Harminc évvel ezelőtt hívták először Bajnokok Ligájának a legrangosabb európai kupasorozatot, amelynek történetében először és máig egyetlen alkalommal tudott egy francia klub diadalmaskodni. Az Olympique Marseille történelmi sikere után pár nappal azonban nagy horderejű bundabotrány tépázta meg az egyesület renoméját, mely nem csak az addigra korszakos dinasztiát felépítő OM, de a teljes francia labdarúgás, és voltaképpen az európai futball hitelességét is aláaknázta.

(a cikk eredetije a bunteto.com-on jelent meg)

Elátkozott francia elődök

A francia egyesületek már a BEK létrehozásától kezdve jelentős szerepet játszanak a legjobbak európai versengésében, hiszen az első kiírás során 1956-ban a Raymond Kopa nevével fémjelzett Stade Reims már a döntőig jutott és csak ott szenvedett vereséget a Real Madridtól, épp úgy, mint 1959-ben. Később egy elődöntős szereplés után a Dominique Rocheteau-féle AS Saint-Étienne is csak a BEK-fináléban maradt alul a Bayern Münchennel szemben 1976-ban, majd kilenc évvel később a Girondins Bordeaux az elődöntőben vérzett el friss Európa-bajnokok garmadájával a kezdőjében (Patrick Battiston, Jean Tigana, Alain Giresse, Bernard Lacombe).

Mindeközben az UEFA-kupában az SC Bastia kapott ki az 1978-as fináléban, így a kilencvenes évekre mind az öt európai kupafináléjukat elvesztették a francia élvonal képviselői.

A francia klubfutball jelentős szerepét azért jól mutatja, hogy a BEK-negyeddöntőig elért az OGC Nice is 1957-ben és 1960-ban, a Reims 1963-ban, a Saint-Étienne 1977-ben, a Racing Strasbourg pedig 1980-ban, majd a nyolcvanas évek legvégén még a Bordeaux és a Monaco is. Amikor tehát a Heysel-tragédia után pár évvel egy új formátumban igyekezett az UEFA megreformálni a legfontosabb sorozatát a kilencvenes évek elején, a francia bajnokok ha nem is tartoztak a nagy favoritok közé, de az új lehetőségből való profitálás reményében tekintettek a csoportkör bevezetésére.

Ebbe azonban már egy új alapokon, ám rendkívül nagy ambícióval épített, addigra markáns hazai tekintélyt szerző egyesület vágott bele elsőként Franciaországból.

Kopa a Reims, Rocheteau a Saint-Étienne és Tigana a Bordeaux színeiben a BEK-ben
(fotók: unclemikesmusings.blogspot.com, peuple-vert.fr és footballyesterdayandtoday.blogspot.com)

Összeáll a Tapie-banda

Az Olympique Marseille története ugyan a XIX. század utolsó évéig vezet vissza, sőt 1972-ben egy erős korszakban a negyedik bajnoki címét is megszerezte a klub, a nemzetközi sikerek azonban elkerülték, a nyolcvanas évekre pedig elég nagy slamasztikába került az egyesület. A másodosztályt is megjárta az OM, sőt egyenesen csődközeli állapotba jutott, és amikor négy szezon után sikerült visszajutni az élvonalba, ott is a bennmaradásért küzdött.

1986 nyarán azonban a város polgármestere, Gaston Deferre megkérte a bukott cégek (köztük az Adidas) felvirágoztatásával meggazdagodott Bernard Tapie-t, hogy vegye át a tengődő egyesület irányítását.

Az üzletember elfogadta a kihívást és felvásárolta a klubot, majd az új, ütőképes gárda felépítéséhez segítségként nem mást nyert meg amolyan sportigazgatónak, mint a Reims BEK-döntős csapatának egykori játékosát, Michel Hidalgót, aki a francia válogatott szövetségi kapitányaként vezette az ország történetének első labdarúgótrófeájára, az 1984-es Európa-bajnoki címre a gallokat, az OM vezetőedzője pedig épp korábbi válogatottbeli segítője, Gérard Banide lett.

