A Bajnokok Ligája egyik elődöntőjében Milánó két matuzsáleme csap össze, közben az Európa-ligában a Juventus és a Roma van még versenyben ebben a szakaszban, a Konferencia-ligában pedig a Fiorentina, így a felszínes értékelések joggal zengik az olasz labdarúgás európai reneszánszát. Kicsit alaposabban szemügyre véve már cseppet sem ilyen rózsás a Serie A és közte a két milánói klub pillanatnyi helyzete, amíg azonban bűvös kelméjük pompát sugároz a közönség számára, kitüntetett privilégiumokat és elég jelentős támogatást kapnak. Ennek kivesézésére most egy szokatlanul személyes indításból vállalkozik ezen írás, ugyanakkor nem nélkülözi az általánosabb érvényű tanulságokat az európai labdarúgás berögzültségeiről.

(a cikk eredetije a bunteto.com-on jelent meg)

És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt.

Hans Christian Andersen: A császár új ruhája

A bűvös szövetek bódulata

A cím nyilván már előrevetíti, hogy jelen sorok írója is nagy rajongója volt valaha az olasz focinak, és miközben a labdarúgás hátterének bogozgatása során számos ellenszenves és igazságtalannak tűnő húzás piszkította be ezt a vonzalmat, azért voltaképpen máig sem múlt el teljesen. Bár hasonlóan erős hagyományai természetesen számos helyen vannak a sportágnak, de nem véletlen, hogy – például a kelet-európai országok futballjával ellentétben – az olasz labdarúgás lett igazán népszerű az egész világon és különösen Magyarországon.

Hiszen mennyi vágyunkat szimbolizálhatja a calcio: romantikus szenvedély, macsós keménykedés és pózolás, latinos rigmusok, brusztolós rohangálás helyett okos taktikusság, mediterrán könnyedség, illetve nagy adag napfény a lelátón és a pályán egyaránt.

Életkoromból adódóan a kilencvenes években Fabio Capello AC Milanja volt az első külföldi csapat, melynek a játékát különös élvezettel csodáltam, főként akkor, amikor az abban az időben hazánkban ritkán képernyőre kerülő topmeccsek egyikén 4–0-ra ütötték ki a BL-döntőben a Barcelonát. Később emlékezetembe ivódott a műholdas lehetőségek között megjelenő Italia Uno csatornán véletlenül elcsípett nyári triangolare, melyen Francesco Totti letette a névjegyét az AS Romában, majd a fővárosiak házi kommentátorának, a rendszerint eksztatikus állapotban közvetítő Carlo Zampának a felvételeivel ünnepeltem a történelmi scudettójukat is az ezredforduló után. Nagy csalódásként éltem meg a Milan által 3–0-ról elbukott isztambuli BL-döntőt, és nagy örömmel Marcello Lippiék világbajnoki címét, olyannyira, hogy francia tanulmányaim ellenére az elhíresült Materazzi, Zidane csörtében a mai napig előbbihez húz a szívem.

Amikor blogírásra adtam a fejem, akkor is sokszor az olasz futball állt a figyelmem középpontjában, mégpedig a háttér lassú megismerése közben egyre inkább a sanyarúbb helyzetben lévő, ám annál lelkesebb déli csapatok. Élvezettel vártam és csámcsogtam ki egy-egy nagyobb derbit, lenyűgözött a Maurizio Sarri-féle Napoli és fájt a szétcsúszása, de közben volt szerencsém személyesen is megjárni néhány alkalommal a San Paolót, majd az akkor épp Serie B-s Bari stadionját, a San Nicolát, nemrég pedig Cataniában győződhettem meg róla, hogy a Serie D-ben sem csorbul az itáliai futballszenvedély.

Csak közben sorra kerültek a szemem elé annak a jelei, milyen mértékben felelős az olasz futballközeg az európai labdarúgás elitista eltolódásáért.

