Mióta 2010-ben a FIFA odaítélte a labdarúgó-vb rendezését Katarnak, szakadatlanul záporoznak a kritikák a döntésre. A mainstream sajtót kizárólag a korrupciós megbélyegzés, az emberi jogokért való aggodalom vagy a megszokottól eltérő időpont miatti zsigeri felháborodás uralja, anélkül, hogy bármely tényezőt legalább megkísérelnénk több nézőpontból is megvizsgálni. Pedig ha nem is egy igazság, de a tájékozottság nyilván a végletek között rejtőzik, vessünk hát most egy pillantást az érem túloldalára is!
Fejlesztés kontra kirekesztés
Az 1980-as években a kirívó szegénységi és munkanélküliségi mutatók következtében Liverpool gyakorlatilag a társadalmi problémák szinonimájává vált az Egyesült Királyságon belül. Az ezredforduló tájékán mégis a Mersey-parti várost választották az Európa Kulturális Fővárosa cím 2008-as betöltésére, ami aztán bizonyosan hozzájárult Liverpool imázsának javításához, társadalmi és gazdasági felzárkózásához. Természetesen Nyugat-Európában is létezik tehát az elv, miszerint egy elmaradt régió fejlesztését a kirekesztés és hátat fordítás helyett különböző programokba való integrálásával lehet elérni.
Miért ne vezethetné ugyanez az elképzelés a világ 211 labdarúgószervezetét tömörítő FIFA-t, melynek már hivatalos missziója is túlmutat a labdarúgáson („Fejleszteni a játékot, megérinteni a világot, jobb jövőt építeni”).
Márpedig ha a FIFA feladata a sportág globális népszerűségének a növelése és ez által társadalmi fejlődések elősegítése, akkor igencsak indokolható a 2022-es vb-rendezés Katarnak ítélése az Egyesült Államok duplázása helyett, függetlenül bármiféle korrupció felmerülésétől is.
Ugyanis az eddigi 21 világbajnokság közül 11 a Föld lakosságának alig 10%-át adó Európában került megrendezésre, ahol a labdarúgás infrastruktúrája magasan kiemelkedik a többi földrészen láthatóaktól, így aztán a hagyományokon és gazdasági szempontokon kívül mással nem is nagyon indokolható újabb és újabb tornák európai rendezése.
A 2022-es házigazda szerepéért Katarnak nem is az öreg kontinensről érkező vetélytársakkal kellett versengenie, hanem a korábban közösen rendező Japánnal és Dél-Koreával, Ausztráliával illetve legélesebben az Egyesült Államokkal, melyet a szavazás utolsó körében 14-8 arányban múlt felül.
Már csak az is igazolhatja a döntést, hogy míg korábban az észak-amerikai régió országai kissé érthetetlen módon már három tornának is otthont adhattak (1994-ben már maga az USA is), addig a topligák által már kihasznált, hatalmas rajongói potenciált rejtő Ázsia csak egyetlen alkalommal, így pedig az Afrika déli csücskétől Ázsia keleti végéig terjedő hatalmas terület kívül esett eddig a vb-rendezések látókörén.
Mindehhez jön, hogy az arab világ akármilyen megosztott és belső konfliktusokkal átszőtt is, a mostani vb-rendezést a maga sikerének tekinti Marokkótól Ománig, de természetesen még a világ minden tájára kiterjedő diaszpórában is. Kifejezetten logikus döntés tehát, hogy a FIFA is pozitívan fordul felé, hiszen az arab országokban mára egészen kiemelkedő lett a labdarúgás népszerűsége. A Nielsen 2018-as felmérésében az egyetlen arab ország, az Egyesült Arab Emírségek bizonyult a legnagyobb futballrajongónak, de az Ipsos ugyanazon évben publikált kimutatásában is Szaúd-Arábia, és mindkét ország magasan megelőzte a hagyományos európai futballhatalmakat a sportág iránti rajongásban.
Mindeközben az észak-afrikai országok súlyos infrastrukturális és gazdasági deficitje, illetve a közel-keleti területek a futballnak a legkevésbé sem kedvező időjárási viszonyai ellenére is az arab országok nemzetközi eredményei, ha nem is látványos, de érezhetően javuló tendenciát mutatnak. A legutóbbi világbajnokságra például a torna történetében először négy arab válogatott is kijutott, és ez idén is megismétlődik, hiszen a rendező Katar mellett Szaúd-Arábia, Marokkó és Tunézia is kivívta a kvalifikációt.
Katarban amúgy már az angol fennhatóság idején megkezdődött a helyi labdarúgóélet, és már 1964 óta létezik a nemzeti bajnokság is. Pedig a függetlenségét csak 1971-ben nyerte el az ország, de kilenc évvel később már ki is jutott a katari válogatott az első kontinenstornájára. Azóta a 11 kiírásból csak egyetlen egyet hagyott ki, legutóbb pedig el is hódította első trófeáját 2019-ben. A legrangosabb kontinentális klubtornán is volt döntőse Katarnak már 1989-ben, és az Al Szaddnak végül 2011-ben sikerült is megnyernie az akkor már ázsiai BL-nek hívott sorozatot, hogy aztán a klub-vb-n is bronzérmet szerezzen.