Nem csoda hát, hogy az új vezetés első igazolásai között volt az Európa-bajnok francia csapat tagjai közül Jean-Francois Domergue (Toulouse) és Alain Giresse (Bordeaux), de a német vb-ezüstérmes, korábban szintén Európa-bajnok német hátvéd, Karlheinz Förster is Dél-Franciaországba költözött, illetve egy ifjú francia csatár, Jean-Pierre Papin is, akiért 1,8 millió eurónak megfelelő összeget fizettek az FC Bruges-nek. Ez ma már bagatell összegnek tűnhet, akkor azonban még Maradona 5,6 milliós nápolyi transzfere számított világrekordnak, így ez kifejezetten nagy pénzt jelentett a 21 találattal a belga góllövőlista harmadik helyén végző és 23 éves korára már a válogatottban is bemutatkozó játékosért. A befektetés azonban parádésan megtérült, hiszen JPP összesen 182 gólt lőtt a Marseille színeiben és öt francia gólkirályi valamint három BEK-gólkirályi címet szerzett, míg 1992-ben 11,3 millió eurós, pár napig transzferrekordot jelentő vételárért le nem igazolta az AC Milan.

Az így összeverbuvált minőségi csapat ezüstérmet szerzett a francia bajnokságban a Bordeaux mögött, a következő nyáron pedig csatlakozott hozzájuk egy másik német Európa-bajnok, a kétszeres Bundesliga-gólkirály Klaus Allofs. Télen aztán még a Mulhouse ifjú tehetségének, Abedi Pelének (az Ayew-testvérek édesapjának) a játékjogáért zajlott öldöklő verseny a Monacóval, amely egyébként jól mutatta Tapie etikai korlátokat nem ismerő ambícióit. A pletykák szerint végül úgy tudta elorozni a ghánai játékmestert ugyanis az akkor már Arsene Wenger által irányított hercegségbeliek elől, hogy azt hazudta az afrikai játékosnak, Franciaországban nem szabad vért adnia, a Monacónak pedig azt, hogy Pelé valójában HIV-pozitív, ezért ágál az orvosi vizsgálaton kötelező vérvétel ellen.

A későbbi háromszoros afrikai Aranylabdás (1991, 1992, 1993) azonban az első években még nem vetette meg a lábát az OM-nél, de nélküle is a KEK-elődöntőig menetelt a gárda, ahol csak a Danny Blindet vagy Dennis Bergkampot is a soraiban tudó Ajax Amsterdam tudta megállítani őket. A kettős terhelést azonban megsínylette ekkor még a marseille-i keret, melynek a tabella hatodik helye már csalódást jelentett, így Banide-nek távoznia kellett a kispadról, a helyére pedig némi meglepetésre a klub korábbi kapusát, az edzőként teljesen rutintalan Gérard Gilit nevezte ki az öntörvényű Tapie, ami viszont újfent remek húzásnak bizonyult.

A keret is tovább erősödött persze, bár a 3,3 millió euróért az Auxerre-től szerződtetett Éric Cantona nem tudta 22 évesen megváltani a világot és peremember maradt, a vele egyidősen a válogatottban már bemutatkozó Franck Sauzée azonban rögtön a középpálya fontos láncszeme lett. A 35. fordulóban például a Paris Saint-Germain elleni rendkívül fontos győztes gólt is az ő egyik káprázatos bombája jelentette az utolsó percben, mely nagyjából eldöntötte a két csapat versenyfutását. A párizsiak ugyanis így végül kétpontos hátrányba kerültek, az OM pedig a hátralévő három meccsen megőrizte helyét a tabella tetején és

17 év várakozás után a szurkolók megünnepelhették végre a klub ötödik bajnoki címét, amit aztán a Tapie-érában négy címvédés követett.

A dinasztia-szerű csapat utolsó trófeája azonban már nem díszeleg a vitrinben és cseppet sem lehet büszke rá az OM, hiszen bundázás miatt végül elvették az elsőséget a klubtól.