A láthatatlan szálak

Először voltaképpen az tűnt fel, mennyire egysíkú az olasz bajnokság, hiszen a Juventus, Internazionale, Milan hármason kívül nagyon ritkán nyeri el más csapat a scudetttót. A jelenlegi nápolyi csoda előtt az elmúlt húsz évben például egyszer sem történt ilyesmi, de az azt megelőző évtizedben is csak kétszer, miközben a dobogós helyeken is általában csak néhány csapat osztozik a leggazdagabbak közül. A probléma pedig éppen az, hogy a pénzügyi szakadékok mélyülésével a leggazdagabbak mindig ugyanazok a csapatok maradtak.

Bármilyen rosszul szerepeltek is közben tendenciózusan a bajnokságban, a lobbierejüknek köszönhetően a liga ugyanis folyamatosan ugyanazokat a klubokat tömi pénzzel a bevételeiből.

A bajnokság televíziós bevételeinek szétosztásánál ugyanis fokozottan nagy súlya van Olaszországban a történelmi eredmények tényezőjének, ami garantálja, hogy a korábban sikeres klubok kapják mindig a liga közvetítési díjainak legjelentősebb részét, így évről évre nagy előnyből indulnak a vetélytársakkal szemben. Csak néhány példát kiragadva: 2013-ban hiába végzett az Inter csak a 9. helyen a tabellán, mégis közel háromszor annyi pénzt kapott a ligától ezért a teljesítményért is, mint az őt megelőző Catania vagy kétszer annyit, mint a dobogóról a hátrányos helyzete ellenére épp csak lecsúszó Fiorentina és Udinese. De amikor a Milan a következő években a hatalmas pénzügyi fórja ellenére csak a 8., a 10., a 7., majd a 6. helyen zárta a szezont, akkor is 40 millió euróval többet kapott a pénzdíjazásból, mint az őt megelőző Torino, Sassuolo vagy Atalanta. Ilyen körülmények között természetesen a szponzorok is könnyebben húznak Milánó és a szinte borítékolt sikerek felé, a topklubok pedig előbb utóbb úgyis visszakerülnek az élre, hiszen bármennyi hibát is vétenek, gazdasági előnyük valójában akkor is csak növekszik a konkurenciával szemben. A kedvezett csapatok körén kívül ugyanakkor csak ideig-óráig bukkanhatnak fel kívülállók a dobogó környékén, bármilyen konzekvensen építkezzenek is.

Az olasz mezőny derékhadának heves ellenállása némi módosítást hozott ugyan a pénzelosztási rendszerben 2017 óta, jelentős eltolódást azonban nem, miközben a hosszú ideje extra támogatást kapó milánói klubok is visszakeveredtek a legjobbak közé minden pénzügyi, stratégiai vagy átigazolási baklövésük ellenére is. Ehhez persze az is kell, hogy a topligák közül egyedül a Serie A-ban nincs bevezetve gyakorlatilag semmiféle szabályozó rendszert a klubok gazdasági működésére vonatkozóan. A Premier League-ben, a Bundesligában és a Ligue 1-ben már régóta gátolják pénzügyi szabályok, hogy elszállt mértékben túlköltekezzen valamelyik egyesület, nemrég a spanyol bajnokságban is a bevételekhez kezdték kötni a fizetésekre fordítható összegeket, Olaszországban azonban ilyenre még nem került sor.

Európában persze elviekben létezik már egy pénzügyi kontroll, de az is igazából az olasz élklubok szája íze szerint alakult ki.

Európai divatnemzet

Mielőtt a hírhedt „pénzügyi fair play” rendszerére kitérnénk, érdemes szót ejteni arról is, hogy az olasz élklubok lobbijának az erejét az európai futballban más tényezők is jól kirajzolják régebb óta. 1997-től például a Serie A is sokat profitált abból, hogy az UEFA nem csak 24 csapatosra bővítette a Bajnokok Ligája csoportkörét, de a versengés nevével ellentétben lehetővé tette, hogy egy országból több csapat is ott legyen a mezőnyben, így Olaszországnak is egy garantált csoportkörös és egy rájátszásos pozíció jutott.

