Egy évtizeddel ezelőtt nyerte meg meseszerű bajnoki címét a Montpellier HSC az épp katari kézbe kerülő Paris Saint-Germaint megelőzve, ami több szempontból még nagyobb szenzáció volt, mint a Leicester City sokkal nagyobb médiafigyelmet kapó angliai elsősége pár évvel később.
(a cikk eredetije a bunteto.com-on jelent meg)
Családias évtizedek
A franciaországi és az angliai meglepetés között nagy hasonlóság, hogy mindkét csapat alig egy-két évvel a feljutása után érte el a nagy sikerét, és hogy a diadalt megelőző szezonban egyaránt a 14. helyen végzett csak a maguk ligájában. Csakhogy a Leicester City a Deloitte kimutatása szerint 2016-ban már a világ 20. leggazdagabb klubja volt mintegy 172 millió eurós éves büdzséjével, ami lehetővé tette, hogy a szezon előtt majd 50 millió euróért szerződtessen játékosokat a világ minden tájáról, így az olasz, francia vagy német élvonalból is.
Mindeközben a Montpellier alig 36 millió eurónyi (!) bevételt tudhatott a magáénak 2011-ben és rekordigazolása a másodosztályú Tours-tól egy évvel korábban kétmillióért vásárolt Olivier Giroud volt. Az 1979 óta Louis Nicollin által amolyan családi vállalkozásaként működtetett klubnak viszont volt már egy izgalmas korszaka, amikor 1990-ben sikerült megnyerni a Francia Kupát olyan játékosokkal a csapatban, mint a kolumbiai Carlos Valderrama, a későbbi világbajnok Laurent Blanc, az ekkor még nem annyira mitikus Éric Cantona, a később PSG-legendává avanzsáló Vincent Guérin vagy a Borussia Dortmunddal BL-győztes brazil hátvéd Júlio César.
A bajnokságban azonban ez a garnitúra sem jutott feljebb a hetedik helynél, majd később némi liftezés után 2009-ben jutott vissza az élvonalba a klub, ahol az utánpótlás-válogatottaktól kemény kritikák után némileg keserűen távozó René Girard került a kispadra. Tehetséges fiatalokban Montpellier-ben sem volt hiány az irányítása alatt, hiszen épp megnyerte az U19-es csapat a komoly tekintélynek örvendő Gambardella-kupát. A reménységek közül Girard be is építette lassan a csapatba a karmester és hamarosan marokkói válogatott Younes Belhandát, a nagy mezőnymunkát végző Benjamin Stamboulit vagy épp az idén Montpellier-be visszatérő Rémi Cabellát. Ők is részt vettek már az újoncként kivívott ragyogó ötödik hely megszerzésében, majd a következő évben a ligakupa döntőig tartó menetelésben, melynek elvesztése a nagy déli vetélytárs Olympique Marseille ellen aztán fájdalmas törést okozott, és ennek volt köszönhető a szezon végén a 14. helyre való visszacsúszás.
Aranycsapat formálódik
A vészesre sikeredett szezon után, 2011 nyarán a klub jó pénzért eladta a bosnyák válogatott hátvédjét, Emir Spahicot a Sevillának, helyére pedig amolyan vésztartaléknak érkezett az akkor már 33 esztendős brazil veterán, Vitorino Hilton a Marseille kispadjáról, balhátvédnek pedig a kameruni Henri Bédimo, mégpedig kétmillió euróért beállítva így a Giroud-féle klubrekordot. Nem véletlen a relatíve komoly kiadás, hiszen Girard 4-3-3-as rendszerében a szélső hátvédeknek rendkívül nagy szerepük volt. Bédimo felfutásai során jobbhátvéd létére a szezon hetedik legtöbb sikeres cselét mutatta be Franciaországban és ugyanúgy négy gólpasszal járult hozzá a bajnoki címhez, mint az ifjú jobbhátvéd Garry Bocaly, akit valaha Girard hívott be először az utánpótlás-válogatottba még Marseille-ből, de aztán ő is még a másodosztályú időkben csatlakozott a kék-narancssárgákhoz.