Persze nem is a helyi labdarúgóéletet kritizáló hangok a leghangosabbak a Katar-ellenes kirohanásokban, hanem sokkal inkább egyfajta politikai nézőpont megnyilvánulásai. Pedig akkor sem védhetetlen Katar kiválasztása, ha fel is tesszük, hogy a harmadik évezredben a FIFA-nak számításba kell már vennie a demokratikus szempontokat is a világbajnokságok rendezőinek kiválasztásánál (korábban a kevésbé mediatizált világban fel sem merült ilyen szempont, pedig bőven lett volna ok rá). Hajlamosak vagyunk ugyanis összemosni a közel-keleti országokat, holott nyilván egyáltalán nem homogén területről van szó. A régióban például Katarnak a legmagasabb demokrácia indexe, és az ENSZ ún. gender inequality indexe alapján is megelőzi a legtöbb muszlim országot, sőt a sztereotípiákkal ellentétben még Magyarországot is.
Ha ezek a viszonylagos eredmények nem is leplezhetik el a nyilvánvaló problémákat, nyitópéldánkhoz és kérdésünkhöz visszatérve ismét hangsúlyozhatjuk, hogy
a kirekesztés és hátat fordítás helyett alighanem éppen az ilyen apró lépések támogatása segítheti leginkább a demokrácia fejlődését a régióban, nem pedig az erőszakos, külső nyomás.
Főleg ha olyan irányból érkezik ez a nyomás, mely évszázadokig az elnyomó szerepét töltötte be, most pedig bármiféle elszámolás nélkül igyekszik azt a szőnyeg alá söpörni és jelen helyzetben a demokráciáját hirdetve igazolni továbbra is felsőbbrendűségét a Kelettel szemben, ahogy azt már az amerikai-palesztin professzor, Edward Said nagy port kavaró orientalizmus-újraértelmezése is sugallta a hetvenes évek végén.
Talán természetes is, hogy a demokrácia szintje valóban elmarad egy a gyarmati megszállás alól alig 50 éve felszabaduló országban attól a szinttől, melyet a nyugat-európai államok is csak több évszázados belső átalakulás révén értek el. Gyorsabb fejlődést azonban egyszerűen lehetetlen ráerőszakolni a régióra, a kirekesztés pedig alighanem kontraproduktív reakció lenne.
Az LMBTQ közösségek arab országokban való elismertetése is nyilván számon kérhető Kataron, azt azonban meg kell értenünk, hogy a katari katonai erőket vezető Al Anszari most nem nagyon mehet tovább azon, minthogy a feltett kérdésekre válaszul garantálja mindenkinek a biztonságát a tornán. Ez egyrészt már egy hallgatólagos elfogadást, tehát előrelépést jelent, miközben ennél markánsabb lépés ebben a pillanatban nagyon komoly konfliktusba sodorná az országot a teljes régióval és például a nagy szomszédjával, Szaúd-Arábiával szemben, akivel amúgy sem épp felhőtlen a viszonya, gyakran pont a nyugati világhoz való közeledése miatt.
A vendégmunkásokért való aggodalmak és a képmutatás kérdése
A leglátványosabb és legnagyobb vihart kavart téma azonban az országban dolgozó vendégmunkások helyzete, mely többször a vb bojkottálásának felmerüléséhez vezet Európában. A kétségtelenül sanyarú sorsú emberek melletti ilyetén kiállás ugyanakkor több szempontból is felveti a képmutatás kérdését:
- Látványos egyrészt, hogy a katari vendégmunkások helyzete a vb-rendezés odaítélése előtt még nem igazán érdekelte Európát.
- A kritikák továbbra is csak vb-t rendező Katarra koncentrálnak, miközben a többi közel-keleti országban valójában még nyomorúságosabb helyzetben lévő vendégmunkásokról vajmi kevés szó esik.
- Azzal a lényegesebb problémával sem igyekszik szembenézni az európai közvélemény, hogy a vendégmunkások hazájukban általában még rosszabb körülmények között élnek és ezért vállalkoznak a közel-keleti megbízatásra.
- Így aztán a fenyegetőzések azzal sem vetnek számot, hogy a bojkott aligha segítene a szóban forgó munkások helyzetén, hanem akár súlyosbíthatná azt.