Aztán 1999-től a 32 csapatosra bővítéskor a főtáblának már a fele került automatikusan, selejtezők nélkül kiosztásra, melyre az UEFA-ranglista első három helyezettje, köztük az akkor még éllovas olaszok már két garantált és két selejtezős hellyel apellálhattak. Igaz, a selejtezőn sokszor elcsúszott valamelyik csapatuk, mielőtt teljesen elveszett volna az európai labdarúgás kiegyensúlyozottsága: elsőre például a Parma a Rangersszel szemben bukott el, majd az Inter a Helsingborgtól kapott ki 2000-ben, egy évre rá a Parma a Lille-től is vereséget szenvedett, később pedig a Chievo a Levszki Szófia ellen is elbukta a BL-kvalifikációt 2007-ben.

Ennek ellenére, amikor 22-re emelték a garantált csoportkörös helyek számát, azok közül már hármat kapott a Serie A, miután azonban lecsúsztak az európai dobogóról, eggyel csökkent a BL-indulóik száma 2012-től. Ráadásul a különválasztott nem bajnoki selejtezők ágán is elbukott nyolcból öt indulójuk, hiszen a Sampdoria alulmaradt a Werder Bremennel, az Udinese a Bragával szemben, de a Napoli is könnyűnek találtatott az Athletic Bilbao ellenfeleként, a Laziónak a Bayer Leverkusen, a Romának pedig a Porto jelentett leküzdhetetlen akadályt a play-offban, vagyis általában csak két olasz klub lehetett ott a BL-ben, így aztán valamit tenni kellett, hogy ne kelljen hasonló selejtezős blamáktól tartani.

Már az eddigi lépések is jelentősen csorbították az esélyegyenlőséget az európai futballban és hozzájárultak a kompetitivitás páratlan romlásához, de a legjelentősebb húzását 2016 nyarán lépte meg a nyugat-európai lobbi, amikor az érdekeiket addig lelkesen képviselő Michel Platini korrupciós eltiltása miatt üres volt épp az UEFA elnöki széke, viszont a legtöbb tagállam elégedetlenkedése miatt már borítékolható volt, hogy az ő vonalát képviselő holland Michael van Praag megbukik a szeptemberi elnökválasztáson. Az átmeneti vezetés viszont árulkodó módon augusztusban, még gyorsan a választások előtt alapvető változtatásokat jelentett be az európai kupasorozatokban, aminek következtében Aleksandar Ceferin még a várakozásoknál is nagyobb arányban nyerte el a voksokat, viszont a nagy hanggal bejelentett „reformokkal” már nyilván nem tudott semmit kezdeni.

Így aztán 2018-tól 26-ra emelkedett a garantált BL-főtáblás helyek száma, ami leginkább a korábban a negyedik helyre csúszó olaszoknak jött jól, hiszen addigi két csoportkörös kvótájuk négyre emelkedett és egyáltalán nem kellett már tartaniuk az oly sokszor elbukott selejtezőktől.

Nem csak ez árulkodik azonban az itáliai lobbi hathatós háttértevékenységéről, hanem az is, ahogy a pénzkiosztás rendszerét ezzel párhuzamosan megváltoztatta az UEFA. Eddig a kupasorozatok résztvevőinek juttatott UEFA-bevételekből az 51, majd 42%-ot kitevő úgynevezett market pool garantálta, hogy eredményektől függetlenül is a topligák és leginkább az olasz csapatok részesüljenek, hiszen az Serie A-s alakulatok 100 milliókat zsebeltek be a BL-részvételek után akkor is, amikor egyáltalán nem szerepeltek jól. A legkirívóbb példák közül megemlíthetjük, hogy a 2014-15-ös szezonra a Juventus például 89 millió eurót kapott, pedig a győztes Barcelona csak 61-et, míg a csoportkörben ragadó Roma 46 millióval lett gazdagabb, holott a negyeddöntőig is eljutó Porto csak 27 milliót kapott, a nyolcaddöntős Sahtar 20-at, a Basel 18-at. Hasonló eset, hogy a 2016-17-es szereplés után a Juventus 110 millió eurót tehetett zsebre, míg a döntőben győztes Real Madrid csak 81-et, de a Napoli is több mint kétszer annyit kapott, mint a vele nagyjából egy szinten végző Sevilla. 