A csapat igazi erőssége valóban a védekezése volt, hiszen messze a legkevesebb, 34 gólt kapott a Montpellier a bajnokság 38 mérkőzésén, amiben a szélsők mellett természetesen a középhátvédeknek is elévülhetetlen érdemeik voltak. A tapasztalt Hilton váratlanul fontos és hatékony kulcsjátékos lett, a felszabadítások (negyedik a ligában) és a blokkolt lövések számában (nyolcadik hely) is a legjobbjak közé emelkedett és nagyszerű duót alkotott az alig 22 esztendős Mapou Yanga-Mbiwával. A saját nevelésű védő fiatal kora ellenére ötödik éve volt alapembere a gárdának, már a feljutásból is kivette a részét, majd a bajnoki cím elhódításából is igen aktívan, hiszen 95 megelőzéssel járult hozzá, hogy a csapat a francia mezőnyben második legyen ezen a téren (ugyanennyit hozott Hilton is, de még Bédimo is 92-t).
A kaput is jó ideje egy saját nevelésű játékos, az ekkor 26 éves Geoffrey Jourdren őrizte, aki 2005-ben még Hugo Lloris cseréjeként U19-es Eb-győzelmet ünnepelhetett. A Montpellier bajnoki szezonjának elejét ugyan egy sérülés miatt ki kellett hagynia, majd nem volt éppen bakik nélküli a visszarázódása, de a rendkívül alacsony kapott gól mutatójóhoz végül 34 meccsen bemutatott 79 védésével járult hozzá, mégpedig igencsak dicséretes, 72%-os védési hatékonysággal.
A védelemhez hasonlóan a középpályát is egy-egy rutinos játékos és számos fiatal tehetség elegye alkotta. A 33 esztendős csapatkapitány, Romain Pitau ugyan már alig-alig lépett pályára a szűrő szerepkörében, helyette Joris Marveaux vagy a már említett Gambardella-győztes Stambouli kapott bizalmat és még inkább a saját nevelésű, ekkor már tunéziai válogatott ifjonc Dzsamel Szaihi, aki a legtöbb labdaszerzésben benne volt (106 szerelés és 85 megelőzés révén). Ugyanakkor a még mindig létező dél-amerikai vonal jegyében a chilei válogatott Marco Estrada is rendkívül fontos szerepet játszott a csapatban. A szélső hátvédek felfutásai esetén sokszor visszahúzódott biztosítani, másrészt pedig a mélyről érkező indításaival nélkülözhetetlen volt az akciók indításában, a bajnoki szezon során a liga ötödik legtöbb pontos hosszú indítása fűződött a nevéhez (171), mégpedig nagyon értékes, 65%-os precizitással.
Némileg előrébb, amolyan irányítóként az ifjú Junesz Belhanda feladata volt megtalálni az üres területeket az ellenfelek védővonalai között, majd a labdákat a támadók felé juttatni. Így aztán alig 21 esztendősen a 12 gólja mellett (teljes pályafutása legeredményesebb idénye volt ez) még elő is készített 62 lövést a kulcspasszaival, ami a liga legjobbjai közé emelte. Nagyrészt az ő teljesítménye eredményezte, hogy a csapat a nem éppen kiemelkedő 51,5%-os labdabirtoklás ellenére is a legtöbb lövést dolgozta ki a 2011–12-es szezonban, nevezetesen 15,7-et meccsenként, ami majdnem 2,5-lel több volt, mint a hasonló labdabirtoklást hozó megelőző szezonban.
A beindításokra a széleken leginkább két rutinosabb afrikai támadó, az egyaránt félmillió euróért megszerzett nigériai válogatott John Utaka és a szenegáli válogatott Souleymane Camara röppentek rá lendületesen, akik egyébként a 2006-os Afrika-kupa bronzmeccsén még ellenfélként néztek farkasszemet, és épp Utaka készítette elő az érem sorsát eldöntő találatot.