A legmegrázóbb hírek természetesen a vendégmunkások körében tapasztalt halálesetek számáról szólnak, ám érdemes ezeket is részletesebben megvizsgálni. Az első rémisztő cikkel a Washington Post állt elő az ITUC (International Trade Union Confederation) nevű szervezet adatai alapján. Ez már 2013-ban 1300 áldozattal riogatott egy az oldalukról azóta törölt és korrekciózott infografikával, mely összevetette a katari építkezéseken addig elhunytak számát a londoni, vancouveri, pekingi és szocsi olimpia valamint a 2010-es és 2014-es vb alig néhány gyászesetet jelentő statisztikáival. A probléma azonban az, hogy míg az utóbbiak esetében csak maguknak a sportlétesítményeknek az építkezésein történt végzetes baleseteket vették számba, addig az ezen adatok publikálásakor még meg sem kezdődött katari stadionépítkezések helyett az ország összes vendégmunkása körében történt bármiféle halálozásokat.
Ez a nyilvánvaló csúsztatás azóta is általános jelenség a Katarban dolgozó vendégmunkások helyzetét kritizáló cikkekben, holott
aligha jut eszébe most bárkinek is számolgatni a 2026-os világbajnokságot rendező Egyesült Államok, Kanada és Mexikó területén dolgozó több millió építőmunkásnak akár munkavégzésen kívüli halálozási adatait, pedig bizonyosan hasonlóan riasztó számokat kapnánk.
A figyelemfelkeltő főcímekből ugyanis rendre kimarad az is, hogy Katarban jelenleg nem kevesebb, mint 2,1 millió vendégmunkás dolgozik, ami a helyi munkaerő mintegy 95%-át teszi ki. Márpedig azt még annak idején a BBC egy cikke is megjegyezte, hogy ilyen viszonylatban a katari halálozási ráta nem rosszabb például az angliainál. Még ha most a Guardian legfrissebb cikkéből is indulunk ki, miszerint 10 év alatt 6500-an vesztették sajnálatos módon életüket a katari vendégmunkások közül, az 100 ezer főre vetítve évi 309,5 halálesetet jelent (1000 főre tehát 0,3-at). Akármilyen fájdalmas is minden egyes elvesztett élet, ez az arány valóban nem kirívó a világban, ahogy arra hiábavalóan igyekszik a FIFA és a rendezőbizottság is a válaszaiban rámutatni.
Azt is kihangsúlyozhatjuk újra, hogy nem az építkezéseken történt végzetes balesetekről van szó, hanem a több mint 2 milliónyi vendégmunkás közötti minden halálesetről, a hivatalos adatok szerint javarészt szívinfarktus következtében bekövetkezett tragédiákról. Márpedig az extrém időjárási körülmények valójában magyarázzák, hogy ilyen szomorú esetek nagyobb gyakorisággal fordulnak elő a Közel-Keleten, mint ahogy a régióból Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emirátusokban a helyi lakosság körében is magasabb a halálozási ráta (évi 394,2 és 338,4 százezer főre vetítve), mégis nyilvánvalóan élnek és dolgoznak a világnak ezen a táján is emberek.
Ráadásul akadnak olyan helyek is szép számmal a világban, ahol még rosszabbak a halálozási mutatók, mégpedig javarészt azokban az országokban, ahonnan a katari vendégmunkások túlnyomó többsége érkezik.
Például Kenyában (612.7), Pakisztánban (482.2), a Fülöp-szigeteken (461.6), Indiában (381.3), Sri Lankán (344.4) és Nepálban (333.9) is a katarinál több férfi veszíti életét a 25 és 49 év közötti korosztályból, mely a vendégmunkások körének nagyjából megfelel, de voltaképpen Magyarországon sem sokkal kedvezőbbek a statisztikák (278.2). Ha ugyanolyan cinikusak akarnánk lenni, mint az erősen csúsztatott és a befolyásoló tényezőket demagóg módon elhallgató szalagcímek, még azt is mondhatnánk, hogy a vendégmunkásoknak Katarban voltaképpen jobbak a túlélési esélyeik, mintha otthon maradnának.
Természetesen nem ezért érkeznek azonban a közel-keleti országba a világ szegényebb tájairól a munkások, hanem azért, mert anyagilag egészen kivételes lehetőség ez a számukra. A kritikus hangnem kizárólagos elburjánzása előtt a BBC maga is írt még arról, hogy egy nepáli az ötszörösét keresheti meg Katarban az otthoni bérének, de még európaiaknak is megéri odamenni, ha meg akarják alapozni a jövőjüket.
A Workers Wellfare beszámolója szerint magukon a katari stadionépítkezéseken valójában három tragikus baleset történt, a demagóg módon fabrikált statitsztikák viszont leginkább a vendégmunkások mostoha körülményeire akarják felhívni a figyelmet.
A modern kori rabszolgaság áthárítása
Bár a FIFA és a vb szervezőbizottsága direkt módon csak hét új stadion építésének a munkálataiért vonható felelősségre, közben új repteret, metróvonalakat, úthálózatot és szállodákat is építenek az országban, és az ezek helyszínén, nyilván különálló és számos különböző vállalkozás égisze alatt zajló munkálatok körülményeiért is feléjük záporoznak a kritikák. A rekkenő hőség és a halálozási statisztikák mellett leginkább a lakhatási körülményeket, egyes fizetések elmaradását, a munkahelyváltás ellehetetlenítését és a kilépési vízum visszatartását vetették a kritikák a katari rendezők szemére, utóbbiakért pedig leginkább az ún. Kafala okolható.