Azzal viszont, hogy négyre emelkedett az automatikus olasz főtáblás csapatok száma, az olasz market pool összeg is az eddigi kettő helyett négy részre oszlott meg és kevésbé busás hasznot garantált, így ekkor bekerült az UEFA pénzelosztási rendszerébe a már szinte csak Olaszországban használt „korábbi eredmények” kategóriája is. Eleve kérdéses, hogy miért kell az egyszer már a sikerek elérésekor díjazott csapatokat újra és újra honorálni, ráadásul a kivitelezés is olyan módon ment végbe, mely leginkább a milánói alakulatoknak kedvezett. Az még talán érthető, hogy a pénzelosztáshoz használt ranglistánál nem történelmi léptékkel számolnak, az már azonban furcsább, hogy nem is a kiemeléseknél már használatban lévő ötéves ranglistát veszik alapul, hanem bevezettek egy teljesen új, tízéves koefficiensrangsort. Márpedig ennek a periódusnak a kiválasztása leginkább a milánói kluboknak kedvezett a bevezetéskor, hiszen e nélkül az új rangsor nélkül az így nekik számolt pontoknak csak 12, illetve 18%-át tudhatták volna magukénak a már használatban lévő 5 éves rangsorban, vagyis kimagasló módon ennek a módosításnak köszönhették pontszámuk 88, illetve 82%-át. A 2020-21-es BL-pénzek közül ez hozott is 18 millió eurót az Inter konyhájára, majd a 2021-22-es szezonra is 16-ot, míg a Milannak pedig 17 milliót.

A rivális kelmék korlátozása

Amikor az olasz bajnokság lecsúszott az UEFA-ranglista dobogójáról, a koefficiens-versengésben olyan országok veszélyeztették az addig kikezdhetetlennek tűnő elit tekintélyét, melyek korábban nem nagyon kerültek még ilyen közel a tűzhöz. A már taglalt módon egyre elitistább berendezkedés ellenére Oroszország, Ukrajna és Románia már megelőzte például Hollandiát és Portugáliát is a koefficiens-ranglistán és már a top 5-öt ostromolták, de a BL-negyeddöntős Galatasaray és az El-elődöntős Fenerbahce révén Törökország sem volt már messze tőlük. Az akkor épp Dmitrij Medvegyev által elnökölt Oroszországban ráadásul a BL-negyeddöntős CSZKA Moszkva mellett több klub háza táján is megjelentek tehetős üzletemberek, akik a nyugati társaikhoz hasonlóan a becsvágyukat a labdarúgásba való befektetésekkel és sikerekkel kívánták kielégíteni az olykor kétes üzletekkel szerzett vagyonukból. Ekkor azonban a 2006 óta a francia mellett az olasz futballhoz és különösen a Juventushoz ezer szállal kötődő Michel Platini által vezetett UEFA előállt egy korábban nem látott ötlettel.

A pénzügyi „fair play” kizárólag a nyugati kluboknak a jóléti, fogyasztói társadalmakra alapozott gazdasági berendezkedését ismerte el legitimnek, míg a globális piac elérését célzó újabb hosszú távú befektetéseket erősen korlátozta, a tehetős országokon kívülről jövő klubok helyzetét pedig voltaképpen ellehetetlenítette.

Ezt jól mutatja, hogy milyen mértékben szakadt ketté a 2012-es bevezetése óta Európa labdarúgása, vagy hogy mely csapatok kaptak jelentősebb büntetéseket a szabályzat megsértéséért, javarészt egyébként nem adósságok felhalmozásáért, hanem pusztán a tulajdonosi körök meg nem engedett mértékű befektetései miatt. A rendszer az elismert bevételekhez képest (meccsbevételek, szponzorok, közvetítési díjak) elméletileg csak –30 millió euró veszteséget engedélyezett 3 évre (a kiadásokat az infrastruktúra-fejlesztés és az utánpótlásképzés költségei nélkül számolva), ennek azonban a két milánói klub voltaképpen soha nem tett eleget. Az AC Milan folyamatos túlköltekezéseiről és szakmai baklövéseiről már részletesebben is megemlékeztünk, mivel azonban a klub sokáig ki sem jutott az európai porondra, az UEFA előírásokkal egy ideig nem kellett szembesülnie. Amikor pedig kvalifikálták magukat az El-re a piros-feketék, az európai szövetség hozott egy olyan módosítást, mely szerint egy tulajdonosváltás esetén türelmi időt ad az egyesületeknek a költségvetés rendbetételére.