A legnagyobb sztárrá azonban kétségkívül Olivier Giroud vált, aki a Tours-nál szerzett másodosztályú gólkirályi címe után a Montpellier-ben lassan lett alapember. Első találatát épp Győrben érte el az Európa-liga selejtezőjében, de aztán a visszavágón a magyar csapat jutott tovább egy bravúrral.
Giroud az első, halványabb élvonalbeli szezonjában kilenc gólig jutott a Ligue 1-ben, de már ekkor kiemelték a szakértők, hogy mozgásával rengeteg helyet csinál támadótársainak, Belhandával pedig a csapat hatékony letámadásának a legelső vonalát is ők képezték.
A következő szezonban aztán az eredményessége is megugrott, végül 21 találatával holtversenyben gólkirály is lett és 12 gólpasszt is kiosztott. A 193 centiméteres magasságát kihasználva ekkor már ő nyerte a legtöbb fejpárbajt a ligában (131-et), de közben az égimeszelő centerektől eltérő módon rendkívül mozgékonynak bizonyult. Nem csoda hát, hogy Laurent Blanc invitálására már novemberben bemutatkozhatott a francia válogatottban is, majd a következő nyáron a haloványra sikeredett Eb-n is jutott neki némi epizódszerep (három mérkőzésen 32 perc).
Mapou Yanga-Mbiwa az idő tájt sziklaszilárd védekezést produkált (Fotó: leral.net)
Apró nagyhalak között
Bár utólag könnyen kijelenthető, hogy a 2011–12-es szezonban épp hatalmi vákuum alakult ki a francia bajnokságban, akkor azonban olyannyira nem számított senki a Montpellier váratlan remeklésére, hogy a hagyományos, Mende-ban tartott nyári felkészülés során Nicollin is elsősorban a biztos bennmaradást jelentő 42 pontról beszélt, álomszerű célkitűzésnek pedig legfeljebb a nemzetközi kupaszereplést érő helyek egyikének megcsípését jelölte meg.
Viszont a tradicionális francia élklubok közül az AS Monaco épp a másodosztályban szerepelt, amikor is Dmitrij Ribolovljev átvette az egyesület irányítását és később újra jelentős tényezővé formálta a francia futballban.
Az Olympique Marseille elvesztette nyáron a védelméből a két évvel korábbi bajnoki címben fontos szerepet játszó Gabriel Heinzét és Taye Taiwót, a támadósorban pedig még mindig nem tudta pótolni Mamadou Niangot, így a jelenlegi szövetségi kapitány, Didier Deschamps igencsak lejtmenetbe került a kispadon.
Az Olympique Lyon éppen új edzővel, Rémi Garde-dal igyekezett visszaszerezni nagy sorozata után már megkopott dicsfényét, de közben mindkét csapat forgácsolódott a Bajnokok Ligájában is, ahol végül a nyolcaddöntőben véreztek el.
Az általunk is megénekelt címvédőnél, a Lille OSC-nél Eden Hazard ugyan még Rudi Garcia rendelkezésérére állt, de a klub eladta például Gervinhót Angliába, majd szép lassan kénytelen volt megválni több kulcsemberétől is, a pótlásukra érkezett játékosok (például Dimitri Payet) pedig nem tudták őket pótolni.