Michel Hidalgo és Bernard Tapie a Vélodrome-ban az első bajnoki cím megszerzésekor (fotó: AFP – Jacques Demarthon)

A nemzetközi sikerek hajszolása

1989-ben viszont még a francia kupagyőzelmet is begyűjtötte a Marseille a 4–3-as végeredményt hozó fináléban a bajnoki bronzérmes Monacót legyőzve többek között a tizenegyest is hibázó Papin mesterhármasával. A nemzetközi sikerek ambícióját jól jelzi, hogy azon a nyáron újabb sztárok érkeztek még a friss bajnokcsapathoz. Ilyen volt az 5,4 millió eurós vételárával akkor a világ harmadik legdrágább játékosává avanzsáló angol válogatott támadó, Chris Waddle a Tottenhamból, a Zidane egyik mintaképének számító uruguayi „Herceg”, Enzo Francescoli vagy a Benficával BEK-döntős brazil hátvéd, Carlos Mozer. De a hazai piacon is olyan játékosokat vadászott le a klub, mint a válogatott két alapembere, Jean Tigana és Manuel Amoros a Monacóból, valamint a Nantes-tól alig 510 ezer euróért megvásárolt leendő csapatkapitány, az ekkor még csak 21 esztendős Didier Deschamps.

Ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy Gili helyett a kispadra is egy nagy nevet, a világbajnoki cím után a német válogatottat elhagyó Franz Beckenbauert ültette Tapie, akkor kijelenthetjük, hogy szinte favoritként futott neki a BEK-nek a marseille-i gárda. Csakhogy Beckenbauer végül csak pár hónapig maradt a kispadon, mivel a nagyhatalmú klubtulaj túlságosan sokszor akart beleszólni a munkájába és a taktikai kérdésekbe. A következő években megismétlődött ez a mintázat Tomislav Ivic, majd Jean Fernandez kinevezése után is, a beugró vezetőedző pedig minden alkalommal a belga Raymond Goethals lett, aki azonban évekig megcsúszott csapatával néhány nüanszon a BEK-sorozatokban.

Különösen fájdalmas volt, hogy 1990 áprilisában a Benfica elleni lisszaboni elődöntő hajrájában az angolai Vata egyértelműen kézzel juttatta a hálóba a marseille-i kiesést jelentő gólt, egy évvel később pedig a fináléban hiába volt meg a mezőnyfölény Bariban, végül tizenegyesrúgásokkal alulmaradt a csapat a korszakos alakokat felvonultató Crvena zvezda ellen. Eddigre már a csapat tagja volt az Elefántcsontpartról kamaszkorában Franciaországba kerülő Basile Boli, akit a France Football már 22 évesen az év játékosának választott a hazai ligában, a meccs után pedig az ő könnyei lettek a fájó vereség legemblematikusabb képei.

A közben folyamatosan begyűjtött hazai sikerek ellenére a legkiábrándítóbb csalódás azonban a következő szezonban jött el, amikor az újonnan bevezetett kétszer négy csapatos csoportkörbe sem sikerült bejutni a Sparta Praha elleni párharcból.

A gyötrelmes kudarcok egyre kétségbeesettebbé tették Tapie-t, aki valósággal megszállottja lett a BEK-cím elhódításának. Bármi áron.

Basile Boli elhíresült könnyei az 1991-ben elvesztett BEK-döntő után (fotó: lequipe.fr)

A jamais les premiers – örökre az elsők

A klubot ekkorra már elhagyta Michel Hidalgo, de a pénzügyi szabályozások hiányában az akkori olasz, spanyol és angol futballcápákhoz hasonlóan az átigazolások terén semmi sem fogta vissza az egyesületet. Allofs, Förster, Francescoli, Giresse vagy Tigana már távoztak és elment a már aranylabdás Papin is, de a védelemben ott volt már a PSG-től 6 millió euró ellenében átcsábított Jocelyn Angloma, a támadósorban pedig a horvát Alen Boksic. Hozzájuk csatlakozott 1992 nyarán a Romából a német világbajnok csatár, Rudi Völler, a Nantes-tól a védő Jean-Jacques Eydelie és a 23 évesen már a „Szikla” becenevet kiérdemlő ghánai születésű Marcel Desailly, valamint a Toulouse-tól az ekkor még pimaszul fiatal kapus, Fabien Barthez, aki Pascal Olmeta sérülése után vette át a helyét, majd remek teljesítményével a kezdőben is ragadt. Érdekes volt még a balhátvéd, Éric Di Meco helyzete is, aki ugyan a Marseille saját nevelése, de korábban rendre kölcsönadogatták kisebb csapatoknak, ekkor viszont 29 évesen alapember lett a gárdában.