Azt ugyan nehéz a milánói lobbitevékenységen kívül mással magyarázni, miért kap a hosszú távú építkezésre több lehetőséget egy klubnál az új projektjébe olykor felelőtlenül belevágó új befektető, mint egy akár évtizedek óta építkező régi tulaj, mindenesetre érdekes módon pont ekkor készült Silvio Berlusconi és a Fininvest túladni az AC Milanon, melyet 2017 áprilisától a Li Jonghong által irányított Sino-Europe Sports Investment vett át, majd annak bebukott hitele után egy évvel később az Elliott Management Corporation, hogy 2022 júniusában már a RedBird Capital Partners legyen a többségi tulajdonos.

A váltogatásnak köszönhetően részt is vehetett a klub a 2017-18-as és a 2018-19-es El-sorozatban is, annak ellenére, hogy az azt megelőző hároméves periódusban nagyjából 260 millió eurós veszteséget könyveltek el a megengedett 30 millió helyett. Kaptak is az előbbi szezonra 14, utóbbira 14,6 millió euró pénzdíjazást az UEFA-tól, mivel azonban közben a veszteségek már évi 120 millióra fokozódtak, a 2019-20-as szezon El-küzdelmeiről már kitiltották a csapatot. A klub büdzséjében mégis csak nagyon visszafogott racionalizáció történt, de a következő évben már megint ott lehettek az El-ben (16 milliós pénzdíjazásért), majd tavaly már a BL-ben is, ami a gyatra szereplés ellenére is 45 millió eurót ajándékozott a klubnak, így sikerült az új tulajoknak az éves veszteséget 60 millióra ledolgozni. Az más kérdés, hogy a koronavírus-járvány okozta válság miatt közben átalakított és átnevezett pénzügyi szabályozás továbbra is csak évi 20 milliós veszteséget engedélyezne elméletileg, de ezúttal kizárás helyett megúszta a klub egy alig 2 millió eurós pénzbüntetéssel.

Az Internazionale háza táján sem volt sokkal tisztább a helyzet, de túlköltekezésben és tulajdonosváltásokban a város kék-fekete felében sem volt hiány. Az ellenőrzések előttről hatalmas deficiteket maga után hagyó Massimo Moratti 2013 októberében adta el az egyesületet egy Erick Thohir vezette indonéziai konzorciumnak, majd három év alatt összehozott 200 milliós veszteséget követően valamiért nem kizárással, „csak” egy 6 millió eurós pénzbüntetéssel sújtotta az UEFA az egyesületet. Ezután a kínai Suning Holding Group lett a többségi tulajdonos, és bár a kiadások konszolidációját nem sikerült nekik sem elérniük a szerződésben vállalt mértékben, végül a felfüggesztett szankciók nem léptek életbe, hanem megúszták a BL-keret szűkítésével az újabb kihágásokat. Három évre rá a Lion Rock Capital nevű hongkongi cég is beszállt az egyesületbe kisebbségi tulajdonosként, majd 2021 májusában az amerikai Oaktree Capital folyosított hatalmas kölcsönt a túléléshez.

Közben az Inter éves veszteségei még a Covid-válság által magyarázhatónál is jelentősen nagyobb negatív kilengéseket mutattak, így tavaly megint kaptak egy 4 millió eurós büntetést, de attól feltehetően most sem kell tartaniuk, hogy ennél komolyabb megdorgálásban részesítse őket az UEFA. Hiszen közben 2014-15-ben (7 millió eurós pénzdíj-juttatás) és 2016-17-ben (8 millió) is El-induló lehetett az Inter, majd 2018-tól már a BL-ben is szerepelhet az említett enyhe fenyítésekkel és azóta 50-60 milliós juttatásban részesül az UEFA-tól minden egyes szezonban (az elmúlt négy évben összesen 224,7 millió euró értékben).