Így aztán a francia futballban lecsendesedő állóvizet az épp katari kézbe kerülő Paris Saint-Germain igyekezett felkavarni. 2011 nyarán még Antoine Kombouaré ült a klub kispadján, a keretbe azonban már olyan igazolások érkeztek, mint az épp fénykorát élő Palermótól Javier Pastore és Salvatore Sirigu együtt 46 millió euró ellenében, de további 38 millió ment el a Juventustól vásárolt Mohamed Sissokóra, az AS Romától érkező Jérémy Ménezre, az uruguayi vb-elődöntős hátvédre, Diego Luganóra vagy a hazai ligából összegyűjtött Kévin Gameiróra és a már francia válogatott Blaise Matuidire. Erre jött még a további téli ráerősítés, amikor Carlo Ancelotti személyében a vezetőedzői posztra is egy nagyágyút szerződtetett a klub, de érkezett még Thiago Motta is az Intertől, a brazil válogatott Alex a Chelsea-től, Maxwell pedig az FC Barcelonától összesen még 20 millió eurós kiadásként. A szezont tehát 107 milliós befektetéssel zárta a PSG, így nyilván már ekkor felerősödtek az ellenséges hangok a többi csapat szurkolóinak a körében és sokszor az ellenfelek játékosai sem tartózkodtak a gúnyolódástól.
Mivel például a katariak által már ekkor sportigazgatóvá kinevezett Leonardo tett a szezon elején egy olyan megjegyzést, hogy pizzazabálással nem lehet bajnokságot nyerni, több Montpellier-játékos a menetelésük során minden győzelmet nagy pizzázással ünnepelt.
Mindeközben azon is jót mulattak, hogy sem a közvélemény, sem az újságírók, elemzők nem voltak hajlandóak komolyan venni őket egészen a bajnoki hajráig. Sikereiket általában az ellenfelek gyengeségeivel indokolták, a meccseik összefoglalói rendre nyúlfarknyiak voltak a tv-műsorok bevezető szakaszaiban és fordulóról fordulóra mindenki azt várta, mikor pukkad ki a lendületük.
Mozgalmas szezon
A meglehetősen jó bajnoki rajt második meccsén sikerült például a Lille otthonában is győznie René Girard tanítványainak, bár az 1-0-s siker nagyban a sérült Jourdrent helyettesítő Laurent Pionnier védéseinek volt köszönhető. Mindenesetre szeptember végére már nyolc különböző játékos szerzett gólt a csapatban, mely 12 év után először állt első helyen a tabellán. Ekkor következett viszont a Paris Saint-Germain elleni hazai mérkőzés, ahol a váratlan mezőnyfölény ellenére Gaméiro egy és Pastore két találatával csúnya, 3-0-s pofonba szaladt bele a gárda és sokan igazolva látták a Montpellier kipukkadásáról szóló elméletet.
A szoros mezőnyben vissza is csúszott rögtön a csapat a negyedik helyre, ám az így is erőn felül teljesítő alakulatnak ez nem törte meg a lelkesedését, 2011 végéig csak egyedül volt képes lépést tartani a lassan belelendülő párizsiakkal. Ahogy Henri Bédimo fogalmazott:
„A PSG elleni meccs jó lecke volt a számunkra, mert 20 perc után már két góllal kellett volna vezetnünk. Ehelyett mi kaptunk végül tökéletes bemutatót a hatékonyságról. Ezen a napon sokat tanultunk és a védekezésben stabilabbak lettünk, mint valaha. Garry Bocaly és én kevesebbet vállalkoztunk öngyilkos felrohanásokra, nem hagytuk a középhátvédeket egy az egyben az ellenfelekkel, hanem befejeztük az őrült totális futballt.”
Ha pedig mégsem zárt jól a védelem, hihetetlen küzdeni tudásáról is többször tanúbizonyságot tett a gárda. A következő mérkőzésen például a Girondins Bordeaux ellen az utolsó percekben sikerült egyenlítenie kétgólos hátrányból, majd a rákövetkező fordulóban a Dijon ellen is egy pocsék, 0-2-es rajtot fordított végül 5-3-as győzelemmé Giroud első élvonalbeli mesterhármasával.
December végén azonban, 2011 utolsó bajnokiján hiába vezettek kétszer is az újonc Évian otthonában, végül a második félidő közepén nyolc perc alatt kapott három góllal 4-2-es vereséget szenvedtek, így a Paris Saint-Germain hárompontos előnnyel tölthette a téli szünetet a tabella élén. Bár így is bőven várakozások felett teljesített a Montpellier is, Girard alaposan lehordta a játékosait a naivitásukért, akik a sikernek számító második hely ellenére úgy mentek karácsonyra, hogy végig koncentráltak maradtak.
