A szezon háromnegyedénél nagy meglepetésre a Lille tanyázik a Ligue 1 tabellájának tetején, épp 10 évvel ezelőtt azonban nyert már bajnoki címet a klub egy nagyon fiatal csapattal, melyből több játékos is akkor alapozta meg ismertségét, a kispadon pedig az a Rudi Garcia kovácsolt belőlük összeforrott gépezetet, aki most a Lyon vezetőedzőjeként igyekszik utolérni egykori csapatát. 

A jelenlegi gárda több hasonlóságot is mutat az akkorival, érdemes hát visszaidézni, hogyan jutott fel a csúcsra 2011-ben egy valószínűtlenül fiatal és sokak által alulértékelt csapat, hogy aztán tehetségeit két év alatt szétkapkodják a nagyobb halak. 

Út a modern bajnokcsapatig 

Az első francia profi labdarúgó-bajnokságot is Lille város egy csapata, az Olympique Lillois nyerte 1933-ban, majd egy évtizeddel később egy egyesülés után jött létre a mai klub, mely diadalmaskodott ’46-ban és ’54-ben is. Ezután viszont komoly hanyatlás következett a Lille életében, mely során megjárta az amatőrligákat is. Legutóbb aztán 2000-ben jutott vissza az egyesület az élvonalba, 2004-ben pedig a filmproducer Michel Seydoux lett a tulajdonos, aki aztán nagyon fontos szerepet játszot a megújulásban, például ő alapította a mára szép hírűvé váló utánpótlásközpontot is. 

Meglepetés szerepléseket korábban is produkáltak már a dogok, többször megfordultak még a Bajnokok Ligájában is, az új aranykort azonban Rudi Garcia érkezése vetítette elő 2008-ban. A klub egykori játékosa egy Le Mans-nál töltött sikeres Ligue 1-debütálás után került Claude Puel utódjaként játékospályafutásának fontos színhelyére, majd pozíciója főként akkor erősödött meg, amikor a következő nyáron egy összetűzés után végül az akkori igazgatót küldte el Seydoux és a viszonylag fiatal, 45 éves vezetőedző mellett tette le a voksát.  

A bajnokságban egy ötödik hely után a negyedikre léptek előre a következő szezonban, ami azonban fontosabb volt, hogy  

Garcia már ezekben az években folyamatosan építette fel csapatát és formálta összeszokott gépezetté. 

A váz kialakítása 

Rudi Garcia lille-i pozíciója megszilárdulásakor maga után csábította a Le Mans-tól Gervinhót (a lenti csapatképen az álló sor jobb szélén), aki már első évében is lőtt összesen 18 gólt új állomáshelyén. Ennél is fontosabb húzása volt azonban, hogy azonnal alapemberként kezelte az akkor még alig 18 esztendős Eden Hazard-t (első sor bal szélén), így a Seydoux-féla akadémiáról kikerülő belga máig egyedülálló módon kétszer egymás után el is nyerte az év fiatal játékosának járó címet. 

Mindemellett Garcia hozta a középpályára robotolni Florent Balmont-t is Nizzából (első sor jobb szélén) a saját nevelésű Yohan Cabaye (álló sor jobbról a második) és a szűrő Rio Mavuba (első sor közepén) mellé, míg a szintén Lille-akadémista, későbbi válogatott jobbhátvéd Mathieu Debuchy (első sor jobbról a második) is nála lett újra alapember a rendkívül fiatal hátvédsorban. A bal szélre a Brazíliában is szinte ismeretlen Émerson érkezett (álló sor jobbról a harmadik), míg a védelem tengelyébe a szintén saját nevelésű Adil Rami (álló sor bal szélén) mellé a kameruni Aurélien Chédjou-t emelte fel a B csapatból (álló sor balról a második). A tapasztalatlan és remeklésük közben egyébként többször látványosan hibázó védők mögött az egykori Nantes-ikon, Mickael Landreau adta meg a stabilitáshoz szükséges rutint (első sor balról a második) és a liga hetedik legtöbb védésével járult hozzá a bajnoki címhez is (76%-os hatékonysággal). 