A Közel-Keleten a még a brit gyarmati időkből gyökeredző, széles körben elterjedt Kafala-rendszerben a munkáltató megelőlegezi a vendégmunkásnak az utazási költségeit és a még sokkal költségesebb dolgozói vízumát, melyért aztán felelősséget is vállal a megalkudott munkaviszony idejére, így a munkavállaló munkájából részben ezt törleszti, így pedig nem válthat munkahelyet egyik cégtől a másikhoz. A hírhedt rendszer tehát nem véletlenül idézi meg a rabszolgaság intézményét, ugyanakkor az sem véletlen, hogy sokan berzenkednek a klasszikus és eme modern kori rabszolgaság teljes összemosásától. Ha nyilvánvalóan történtek is az elmúlt évtizedben még a Kafala keretein is túlmenő, felháborító visszaélések a katari munkáltatók részéről,
a kölcsönös szerződés időtartalmára lefektetett kétségtelenül igazságtalan, függő viszony nem említhető egy lapon azokkal a súlyos emberiség ellenes bűnökkel, amikor bilincsbe verve, korbáccsal és fegyverrel szakítottak szét családokat és kényszerítettek milliókat hazájuk elhagyására és kényszermunkára ismeretlen területeken évszázadokon keresztül, közben minden ellenállást brutálisan vérbe fojtva, emberi mivoltuktól, nevüktől és kulturális gyökereiktől megfosztva teljes generációkat.
Főként azért aggályos a rabszolgaság fogalmának ilyetén elhomályosítása, mivel gyakran olyan országokból érkezik, melyeket súlyos történelmi felelősség terhel klasszikus formájának pusztításaiért, és melyek a részben így kivívott gazdasági fölényüket a mai napig zavartalanul élvezik a civilizáltság zászlaja alá bújva. Sőt számos új formában, különböző gazdasági folyamatok révén ma is zavartalanul zajlik a világ elmaradottabb részeinek kiszipolyozása, mint ahogy a kereskedelmi neokolonializmus széles szakirodalmából kiemelve foglalkozik ezzel például egy könnyen elérhető dán dokumentumfilm is.
A katari vendégmunkások helyzetéért való európai aggodalom szélsőséges, vb-bojkottal fenyegető megnyilvánulásai azért is visszásak, mert
a legtehetősebb nyugati cégek voltaképpen ugyanúgy kihasználják ma a harmadik világ kiszolgáltatott helyzetét, vagy akár még intenzívebben is, csupán térben eltávolítva magukat a tett helyszínétől és minden közösségvállalást megszakítva a végrehajtókkal.
Igen csak széles, ám kevesebb médiafigyelmet kapó dokumentációja van például, hogy a ghánai és elefántcsontparti kakaótermesztők gyakran gyerekmunkát is alkalmazva, szó szerint fillérekért termelik meg az alapanyagot a legnagyobb csokoládégyárak beszállítóinak, hogy aztán a Mars vagy a Nestlé milliókat keressen rajta a jóléti társadalmakban, de egy amerikai bíróság ítélete szerint ne tartozzon felelőséggel a kihasznált és támogatott folyamatokért. Hasonló módon az etiópiai kávétermesztők is alig 4 dollárt kapnak a kávébab kilogrammjáért, amiből aztán milliókat profitál például a Starbucks vagy az Illy. Az angol Glencore nevű cég kongói kobalt-bányáiban is bizonyítottan gyerekeket dolgoztatnak embertelen körülmények között napi 2 dollárért, amiből aztán a folyamatban lévő tárgyalás szerint busásan profitál az Apple, a Google, a Dell, a Microsoft vagy a Tesla is. Ugyanakkor Európa legnagyobb elektronikus szeméttelepe is Ghánába kihelyezve található, ahogy arról az egészen zseniális Welcome to Sodom című osztrák dokumentumfilm is beszámol.
Hosszan sorolhatnánk még a globális, javarészt nyugat-európai vagy amerikai vállalkozásokat, melyek a Free2Work becslése szerint évi 150 milliárd dollárt termelnek a modern kori rabszolgaságban éhbérért dolgozó munkások kiszolgáltatottságán világszerte, miközben azzal vonják ki magukat a felelősség alól, hogy egy felvásárlói lánc végére helyezik és így távol tartják magukat a nyomortól, mégsem jut senkinek eszébe a 2026-os vb bojkottjával fenyegetőzni.
