. Ezen a mélyponton azonban már túl van az ország, amióta pedig 2019-ben Yasser Al-Misehal lett a Szaúd-Arábiai Labdarúgó Szövetség (SAFF) elnöke, ismét jelentősen javultak a válogatott eredményei és nagyobb a fókusz a sportágon a politikai vezetés számára is.

Nem véletlenül, hiszen a lakosság is egyre inkább rajong a fociért. Az Ipsos 2022-es felmérése szerint Szaúd-Arábiában a lakosság nagyobb aránya követi rendszeresen a labdarúgó eseményeket (67%), mint Spanyolországban (45%), Olaszországban (44%), Nagy-Brittaniában (41%), Németországban (38%) vagy Franciaországban (34%), és ha Európába nem is nagyon jutott el a híre, de a szaúdi liga már régóta az egész arab világ egyik kedvenc bajnoksága, melyet a számos arab légiós miatt legalább akkora érdeklődéssel követnek a híroldalak Marokkótól Ománig, mint az európai topligákét.

Hogy a politikai vezetés sem most fordult egyik pillanatról a másikra a labdarúgás felé, azt jól mutatja, hogy már 2020-ban jelentkezett Szaúd-Arábia a 2027-es Ázsia-kupa megrendezésére, melyet végül el is nyert, ez pedig beindíthatja a stadionépítési projekteket.

A tervek szerint addigra Rijádban két új stadion épül és Dammamban is egy, de felújítanak és kibővítenek további két fővárosi és egy dzsiddai stadiont is. A lelátók fejlesztésére szükség is van, hiszen viszonylag elmaradottak az építmények, ugyanakkor egyre nagyobb számban töltik meg a szurkolók a stadionokat.

Az elit mezsgyéjén mozgó légiósok sem most érkeztek először a szaúdi ligába és a szakmai fejlődésért is áldoztak már a klubok az elmúlt évtizedekben is.

Az Al-Hilal a második bajnoki címét például úgy nyerte meg 1979-ben, hogy a gárdát a legendás Mario Zagallo irányította, legnagyobb ásza pedig a világbajnok Rivellino volt. A kilencvenes évek végén a vb-elődöntős bolgár legenda, a Barcelonával BL-győztes Hirszto Sztojcskov is megfordult az Al-Nassr gárdájában és az Ázsiai Kupagyőztesek Kupájában is ő szerezte csapata győztes találatát. Közben az olasz világbajnok Roberto Donadoni és a holland Eb-bronzérmes Rob Witschge bajnoki címet nyertek az Al-Ittihad játékosaiként, távozásuk után nem sokkal pedig a brazil világbajnok Bebeto érkezett a gárdához. Egy másik brazil világbajnok, Denilson az Al-Nassr csapatához írt alá, akárcsak a görög Európa-bajnok Angelosz Hariszteasz, tavaly pedig a Bayern Münchennel BL-t nyerő Luiz Gustavo. Az Al-Hilal játékosaként elhódította a szaúdi kupát 2006-ban a korábban a Barcelonával KEK-et is nyerő Giovanni, a kékek 2019-es ázsiai BL-győztes csapatának pedig a francia válogatott Bafétimbi Gomis és az olasz Eb-ezüstérmes, Sebastian Giovinco is tagjai voltak. Az Al-Ahliban is megfordult a német vb-bronzérmes Marko Marin már 2019-től, majd a brazil Konföderációs Kupa-győztes Paulinho is.

Közben a csapatok szakmai irányítását olyan Európában is jól ismert szakemberek végezték ideig óráig, mint Luiz Felipe Scolari, Szergij Rebrov, Vitor Pereira, Anghel Iordanescu, Eric Gerets, Vanderlei Luxemburgo, Osvaldo Ardiles, Tomislav Ivic, Jean Fernandez, Henri Michel, Michel Preud’homme, Walter Zenga, Fabio Cannavaro, Zoran Mamic vagy tavaly éppen Rudi Garcia. Nem érhette (volna) tehát derült égből villámcsapásként az európai szurkolókat, hogy Szaúd-Arábia még magasabb szintre emelte a befektetéseit a labdarúgásban, hiszen bőségesen voltak erre utaló jelek már korábban is.

Mik az első célkitűzések?

Bármilyen légbőlkapott pletykák is csámcsognak rajta, a szaúdi futball fejlesztésében nyilvánvalóan nem lehet jelenleg cél az európai BL-be való integrálódás, hiszen éppen az itteni egyenlőtlen pénzügyi szabályozások miatt nem eszközölhetik a tervezett befektetéseket az öreg kontinensen.

Ehelyett az ázsiai BL-ben való szereplés lesz komoly erőpróba az újjáalakuló projekteknek többek között azért is, mert a sorozatra nem a szaúdi csapatokba toborzott 8, hanem csak 5+1 ázsiai légiós nevezhető.