Az először Bajnokok Ligája névre keresztelt kupasorozatban ekkor még nem voltak garantált fotelek a nyolccsapatos főtáblán, így természetesen az OM-nek is selejtezőket kellett vívnia. Az északír Glentoran elleni könnyed siker után végül a Dinamo Bucuresti-t is sikerült két vállra fektetni a gól nélküli első meccset követően a hazai visszavágón Boksic duplájával, így először jutott a Marseille a BL csoportkörébe.

A viszonylag szerencsés sorsolás a skót, a belga és az orosz bajnokkal sodorta egy kvartettbe az OM-et, melyek közül a Rangers FC okozta a legtöbb fejfájást. A glasgow-i nyitómeccsen például 2–0-s vendégvezetésről egyenlítettek ki a skótok az utolsó negyedórában, de aztán az FC Bruges hazai 3–0-s kiütésével már az élre álltak Boksicék, egy zimankós moszkvai döntetlent követően tavasszal pedig a CSZKA 6–0-s hazai kiütésével szilárdították meg a vezető helyüket többek között Sauzée mesterhármasa révén. A pontszámban még tapadó Rangerst nem sikerült ugyan direkt módon leszakítani a Vélodrome-ban (1–1), így egy nehezen kiharcolt belgiumi győzelem (1–0) kellett még a csoportelsőség és az ezzel járó döntő bebiztosításához Goethals tanítványainak.

A május 26-i, müncheni fináléban a félelmetes ellenfél a nehezebbnek tűnő csoportból is száz százalékos teljesítménnyel és egyetlen kapott góllal továbblépő AC Milan volt, mely kétszeres BEK-győztes játékosainak sorát vonultatta fel a döntőben, így a Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini védelem előtt Donadonit és Ancelottit is, a klub három „holland tulipánja” közül pedig Rijkaardot és Van Bastent.

Fabio Capello gárdája jobban is kezdte a mérkőzést, Rijkaard és Massaro veszélyes fejesei után a 22 évesen is roppant higgadt Bartheznek kellett hárítania Van Basten és Massaro lövéseit. Az első félidő hajrájában viszont Abedi Pelé harcolt ki egy szögletet, mely kapcsán később Sauzée nevetve mesélte, hogy a labda voltaképpen nem is Maldini, hanem a ghánai támadó lábáról pattant a vonalon kívülre. Az anekdoták szerint Abedi Pelé a meccs előtt szólt Bolinak, hogy bár rendszerint a hosszú sarok felé íveli a sarokrúgásokat, mivel a Milan-játékosokat túlságosan termetesnek találta, így most a rövidre fog kanyarítani. A húzás bejött, hiszen a Baresi és Rijkaard között emelkedő védő csúsztatása végül utat talált a hálóba. Pedig a hetek óta térdproblémákkal küszködő Boli pár perccel korábban még cserét akart kérni, de Völler leteremtő szavai és Tapie utasítása után Goethals mégis a pályán hagyta. Nem véletlenül nyilatkozta tehát a meccs után a gólszerző euforikus állapotban.

Talán nem volt különösen szép a fejesem, de oda céloztam a hosszú sarokba. Aztán úgy éreztem, nem is a Milan kapuja felé tart a labda, hanem az örökkévalóságba. És rögtön azt gondoltam, remélem, ott is marad az örökkévalóságban.