A szőnyeg alá söpört fejlődés
Ettől függetlenül a katari vendégmunkások helyzete valóban rengeteg kivetnivalót hagy maga után, melyeket számos szervezet kritizált élesen az elmúlt évtizedben az európai sajtó élénk érdeklődését és széles nyilvánosságát kihasználva. Ennek következtében a katari törvénykezés számos reformmal reagált az elmúlt években:
- A Kafala-rendszer megszüntetése, mely lehetővé teszi a munkáltatók versenyeztetését is a munkavállalók előtt
- A Közel-Kelet első minimálbér-rendszerének bevezetése
- A munkavállalók kötelező orvosi vizsgálatának sűrítése az egészségügyi kockázatok kiszűrésére
- A munkáltató számára kötelezően biztosítandó szállítás, ivóvíz, táplálék és higiéniai körülmények előírása
- A munkásszállókon a lakhatási körülmények részletesebb szabályozása
- Az év legmelegebb időszakában a szabad ég alatti munkavégzés tiltása 11.30 és 15.00 óra között
Az egész régió számára történelmi léptékű törvénykezési előrelépés persze nem jelenti azonnal a reformok megvalósítását, ahogy arra a Human Rights Watch beszámolója is rávilágít, ugyanakkor megint csak azt kell feltételeznünk, hogy
a kirekesztés és az elfordulás helyett ezen apró lépések támogatása vezethet leginkább a demokratikus folyamatok megerősödéséhez, ilyen nézőpontból pedig már csak ezekért a lépésekért is érdemes volt Katarnak ítélni a vb-rendezést.
Katarnak a közel-keleti modellszerepét hangsúlyozza ki Marc Tarabella, az Európai Parlamentben az Arab-félszigettel fenntartott kapcsolatokért felelős küldöttségnek (DARP) a belga alelnöke is. Az is különösen figyelemreméltó, hogy még a várható halottak számáról az első riogató adatokat nyilvánosságra hozó ITUC vezetője, Sharan Burrow maga is elismeri a jelentős előrelépéseket a katari vendégmunkások helyzetében.
Ez persze aligha változtatja meg a mainstream európai média és a fárasztó részletek megismerése helyett a könnyű ítélkezésre szomjazó közvélemény álláspontját. A houstoni emberi jogi ügyvéd, David Donatti is úgy érvel a katari vb-rendezésnek az emberi jogokra gyakorolt pozitív hatásai mellett, hogy feltételezi a felszínes megítélés számára annak „perverz” látszatát. Ugyanakkor józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ha vannak is az európai szemmel nézve jogosan felháborító visszásságok, az sem véletlen, hogy mégis több milliónyi dél-kelet ázsiai és afrikai vendégmunkás vállalkozik néhány évre ilyen megbízatásra, hiszen a hazájukban tapasztaltaknál kedvezőbb körülményekhez és bevételekhez jutnak hozzá, melyektől egy vb-bojkott akár meg is foszthatná őket.
A korrupció szelektív megítélése
Amikor 2010-ben a FIFA egyszerre hozta nyilvánosságra a 2018-as és a 2022-es világbajnokságok házigazdáit, melyek a korábbi gyakorlattól eltérően a nagy tornák rendezésétől eddig érintetlen területeket választottak Nyugat-Európa és az Egyesült Államok helyett, rögtön a korrupciós vádak voltak az első reakciók a már taglalt tényezőket figyelmen kívül hagyó nagyközönség számára.
Bár furcsának tűnt az is, hogy két torna házigazdáját egyszerre jelölik ki, ez nem teljesen példa nélküli a FIFA berkeiben. Egyrészt a II. világháborút követő két torna helyszínét is egyszerre nevezték meg, majd 1966-ban az akkor az angol Stanley Rous által vezetett szervezet egyszerre juttatta a 1974-es vb-t az NSzK-nak, az 1978-ast az addigra katonai diktatúrába sodródó Argentínának, az 1982-es tornát pedig a döntés idején még javában a Francóista diktatúrában sínylődő Spanyolországnak.
Akkoriban persze még nem kerekedett akkora botrány ebből, mint ebben a században, mindenesetre végül két éves vizsgálódás után az amerikai Michael J. Garcia egy részletes riportot készített a 2010-es döntés hátteréről, ami aztán némi huzavonát és fenyegetőzést követően nyilvánosságra is került. Ebből ugyan semmiféle vesztegetésre utaló bizonyítékra nem derült fény, a taglalt gyanús lobbitevékenységek viszont ugyanúgy övezték a győztes pályázatokat, mint az angol, az ausztrál, a japán, a dél-koreai vagy épp az amerikai kandidánsokét.
A 22, összességében a nyugat helyett inkább keletre forduló szavazó közül 10 mindenesetre azóta már megbukott, ha nem is ennek a döntésnek, hanem különböző más korrupciós ügyeknek a következtében. Ezek dominófolyamatát a CONCACAF amerikai főtitkárának, a CIA-vel vádalkut kötő Chuck Blazernek a vallomásai indították el, melyek nagy része arra vonatkozik, milyen kifizetések révén került a 2016-os Copa América Centenárió az Egyesült Államok területére, így az észak- és dél-amerikai szövetségek számos jelentős feje a porba hullt.