Amióta Ázsia is átállt a Bajnokok Ligája rendszerére, 20 kiírásból „csak” négyet nyert meg szaúdi csapat és döntőbe is további 5 alkalommal jutott az ország valamelyik egyesülete, pedig 2014 óta a fináléig teljesen elszeparálva verseng a kontinens nyugati és a sikeresebb keleti fele. Az Al-Hilal 2019-ben hét éves keleti hegemóniát tört meg, de a négy szaúdi siker mellett csak az Emírségek-beli Al Ain és a katari Al Sadd tudott nyugatról diadalmaskodni egy-egy alkalommal a javarészt koreai (7 elsőség) és japán (4 siker) győztesek között.

A szaúdi indulók közül az Al-Nassr gárdájának selejtezőt kellett játszania a 2023/24-es BL-főtáblára kerüléshez, melyet végül nagy nehézségek árán abszolvált is a csapat az Emírségek bajnoka, a Shabab Al-Ahli ellen, de a csoportkörben sem vár könnyebb kihívás a szaúdi csapatokra. Cristiano Ronaldóék egy kvartettbe kerültek például egy másik katari élklubbal, az Hernan Crespo által irányított Al-Duhaillal és a még keményebb ellenfélnek ígérkező iráni bajnokkal, a Persepolissal, mely hatalmas szurkolótáborral rendelkezik. De telt házas stadionra számíthat az Al-Ittihad is nem csak Iránban a Sepahan ellen, hanem az iraki bajnok vendégeként is, miközben az indiai Mumbai FC játékosainak fergeteges reakciója az Al-Hilal csoportjába való kisorsolásukra talán nagyon jól megmutatja azt is, mennyit jelent az egész ázsiai labdarúgásnak Neymarék megjelenése a kontinensne.

A bevételek egyébként az ázsiai BL-ben jelenleg sokkal alacsonyabbak, mint az európaiban, a győztes “alig” 12 millió dollár juttatásban részesül, aminél az UEFA már a főtáblájára kerülésért is többet utal az egyesületeknek, a végső győztes pedig 120 millió euró körüli összegre számíthat. Az ázsiai sorozat presztízse is nyilvánvalóan alacsonyabb jelenleg, a nézőszámok csak a rangadókra emelkednek meg, az viszont nagyon fontos kritériuma a kupasorozatnak, hogy kvalifikálhat a klub-világbajnokságra.

A 2025-től 32 csapatosra bővített klub-vb jelenthet ugyanis hosszabb távon komoly bevételeket a szaúdi csapatok számára, de nyilván további jelentős piaci szereplők, így az MLS, de akár a dél-amerikai ligák érdekét is szolgálná.

Az más kérdés, hogy az európai topkluboknak viszont nem hiányzik egy újabb megmérettetés, mely inkább csak más kontinenseknek jön kapóra, az elit kiváltságaival pedig nem egyszerű szembeszállni akár a többségi igények kiszolgálása érdekében sem, ahogy azt a kétévenkénti vb-rendezés ötletének felmerülésekor is láttuk.

Mindemellett a szaúdi válogatott fejlődése nyilván csak még hosszabb távú célkitűzés lehet, de első körben ebben is a kontinentális szintű eredmények javítását kell szem előtt tartani. Az Ázsia-kupát ugyanis 1996-ban nyerték meg utoljára a sólymok, a 2007-es ezüstérem óta pedig három nagy blamát is megéltek, hiszen kétszer már a csoportkörben elvéreztek, legutóbb pedig a nyolcaddöntő jelentette a végállomást.

Persze a katari vb-szereplés jó alapot jelenthet a januárban ugyanott kezdődő következő kontinenstornára, bár pillanatnyilag még azt sem tudjuk biztosan, ki lesz a lelépő Hervé Renard helyett a szövetségi kapitány (bár Roberto Mancini kinevezése nem jelentene nagy meglepetést). Mindenesetre az elég furcsa helyzetet alakít ki, hogy a szaúdi liga minden egyes csapata foglalkoztat légiós kapust, így kevés lehetőség juthat a válogatott hálóőreinek (nem véletlenül zárták ezt ki a csak négy légióst engedélyező kínai bajnokságban), de középhátvédből is szinte mindegyik csapatnál van két külföldi, miközben szélső hátvédből egyébként alig-alig akad.

2027-ben aztán már komoly elvárások várhatóak a szaúdi válogatottal szemben a hazai rendezésű Ázsia-kupán, utána pedig a vb-rendezés felé fordulhat az ország. Na persze nem a 2030-as tornára, melyre a közös görög-egyiptomi-szaúdi pályázás lehetőségét már minden fél cáfolta a szűnni továbbra sem akaró pletykaáradatban.

Ráadásul a szaúdiaknak voltaképpen egyáltalán nem lenne ellenére a legnyugatibb arab ország, Marokkó 2030-as társrendezése a spanyol-portugál duóval, mely Amerika után Európa és Afrika igényeit is kielégítené, így pedig szabad lenne az út 2034-re egy újabb ázsiai világbajnokság számára.