Ezek a játékosok alkották tehát a bajnoki gárda vázát is, amihez már csak egyetlen fogaskerék hiányzott egy igazi gólvágó személyében. Ez végül egy újabb meglepetés-felfedezett, az egykor U19-es Európa-bajnok, de a Rennes-nél lassan elszürkülő és eddigre már szenegáli válogatott Moussa Sow lett (álló sor balról a harmadik), aki ingyen érkezett 2010 nyarán, hogy aztán Lille-ben gyorsan háttérbe szorítsa a veterán Pierre-Alain Frau-t és a brazil Túlio de Melót. 

A Garcia-rendszer 

Rudi Garcia futballról alkotott felfogása már ebben az időben is jelentkezett és voltaképpen azóta sem változott sokat. Bár alapvetően a domináns játékot kedveli (a Lille-je is 55%-ban birtokolta átlgaban a labdát a meccsein), ez néha passzívabb labdatartásba torkollik,  

a magas letámadása pedig nem különösebben intenzív, mert a legveszélyesebb helyzeteket nem a pozíciós játékra támaszkodva alakítja ki elsősorban a csapatával, hanem a hátulról indított hosszú labdákkal szereti megjátszatni a gyors szélsőket.  

A 2010/11-es szezonban például a legtöbb pontos hosszú indítás Rami nevéhez fűződött a bajnokságban (229), míg a második legtöbb pedig épp Chédjou-éhoz (211), ami jól mutatja a támadásépítésben betöltött szerepüket is, de emelett egyébként a kissé hátrahúzott védelemben Rami a 8. legtöbb fejpárbajt is megnyerte a mezőnyben (méghozzá igen dícséretes, 77%-os hatékonysággal), miközben a kameruni 208 felszabadítással takarított. 

A védők nem épp proaktivitást sejtető mutatói már sejtetik, hogy a labdaszerzés a nagy mezőnymunkát végző középpályásokra hárult. A támadóbb szellemű lengyel válogatott Ludovic Obraniak például fokozatosan visszaszorult Garcia rendszerében, és a kulcsjátékosnak bizonyuló Yohan Cabaye is kissé hátrébb vonva szerepelt a bajnoki címet eredményező szezonban, mint korábban, hiszen a megelőző szezon 13 gólja és 8 asszisztja után ekkor már „csak” 2 gólt és 9 gólpasszt jegyzett, ugyanakkor pazar teljesítményét bizonyítja, hogy a nagy labdabirtoklás ellenére a 2. legtöbb labdaszerzés is a nevéhez fűződött a mezőnyben a 2. legtöbb passzal egyetemben. 

A támadások pedig így nagyban Gervinho gyorsaságára és Hazard kreativitására épültek, a bajnoki címhez előbbi nem kevesebb, mint 15 góllal és 11 gólpasszal tudott hozzájárulni, utóbbi pedig 7 találatot és 11 asszisztot jegyzett a bajnokságban, miközben magasan a legtöbb, 101 sikeres cselt hajtotta végre és 99 kulcspasszt is kiosztott (ennél többet karrierje során csak egyszer, 2014/15-ben már Chelsea-játékosként), így ezzúttal Hazard már a bajnokság legjobbjának járó címet is kiérdemelte. 

Hogy mindenből a liga legtöbb lőtt gólja szülessen, abban a gólkirályi címet elhódító Moussa Sow-nak is elévülhetetlen érdemei voltak, aki egész pályafutása csúcsát jelentő 25 találata mellé 6 további találat előkészítésében is hasznosította magát. 

A menetelés 

A 2010-es Vb botránya kissé megrázta a francia futballközeget, így talán jól is jött a Lille számára, hogy a kékek végső keretbe egyetlen játékosa sem került be. Ezzel együtt a szezon kicsit nehezen indult a csapatnak, bár Moussa Sow az első fordulóban rögtön góllal debütált korábbi csapata, a Rennes ellen, a gárda első győzelmére az ötödik fordulóig kellett várni, amikor a Derby du Nord-on Gervinho duplájával 4-1-re verték meg a kilenc főre fogytkozó Lens-t.  

A 9. fordulóban viszont becsúszott az első vereség, mégpedig épp a Lille korábbi edzője, Claude Puel által a BL elődöntőjéig gardírozott Lyon otthonában, majd a következő hétvégén hazai pályán már jött is a következő zakó a jelenlegi szövetségi kapitány, Didier Deschamps által irányított címvédő Marseille ellen. Így október végén a 8. helyre csúsztak vissza Garcia legényei a tabellán, és bár szoros volt a mezőny, még a levérmesebb szurkolók sem fogadtak volna az aranyéremre. 