Az így a FIFA vezetésében is bekövetkezett változások után aztán hogy, hogy nem, az Egyesült Államok azóta meg is kapta a 2026-os világbajnokság megrendezésének a jogát, mely a 48 csapatos mezőnyre bővítés miatt még nagyobb horderejű lehet. Névleg ugyan három társrendezőé a torna, de valójában a meccsek 75%-át az USA bonyolíthatja le (80 találkozóból 60-at), anélkül, hogy a korábbi vesztegetésekben való érintettség miatt a bojkott bárkiben felmerülne.
Az eddigiekből is megállapítható talán, hogy a korrupciós kártya kijátszása a futballvilágban (is) inkább a hatalmi játszmák egyik fegyverének tűnik, mint bármiféle, a civilizált Nyugat általi megtisztulás-igénynek.
A legfontosabb európai médiumokban például sokkal kisebb teret kap a 2006-os világbajnokság Németországnak ítélése még botrányosabb körülmények közötti a szinte biztosra vett Dél-Afrika helyett, miután az új-zélandi Charlie Dempsey a nagy nyomásra hivatkozva (de egy későbbi vizsgálat szerint inkább 250 ezer dollár ellenében) váratlanul visszalépett a voksolás utolsó körében. Hiába tárta fel a Spiegel azt is, hogyan jutottak gyanús összegek a német szervezőbizottságtól a francia Adidason keresztül a FIFA számlájára és hiába csak az ügy elévülése miatt mentették fel végül például Franz Beckenbauert is, az európai fubtallközvélemény számára ez nem csorbítja a németországi torna legitimitását.
Mint ahogy ez után a 2016-os, immár harmadik franciaországi rendezésű Európa-bajnokság odaítélése (két vb-rendezés után) sem váltott ki felháborodást és bojkott-fenyegetőzéseket a cseppet sem pártatlanul viselkedő Michel Platini UEFA-elnökösködése alatt. Pedig a francia válogatott akkori játékosának, Marc Planusnak kínos elszólása szerint már a szavazás előtt tudták, hogy hazai pályán játszhatják a kontinenstornát, mielőtt a végső voksoláson egyetlen szavazattal megelőzték a favoritnak számító Törökországot. A törökök aztán négy évvel később számottevő vetélytárs nélkül maradtak volna, de ekkor rekordgyorsasággal fogadta el az UEFA a rendhagyó pán-európai rendezés tervét, amiben végül Isztambul azért nem vett részt, hogy a 2024-es tornára nagyobb eséllyel pályázhasson az ország. Csakhogy közben a német és az angol szövetség kiegyezése értelmében Londoné lett a végül 2021-re csúszó torna végső fázisa (sőt, összesen végül 8 meccset, közte egy kivétellel az angol válogatott minden meccsét a Wembley-ben tartották), a következő Eb pedig immár másodszor is Németországban lesz (szintén két korábbi vb-rendezés után), a törökök pedig ismét, immár ötödik alkalommal is hoppon maradtak.
Persze az UEFA égisze alatt a klubvetélkedéseken is jól látszik, mennyire erősen képes érvényesíteni akaratát a nyugati lobbi, a globális futball folyamataiban azonban Európa súlya nyilvánvalóan kisebb.
Ennek ellenére a labdarúgás vezetését átszövő korrupciót az európai közvélemény percepciója továbbra is szinte kizárólagosan a keleti rendezésű vb-khez vagy afrikai és ázsiai országokhoz köti általános jelenségként, a nyugati visszaélésekre utaló jeleket pedig legfeljebb elszigetelt eseteknek érzékeli, ha egyáltalán.
Pedig aligha véletlen, hogy a témában igencsak szakértőnek számító Roberto Saviano, a Gomorra című könyv szerzője (mármint az eredetié, nem az alaposan lebutított sorozaté) nem valamelyik elmaradott régiót, hanem Londont tartja a korrupció új fővárosának, pusztán új és kifinomultabb álcák mögé burkolva.
Ráadásul mint láttuk, a FIFA voltaképpen a valós célkitűzésének megfelelően cselekszik, amikor újabb és újabb területeket igyekszik bevonni a labdarúgás belsőbb köreibe, még ha a klasszikus futballhatalmak erőteljesen vonakodnak is lemondani korábbi privilégiumaikról.
Így aztán nem csoda, hogy az emberi jogi kérdésekben sem támogató attitűddel fordulnak az ezen a téren elmaradott régiók felé, hanem ahogy arra a Torontói Egyetem professzora Alessandro Bruno rámutatott, saját felsőbbrendűségük alátámasztására igyekeznek azt használni, még akkor is, hogy ha a kifejezetten arrogáns és képmutató reakciók voltaképpen rontanak a jogfosztott csoportok helyzetén.
A versenynaptár kirekesztése és a fenntarthatóság
Nehezen emészthetőnek bizonyul az európai közönség számára az is, hogy a világbajnokságot végül nem a hagyományos, év közepi időszakban, hanem az év végén rendezik, ezáltal félbeszakítva a legnagyobb európai bajnokságok szezonját. Olyasmire korábban is volt példa, hogy a torna kicsit korábban, május végén megkezdődött már a rendező ország időjárási viszonyai miatt, ami előrébb húzta a klubszezonok végét is, most azonban jobban besűrűsödik az európai futballszezon, mint korábban bármikor. Csakhogy itt is érdemes alaposabban vizsgálnunk az okokat, hiszen az év továbbra is 365 napból áll, még ha át is helyezzük a világbajnokságot a naptárban.