Januárban ráadásul több fontos Montpellier-játékos is elutazott az Afrika-kupára. Az ekkor már öt bajnoki gólt és négy gólpasszt jegyző Camara a szenegáliakkal pont nélkül zárt a kontinenstornán, a karmester Belhanda és a szintén Gambardella-győztes hátvéd Abdelhamid El Kautari a marokkóiakkal pedig épp azzal a Tunéziával szemben vérzett el, melyben a legtöbb Montpellier-labdaszerzésben részt vevő Szaihi is csak a negyeddöntőig örülhetett. Közben a Ligue 1-ben erre az időszakra viszont az ifjoncok közül Cabella remekül vette át Belhanda pozícióját a kezdőben, Stambouli pedig Szaihiét és nemcsak veretlenül hozták le a nehéz hónapot, hanem három 1-0-s győzelmet is arattak, közte egy Lyon elleni hazai sikerrel.
Az igazi vízválasztó mérkőzés aztán alighanem a Paris Saint-Germain elleni visszavágó volt a Parc des Princes-ben, ahol az első összecsapáshoz hasonlóan mindenki azt várta, hogy újra leszakítják a fővárosiak a meglepetéscsapatot. Ekkor ráadásul már Ancelotti ült a hazai kispadon, az ambiciózus csapatban pedig a téli igazolások is megjelentek már. Alex gólja után azonban Belhanda és Utaka fejeseivel fordított a Montpellier, és bár az utolsó percekben Guillaume Hoarau 2-2-es döntetlenre mentette a PSG-nek a meccset, egyetlen pont maradt az előny a tabellán és ez lett az a pillanat, ahonnan már senki sem vehette félvállról a déli alakulatot sem.
Történelmi rangadó és egy finálé – aztán még egy
A következő körben aztán egy pillanatra át is vette a vezetést a Montpellier a Ligue 1-ben, de a végső fordulat később, a 29. fordulóban jött el. Ekkor a PSG nem bírt otthon a Bordeaux-val, a Montpellier viszont a Saint-Étienne ellen a 89. percben harcolta ki a győzelmet Giroud góljával a Stade de la Mossonban és nagy szenzációt okozva újra felugrott az élre.
A leghangosabb diadal pedig csak ez után következett, ugyanis április közepén 1963 óta először, vagyis 49 év után sikerült újra legyőzni a Marseille-t a Vélodrome-ban egy déli rangadón. Belhanda duplázott és egyszer Giroud is bevette Steve Mandanda hálóját, így 3-1-re diadalmaskodott a Montpellier.
Négy fordulóval a vége előtt ugyan az Évian megint megtréfálta a kék-narancs mezeseket, ráadásul a meccs végén egy kakaskodásban Belhanda a kiállítás sorsára jutott, így a bajnokság hátralévő meccseit nélküle kellett lehoznia a csapatnak. Pedig már az Évian ellen is nagyon hiányzott a marokkói vezér, hiszen a távollétében a hajrában egy sorsdöntőnek tűnő tizenegyest Giroud nem mert elvállalni, így Camara állt oda, aki viszont kihagyta a büntetőt és ismét szoros lett a bajnokság, sőt némi törés is megjelenni látszott a csapaton belül. A következő fordulóban viszont a Stade Rennes ellen épp a nagyon elszánt Camara szállította a 2-0-s győzelemhez fontos vezető találatot, így az utolsó előtti meccsen a címvédő Lille ellen azzal a tudattal léphetett pályára a Montpellier, hogy szerencsés esetben akár már bajnok is lehet a meccs végén.