Amúgy természetesen kifejezetten logikus lenne a hosszú távú tervezés érdekében átmeneti veszteségek engedélyezése a klubok gazdálkodásában, a probléma az, hogy a kisebb hatalommal bíró vetélytársak számára ugyanezt az UEFA nem engedélyezi és sokkal szigorúbban jár el számos kelet-európai klubbal kisebb mértékű pénzügyi deficitek esetén is (Dinamo Moszkva, Anzsi Mahacskala, Galatasaray, Fenerbahce, Trabzonspor stb.).

A láthatatlan fonalból készülhet valódi selyem?

Az ilyen körülmények között magasan tartott büdzsékkel voltaképpen várható volt, hogy egyszer kicsúszhat valami értékesebb nemzetközi eredmény is a milánói kluboknak. Bár az idei csoportkörben az AC Milan a szerényebb háttérrel rendelkező és a pénzügyi szabályozások által is lekorlátozott ellenfelek mellett a Chelsea ellen pontot sem tudott szerezni, az Internazionale pedig a Bayern Münchennel nem tudott egy szintre kerülni, végül az egyenes kieséses szakaszban eljutottak a „legjobb” négy közé egy páratlanul szerencsés sorsolásnak köszönhetően.

Márpedig ezzel a szerepléssel idén további 100 millió euró körüli összegekre számíthatnak a milánói klubok az UEFA-tól, melyek elódázhatják a szembesülést a felszín alatt megbúvó problémákkal.

A BL-elődöntős felhajtás persze az egyesületek marketingértékét is alaposan megnöveli, és lehetőséget teremt az erőviszonyokat leginkább meghatározó szponzorok bevonzására, ami további presztízs-igazoló túlköltekezésekre ad lehetőséget, viszont az olasz futball körvonalazódó válságát egy váratlanul és kirívóan jó évad így sem oldja meg hosszabb távon. A minduntalan kipattanó, vesztegetési, csalási ügyekről szóló botrányok, majd azok szőnyeg alá söprése mellett ugyanis pillanatnyilag a Serie A a globális közvetítési díjak versenyében is elmarad a legnagyobb riválisoktól, az infrastruktúrája pedig sok szempontból a letűnt korokban ragadt, hiszen csak egy-két klub rendelkezik például a saját stadionja tulajdonjogával.

Utóbbi helyzeten változtathatna egy esetleges Eb-rendezés és a vele járó befektetések, az ország pedig pályázik is a 2032-es kontinensbajnokság házigazdai szerepére. A döntést a 2028-as torna helyszínével együtt fogja az UEFA szeptemberben kihirdetni, ez pedig több szempontból is árulkodó lehet az európai labdarúgás hatalmi viszonyairól. Törökország ugyanis mindkét eseményre kandidál, előbbire az Egyesült Királysággal és Írországgal, utóbbira az olaszokkal szemben. A törököket 2016-ban már a Platini által cseppet sem pártatlanul és gyanús körülmények között felkarolt harmadik franciaországi Eb-rendezés, 2021-ben ellenfél híján a hirtelen bedobott (és már akkor is 12 brit rendezésű meccset hozó) páneurópai ötlet, 2024-ben pedig egy újabb németországi torna golyózta ki. Így most nagy kérdés lesz az is, az elvileg 55 tagország érdekeit képviselni hivatott UEFA végkép a nyugati futballhatalmak mellett teszi-e le a voksát vagy elköteleződik a kontinens futballjának szélesebb körű fejlesztése mellett. 

Addig viszont itt van nekünk egy milánói házi BL-elődöntő, amely a felsorolt tényezők miatt igen jól szimbolizálja az európai labdarúgás kiegyenlítetlen hatalmi viszonyait. Ez pedig, ha a lelkes calcio-szurkolók számára nem is, számomra bizony keserédessé teszi az olasz futball új, díszes ruhájáról szőtt mesét.

A császár nagyon megütközött ezen (…), de azt gondolta „Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!”