Ha összevetjük a 2022/23-as szezon beosztását a megelőzőével, akkor láthatjuk, hogy az európai Bajnokok Ligájának selejtezői gyakorlatilag ugyanabban az időszakban kerülnek megrendezésre, akárcsak az egyenes kieséses szakasza. Vagyis az egyetlen különbség, hogy a csoportkör hétközi játéknapjai között a hosszabb szünetek helyett most csak kettő lesz.
A Premier League, mely augusztus közepétől gyakorlatilag folyamatosan tartott május végéig, most egyetlen héttel korábban rajtol el, hogy november közepétől rendhagyó szünetet tartson. A vb-döntő után nyolc nappal a hagyományos Boxing day forduló alkalmával viszont már folytatódik is a meccsáradat és szintén egyetlen héttel a megszokott időpont után, május végén már le is zárul a bajnokság.
A 18 csapatos mezőny miatt négy fordulóval rövidebb német Bundesligában amúgy is szoktak télen egy jelentősebb szünetet tartani, mely most a hagyományosnál egy hónappal korábban, már november közepén megkezdődik. A tavaszi újraindítást azonban nem január elejére időzítik jövőre, noha ennek a vb amúgy nem lenne akadálya, hanem csak január végére, miközben a záróforduló ugyanúgy május végéig csúszik csak ki.
Ebből voltaképpen jól látszik, hogy a topligák sűrűbb menetrendje leginkább annak tudható be, hogy a nyári torna szabadon maradó júniusi időszakát egyszerűen nem használják ki a naptárjukban.
A fenti ábrán az is szembeszökő lehet ugyanakkor, hogy a Libertadores-kupában valójában semmiféle fennakadást nem okoz a november-decemberi vb-rendezés, hanem épp az év közepén rendezett tornák szakítják ketté a klubszezont. Ez így van egyébként a latin-amerikai bajnokságok nagy részében is, de az ázsiai és az utóbbi időkig a legtöbb afrikai bajnokság és kontinentális sorozat esetében is, melyek szerte a világon a naptári év szerint rendeződnek és probléma nélkül hozzászoktak a vb-szünetekhez. Az év közepe egyébként a Föld nagy részén nem is jelent az európai értelemben vett nyári évszakot, így hát megint csak nehéz az Európában tapasztalható felháborodást nem túlzónak értékelni és egy fajta rugalmatlanságnak betudni.
Az öreg kontinens közönsége úgy éli meg, hogy a napos teraszok helyett novemberben kell világbajnokságot néznie, mintha ennek a kényelmi szempontnak (ha egyáltalán az) nagyobb szerepe lenne, minthogy a világ más tájai százmilliós lakosságukkal bevonódhassanak a világbajnokságok lehetséges helyszínei közé a torna száz éves történetében legalább egyszer.
Az év végi rendezés az arab országoknak egyébként azért is fontos, mert így a Ramadán havi böjt biztosan nem nehezíti úgy meg a válogatottjaik felkészülését, mint négy éve, de a legfőbb érv természetesen az, hogy így nem kell sem a játékosoknak, sem a szurkolóknak a sokkoló hőséggel találkozniuk a mérkőzések között. Az idei vb stadionjaiban ugyanis a Katari Egyetem professzorának, Dr. Szaud Gáninak az innovációjával 23-25 fok lesz a hőmérséklet egy olyan technológiának köszönhetően, mely a beszámolók szerint a hagyományos légkondicionáló-rendszerek energiaigényének csak a 20%-át használja fel, ahogy azt már a 2019-es atlétikai vb-n is tesztelték.
Bár a FIFA kifejezetten igyekszik bizonygatni az idei torna karbon-semlegességét, természetesen sokasodnak az érthetően szkeptikus hangok ezen a területen is, miközben a nagy európai sorozatok és tornák megrendezésekor nem nagyon merülnek fel hasonló aggályok.
Mindenesetre a fenntarthatóság jegyében és a manausi stadion fiaskóját elkerülendő a katari világbajnokságot csak 8 stadionban rendezik majd meg, és azok nagy részét is eleve szétszedhetőnek építették és újrahasznosítják a vb után. Négyet kisebbé építenek majd a helyi klubok számára, a Stadium 974 nevű építményt pedig teljes egészében elbontják és a felszabaduló lelátókat feltörekvő futballnemzeteknek adományozzák. Az Al Bajt stadiont bevásárlóközponttá és hotellé alakítják át a torna után, az Al Thumamát sportkilinkává, a legnagyobb konstrukció, az Al Luszail pedig közösségi tér lesz iskolák, kávézók, egészségügyi intézmények és sportközpontok számára. Ezen lépések is sokkal kisebb figyelmet kapnak azonban az európai sajtóban a kritikák mellett.