Az akkor 27 649 néző befogadására alkalmas Stade de la Mosson zsúfolásig megtelt, de a szurkolók azt láthatták, hogy a győzelem esetén még az aranyéremben is reménykedő lille-iek dominálták inkább a találkozót. A küzdelem végére azonban túlságosan is kinyíltak Hazard-ék és egy kontra végén megint az utolsó percben sikerült a Montpellier-nek diadalmaskodnia, miután Giroud tökéletes előkészítését az egész pályán végigrobogó cserejátékos, Karim Ait-Fana a hálóba lőtte. Ezzel a drámai diadallal a szezonban nem kevesebb, mint 11. alkalommal győzött a Montpellier 1-0-ra, a kockáztató címvédőnek pedig már bizonyosan be kellett érnie a bronzéremmel. Mivel közben a PSG is megnyerte azonban a soros meccsét, a bajnokavatás még elhalasztódott és az utolsó fordulóban dőlt el a trófea sorsa.
A zárókörben annak az Auxerre-nek volt a vendége Girard legénysége, mely 32 év után már biztosan búcsúzott az élvonaltól és így igencsak teátrális bajnoki finálénak adott végül otthont. A szurkolók tüntetése miatt ugyanis a mérkőzést kétszer is félbe kellett szakítani, a második félidőben wc-papírt, paradicsomot és teniszlabdák tömegét dobálták az elégedetlen drukkerek a pályára. Pedig a meccsen a hazaiak szerezték meg a vezetést egy szögletből az elefántcsontparti Olivier Kapo révén, de Utaka gyorsan egyenlített Camara tökéletes passzából. Ez a döntetlen már elég lett volna a Montpellier-nek még úgy is, hogy a PSG közben megfordította a maga csörtéjét Lorient-ban, de az elhúzódó auxerre-i meccs hajrájára fordulva Utaka egy rövid felszabadítás után újra betalált.
A lecsengés
A történelmi siker után Nicollin egy évig még együtt tartotta a csapat nagy részét, de a BL-csoportban csak két döntetlenre futotta a Schalke 04 elleni meccseken, miközben a kettős terhelés során a bajnokságban is a kilencedik helyig csúszott vissza a gárda, és a következő nyáron aztán a tehetősebb egyesületek szét is kapták a keretet. A karrierjének ígéretes indítását végül nagy sikerre beváltani már nem tudó Belhanda tízmillió euróért igazolt a Dinamo Kijevhez, Bédimo Lyonba távozott, Estrada az Egyesült Arab Emírségekbe, Utaka pedig Törökországba. Majd a közben alapemberré váló Stambouliért a Tottenham Hotspur utalt hatmillió eurót, Cabelláért pedig a Newcastle United tízet, hogy aztán kacskaringós pályafutása vége felé idén az orosz háború miatt ingyen térjen vissza a Louis Nicollin 2017-ben bekövetkezett halála óta a fia által gardírozott Montpellier-be.
Tragikusabb sors jutott Bocalynak és Szaihinek, akiknek szépen induló pályafutását a következő években teljesen tönkretették az egymást váltó sérülések, és Jourdren kapusnak is már csak lefelé vezetett innen az út. Ő azonban jelenleg már újra a klubért dolgozik utánpótlásedzőként. A két leghűségesebb játékosnak Hilton és Camara bizonyultak, hiszen előbbi 44 éves koráig (!) szerepelt a csapatban, utóbbi pedig 2020-ban, 36 esztendősen is szerzett három bajnoki gólt visszavonulása előtt.
A legjelentősebb pályafutást természetesen Olivier Giroud futotta be, aki már a bajnoki és gólkirályi cím megszerzése után továbbállt 12 millió euró ellenében az Arsenalhoz, de az első nagy siker a világbajnoki és BL-trófea ellenére is kitüntetett szerepet tölt be az emlékei között:
„Gyakran emlékszem vissza az egészre. Még mostanában is emlegetem a csapattársaimnak a Milannál. Néha visszanézem a gólokat, támadásokat, fotókat és minden alkalommal beleborzongok.”