Ezután állt viszont igazán össze a fentebb említett csapat (Frau, de Melo, Obraniak vagy a rutinos cseh védő, David Rozehnal kárára), és a következő etapban 9-4-0-ás mérleget rittyentettek. Moussa Sow mesterhármasával 5-öt rúgtak például a Caen-nak, egy újabb Sow-triplával 6-ot a Lorient-nak, majd a 14. fordulóban egy Monaco elleni 2-1-es sikerrel vették át a vezetést a tabellán Hazard két mesteri gólpasszának köszönhetően és begyűjtötték az őszi bajnoki címet is. 

De az újévben sem lassított a Lille, márciusban például sikerült visszavágni a Marseille-nek a Vélodrome-ban, ahol Hazard egészen pazar bombagólt lőtt Mandandának 35 méterről (a „rosszabbik” lábával), majd a 85. percben becserélt Frau a hosszabbításban nyerte meg az év meccsét a csapatnak.  

A folytatástban szép lassan leszakadtak az üldözők, így májusban a Paris Saint-Germain ellen várt két történelmi meccs a Lille-re. Előbb a kupadöntőben diadalmaskodtak a címvédő fővárosiak ellen a csereként pályára lépett Obraniak 85. percben lőtt góljával, majd egy héttel később a bajnokságban szintén egy párizsi 2-2-vel biztosították be a bajnoki címet is az utolsó előtti fordulóban. A zárókörben még Sow egy újabb mesterhármassal keserítette a Rennes-t, így pedig 3-2-es sikerrel ünnepelhette a város az 57 éve várt trófeát. 

A széthullás 

Ebben a történelmi szezonban a Marseille nyerte el az ezüstérmet, a Lyon pedig felfért a dobogó alsó fokára a PSG előtt, míg az ötödik helyre akkor még a Sochaux ért oda. A  következő évben még nagyobb meglepetésre diadalmaskodó Montpellier a 14. helyen zárt, a Monaco pedig 33 év élvonalbeli tagság után kipottyant a Ligue 1-ből. 

A Lille aranycsapatából viszont a következő években sorra távoztak a legfontosabb játékosok és még csak nem is a legnagyobb, ám mindenképpen tehetősebb klubokhoz. A bajnoki elsőség begyűjtése után a régóta Angliába vágyódó Gervinhót az Arsenal vásárolta meg 12 millióért, Rami a Valenciába igazolt 6 millió euró ellenében, Emersont a Benfica vitte el, Cabaye-ért pedig a Newcastle fizetett 5 milliót, ahova Debuchy is követte két évvel később. 

Addigra már Hazard is Angliában villogott, hiszen a Chelsea 35 millió eurót számolt le érte, Moussa Sow-ért 12 milliót fizetett a Fenerbahce, de Törökországba ment kicsit később Chédjou is az isztambuli vetélytárs Galatasaray-hoz, míg a szép lassan kiöregedő Landreau Bastiába tette még át a székhelyét. 

Így aztán 2013-ban egy újabb bronzéremmel és egy kisebb csalódást jelentő 6. hellyel a háta mögött Rudi Garcia is elhagyta Lille-t, hogy elfoglalja a Roma kispadját (ahova szintén magához csábította Gervinhót). 

A nemzetközi szereplést azért folyamatosan hozta a csapat, az európai porondon viszont elmaradt az áttörés, így 2016 végén Michel Seydoux is megvált a klubtól, melyet Gérald López és Marcelo Bielsa kettőse végleg felforgatott. A rövid munkássága során is komoly csalódást okozó El Loco tette dícstelenül lapátra a bajnokok utolsó mohikánját, a csapatkapitány Rio Mavubát is, aki így 9 szép év után volt kénytelen hátat fordítani szeretett egyesületének, mely aztán a poklokat megjárva tápászkodott fel a földről, hogy most újabb fiatal titánokkal, egy szép siker kapujában újra az anyagi szétesés veszélye fenyegesse.  

De ez már egy másik történet...