Futball – a sportwashing maga
Végül arról is érdemes szót ejteni, hogy a katari szerepvállalást a futballban gyakran a sportwashing jelzővel illetik (vagyis a sport által igyekszik az ország a megítélését pozitívabb kontextusba helyezni). A jelenség olyannyira nem új, hogy a Sports Illustrated cikke már az ókori olimpiákig visszavezeti, de párhuzamba állítja a baseball amerikanizálásával és a berlini olimpia megrendezésével is. Mindeközben manapság a közel-keleti példák mellett az olyan, ugyancsak említésre méltó esetek, mint az angol Ineosnak, a világ legnagyobb műanyaggyártó vállalatának a hasonló akciói lényegesen kisebb visszhangot váltanak ki. Manapság olyan szintre emelkedett a fogalom használata, hogy nem csak keleti szponzorizációkat, hanem a legfejlettebb országokon kívüli bármiféle sportrendezvényt is ide sorol a wikipedia az adott angol nyelvű szócikke alatt.
Ha viszont ilyen széles értelemben kezeljük a fogalmat, akkor könnyen feltehetjük a kérdést, hogy maga a futball teljes kiépült rendszere nem sportswashing-e? Bár a labdarúgás számos eredetre visszavezethető az ókori kínai cu-csűtől a maja vagy ausztrál labdajátékokon, a középkori olasz calción és a francia soule-on át a XIX. század közepéig, ma Anglia tekinti magát a sportág őshazájának, ahol egy önkényes döntéssel szabálykönyvbe foglalták egy formáját, majd gyarmatbirodalmuknak és kiterjedt kereskedelmi hálózatuknak köszönhetően meglehetősen gyorsan elterjesztették azt a világ minden táján. Ahogy az angliai kutató, Isabel Roser is megállapítja, voltaképpen az attitűd teljesen egybeesik a gyarmatosításéval, míg pedig az cseppet sem volt fennkölt, sokkal inkább véres és kegyetlen tevékenység, a sportban közben dicsőnek, gálánsnak és sportszerűnek tűntethette fel magát a Brit birodalom.
A legtehetősebb nyugati közönségnek azóta is csak vékony rétegei érdeklődnek olyan sportágak iránt, melyekben nem erősek, így pedig a legjövedelmezőbbek nem is lehetnek mások, csak azok, melyekben sikeresnek és vonzónak mutatkozhatnak.
Ilyetén pedig a labdarúgás is arra alkalmas a leginkább, hogy a korábban fegyverrel vagy gazdasági elnyomással kivívott felsőbbrendűség nimbuszát immár a sportba ültesse át. Az emberi jogi vagy az anti-korrupciós aggodalmaknak nem megfelelő, hanem inkább arrogáns és képmutató megjelenései azt mutatják, hogy nem feltétlen a változtatás vágya áll a hátterében, hanem az, hogy a Nyugat kezébe juttassák vissza a legrangosabb sportrendezvényeket és továbbra is alárendeltként kezelhessék a többi régiót, ahogy arra a Harvard jogi karának tanára, Matthew Stephenson is következtet, ezzel pedig segítség helyett csak a korábbi kolonialista minták reprodukálását eredményezik.
Az európai közönség nyilvánvalóan tisztességesnek és győzedelmesnek szereti megélni a szerepét a sporton keresztül is. Igencsak beszédes jelenség a Ted Lasso című amerikai sorozat egy epizódja is, melyben egy fiktív labdarúgócsapat afrikai gyökerekkel rendelkező légiósa kiáll a hazáját tönkre tévő olajvállalat szponzorálásával szemben, amit a készítők egy fiktív arab tulajdonoshoz kötnek. Csakhogy a valóságban a közel-keleti olajvállalatok nem igazán vannak jelen a nyugat-afrikai olajmezőkön, nem úgy az angol Shell és az olasz Eni, melyek súlyos környezetkárosító tevékenysége be is bizonyosodott, ám nyilván az ilyen cégek felelősségének felemlegetése népszerűtlenebbé tenné a sorozatot az európai célcsoport számára, miközben a közel-keletiek hibáztatása éppen vonzóbbá.
A vb-hez közeledve valószínűleg újra megszaporodnak majd az ítélkezések Katar kapcsán is, ugyanakkor fontos marad az érem mindkét oldalának a megismerése. Még ha számos aggály és fejlesztésre szoruló terület merül is fel, ha végül nem is sikerül tökéletesre a rendezés, ha kevesebb európai szurkoló érkezik is a tornára és számukra szokatlan kényelmetlenségekkel is kell majd szembesülniük, akkor is szólnak jogos érvek amellett is, hogy egy fejlesztendő régió adhasson otthont egy ekkora rendezvénynek. Ha nem így lenne, az bizonyosan a gazdasági és társadalmi szakadékok elmélyítését eredményezné a futballvilágban is.