Az ekkor már francia válogatott védő óhaja meghallgatásra is talált, hiszen végül ez a találat döntötte el az első BL-sorozat trófeájának a sorsát. A második félidőben hiába érkezett ugyanis a klubot az előző nyáron elhagyó Papin is a három támadóra átálló Milan csatársorába, a piros-feketékhez a következő nyáron csatlakozó Desailly által irányított védelem a kőkemény ütközésektől sem visszariadva állta a sarat. Az 1–0-s győzelemmel, az addigi hat elvesztett európai kupadöntőt megváltva érte el a Tapie-féle OM a francia klubfutball legnagyobb diadalát, melyet százezrek ünnepeltek Marseille utcáin és megszületett az azóta is sokat hangoztatott szlogen: „a jamais les premiers” vagyis örökre az elsők. A felhőtlen öröm azonban csak pár napig tarthatott.

Az első BL-döntő marseille-i kezdőcsapata, álló sor balról: Barthez, Sauzée, Desailly, Völler, Boli, első sor: Angloma, Abedi Pelé, Deschamps, Boksic, Eydelie, Di Meco (fotó: rmcsport.bfmtv.com)

A felszínre törő mocsok

Az elmúlt évek magabiztosabb sikerei után az 1992-93-as francia bajnokság kiélezettebb volt, mivel pedig akkoriban csak egy csapat indulhatott a többi európai kupasorozatnál, ha nem is a mai mértékben, de már akkor is nagyobb rangot és bevételt jelentő BL-ben, így nagy szükség volt a bajnoki címre is. A tabella élére csak a 30. fordulóban állt a Marseille, a BL-döntő után pedig még két nehéz forduló, közte az üldöző PSG elleni Classique várt még a Marseille-re, így a müncheni finálé előtt néhány nappal a Valenciennes elleni idegenbeli fellépésen sem szabadott botlani.

Olyannyira nem, hogy meg nem engedett eszközöktől sem riadt vissza Tapie, hogy sérülésmentes BL-döntőre készülést és kényelmesebb bajnoki hajrát biztosítson a csapatának, így megkörnyékezte az ellenfél több játékosát, hogy ne teljes erőbedobással küzdjenek a csapata ellen.

A Nantes-tól érkező jobbhátvéd, Jean-Jacques Eydelie feladata volt, hogy három korábbi csapattársa felé közvetítsen, közülük azonban Jacques Glassman visszautasította a felajánlott összeget, a mérkőzés szünetében pedig jelezte bosnyák edzőjének, Boro Primoracnak az esetet. A Valenciennes végül 1–0-ra elveszítette a találkozót, az OM pedig végül a BL-diadal után a PSG-t is legyőzte, ám amikor már biztosnak érezte a bajnoki címet, az akkor Noël Le Graët által vezetett liga (aki nemrég bukott meg a szövetség elnökeként) a maga vizsgálata után az igazságszolgáltatás elé bocsátotta a bundaügyet.

Ezután láttak napvilágot az ügy részletei, miszerint mind a világbajnok argentin légiós, Jorge Burruchaga, mint Christophe Robert elfogadta a 250 ezer frankot, melyet utóbbi esetében felesége vett át egy borítékban a marseille-iek szállását jelentő Novotel hotel parkolójában, később pedig Robert nagynénjének kertjében találták meg a rendőrök a földbe ásva. A helyzetet csak súlyosbította, hogy Tapie megkörnyékezte Primoracot egy még nagyobb összeggel, hogy vonja vissza a feljelentését és állítsa azt, hogy csak ő találta ki a történetet, a bosnyák mester azonban ezt is visszautasította és jelentette a vesztegetési kísérletet a rendőrségen. Bernard Tapie képviselőként kapott mentelmi jogát visszavonták, letartóztatták és végül 8 hónap letöltendő börtönbüntetést, a futballtól pedig élete végéig tartó eltiltást kapott. A Marseille elnöke, Jean-Pierre Bernes később arról is beszélt, hogy a klub büdzséjében évek óta volt egy elkülönített keret a megvesztegetésekre, mivel azonban bizonyíték csak egy esetre vonatkozóan adódott,

ezt az utolsó, 1992-93-as szezonban szerzett bajnoki címet vették el a klubtól és visszasorolták a másodosztályba, ahonnan a játékosok távozása után csak évekkel később tudta rendezni az anyagi helyzetét, majd visszajutni az élvonalba.

Az európai színtéren azonban voltaképpen simán megúszta az esetet a Marseille és megtarthatta a BL-trófeát, pedig adódtak jelek a nemzetközi visszaélésekre is. Már a CSZKA 6–0-s kiverése után a moszkvaiak vezetőedzője, Gennagyij Kosztiljov megemlítette egy oroszországi interjúban, hogy a meccs előtt megkörnyékezték a játékosait, Eydelie pedig később arra is utalgatott önéletrajzi írásában, hogy a vendégjátékosok italába kevertek volna valamit Tapie emberei. A Rangers angol támadója, Mark Hateley is arról számolt be, hogy ismeretlenek jelentős összeget ajánlottak neki, ha sérülést szimulálva kihagyja csapata sorsdöntő marseille-i fellépését, mivel azonban a megelőző fordulóban végül piros lapot kapott, így eltiltották és nem gyűrűzött tovább az ügy.

Eydelie már említett 2006-os könyvében arról is beszámol, hogy a Milan elleni BL-döntő előtt minden játékos valamiféle injekciót kapott, amit egyedül Rudi Völler utasított vissza. A következő évben a Marseille-be kerülő ír támadó, Tony Cascarino is vallotta, hogy rendszeresen kaptak a játékosok számukra ismeretlen tartalmú erősítő injekciókat, feltehetően fenetilin hatóanyagú captagont, melyet a Bild feltárása alapján a Bundesligában már a 80-as években szerteágazóan használtak.

Az európai szövetség végül azonban ezekkel az ügyekkel nem foglalkozott a meccs utáni doppingtesztek negatív eredményeire hivatkozva, de alighanem az is közrejátszhatott ebben, hogy az UEFA nem akarta az épp csak talpra állított és egyre jelentősebb bevételforrást jelentő sorozatának tekintélyét roncsolni egy címfosztással. Ugyanakkor arra is könnyen utalhat a szervezet passzivitása, hogy mind a kisebb súlyú mérkőzések bundaszerű biztosítása, mind a félig-meddig doppingnak minősülő szerek alkalmazása szélesebb körben bevett módszer volt az európai topcsapatok háza táján, ahogy arra a már említett német esetek mellett angol, olasz és spanyol ügyek is utaltak abban az időben. Lehet persze, hogy a furcsa esetek valójában elszigeteltek és nem egy mocskos jéghegy ritkán a felszínre törő csúcsait jelentik, vagy legalábbis sokkal óvatosabb és kifinomultabb módszerek váltották fel őket.

Ami bizonyos, hogy a marseille-i sikerek megítélése igencsak kétségessé vált utólag, hiába illette elismerés a jelentős karriert befutó játékosokat, akik talán minden segédeszköz nélkül is elérhették volna a trófeákat.

A francia futball számára azonban talán több más tényező mellett ez a botrány is közrejátszott abban, hogy a hitelessége csorbulásával elveszítette társadalmi támogatottsága egy jelentős részét, így akkora szponzori tőke nem sorakozik fel a labdarúgó-klubok mögé, melyet az ország gazdasági helyzete (Európa harmadik legnagyobb GDP-je) megengedne.

A jamais les premiers (fotó: laprovence.com)

 A 90-es évek elején a 300 millió eurós büdzséjével még a világ második leggazdagabb klubjának számító Marseille persze azért a 1,5 millió lakosú városban jelentős befektetési lehetőség maradt, így az egyesület anyagi helyzetét pár éven belül stabilizálta az adidas-vezér Robert-Louis Dreyfus érkezése. Az OM 2010-ben újabb bajnoki címet is szerzett már, ekkor a korábbi aranykorszak csapatkapitánya, Didier Deschamps már a kispadról irányított, mára pedig amerikai befektetők igyekeznek felzárkóztatni a klubot a régi sikerei fényéhez. Ez azonban már egy másik történet.