Vasárnap hajnalban elrajtol, majd az USA különböző városaiban egy hónapig zajlik az első 32 csapatos klub-világbajnokság, ami a globális jellegéből adódóan a csúcslabdarúgással elkényeztetett európai közönség jelentős részéből a már-már megszokott fanyalgást váltja ki, pedig nem csak bizarrnak, de több szempontból is érdekesnek, sőt a nemzetközi labdarúgás szempontjából pedig egyenesen szükségesnek és fontosnak is tűnik a torna megszületése még akkor is, ha várhatóan hatalmas lesz az európai klubok dominanciája.

Miért kell egyáltalán klub-világbajnokság?

Bár az egysíkú és előítéletes olvasatok kizárólag a FIFA pénzéhségének tulajdonítják a kibővített klub-vb létrehozását, valójában szólnak más érvek is a torna létjogosultsága mellett, és

a világszervezetet alkotó 6 konföderáció közül 5-nek is komoly érdekei fűződnek a torna megrendezéséhez még úgy is, hogy várhatóan hatalmas lesz jelenleg az európai dominnacia.

A Bosman-ítéletet követően nem sokkal az Európai Labdarúgó-szövetség úgy döntött, hogy mindenféle légióskorlátozást megszüntet a kontinens klubjai számára, aminek az lett a következménye, hogy a szórakoztatás mellett valódi kereskedelmi tevékenységgé is vált a labdarúgóegyesületek működése. A korábban is a legtehetősebbnek számító országok és bajnokságok elkezdték a világ minden tájáról elszipkázni a legnagyobb tehetségeket, így fokozatosan elhúztak a többi konföderáció klubjaitól a marketingértékük által is egyre inkább monopol helyzetbe kerülve. A szakadékok nem is csak abból adódnak, hogy a legnagyobb sztárok begyűjtésével szó szerint világválogatottak alakultak ki a leggazdagabb országok főbb városaiban a futballklubok szinte minden romantikus hagyományát felszámolva, hanem valóságos tápláléklánc is kialakult az alattuk lévő hierarchiában. Így már nem csak a legnagyobb játékosok költöztek az európai élklubokhoz, hanem a topligák közép- és kiscsapatai illetve a többi európai bajnokság tagjai is mintegy előkészítik számukra a terepet azzal, hogy egészen széles körben, elképesztő mértékben halásszák le például a dél-amerikai labdarúgók másod- vagy akár harmadvonalát is a lényegesen jelentősebb fizetésekkel, jobb infrastrukturális és gazdasági körülményekkel, hogy felkészítsék a legnagyobb tehetségeket az elitklubok számára, a kevésbé rátermetteket pedig kirostálják maguknak. Ebből következően viszont a többi kontinens egyesületeiben csak néhány különlegesen ragaszkodó vagy épp a váltásokhoz nehezen alkalmazkodó játékos marad meg a kevésbé minőségi labdarúgók mellett.

Ennek a folyamatnak már két évtizedes hatása nagyon tisztán kirajzolódik a klub-világbajnokságok eredményeiben (de egyébként az európai klubfutballon belül is). Az előző évezredben még csak a BEK és a Libertadores-kupa győzteseit összeeresztő Interkontinentális kupák abszolút váltakozó sikerrel zajlottak, majd az épp az ezredfordulón beindított hivatalos klub-vb-n sem volt nyoma ekkora európai dominanciának.  Az első, 8 csapatos és csoportkörös kiírásban brazil házidöntőt rendeztek, a Real Madrid csak a negyedik, a Manchester United pedig az ötödik helyen zárt. Pár év kimaradás után 2005-től már csak a pár meccses, erősen hierarchizált kiemeléses lebonyolítás került bevezetésre, de az első két alkalommal ebben is a dél-amerikai induló diadalmaskodott, majd az európai világválogatottak egyre inkább átvették a vezető helyet.

Olyannyira, hogy az elmúlt 12 évben már minden egyes mérkőzését megnyerte az európai BL aktuális győztese, a 23 összecsapásukon még egyetlen egy döntetlen sem született.

Mindeközben a visszaeső dél-amerikai klubokra felzárkóztak olykor az észak-amerikai és az új ambíciókat formáló ázsiai egyesületek, így a klub-vb elmúlt 9 kiírásából csak 4-szer volt döntős a Libertadores-kupa címvédője.

Látványosan kirajzolódnak a kontinensek klubfutballjának szélsőségesen felboruló erőviszonyai akkor is, ha a 2025-ös, immár 32 csapatos klub-világbajnokság részvevőinek becsült keretértékét vetjük össze, hiszen az európaiak által felvonultatott világválogatottak a salzburgi projektet leszámítva magasan kiemelkednek a mezőnyből még úgy is, hogy ezen a tornán a kiegyenlítődés érdekében egy országból legfeljebb csak 2 csapat vehet részt.

A világ minden tájáról összesen 211 tagország érdekeit képviselni hivatott FIFA-nak voltaképpen ezen folyamatokra kell kitalálnia valamilyen választ, ha küldetését teljesíteni akarja, vagyis

megvalósítani a futball globális fejlesztését, a nemzetközi népszerűség növelését és a játékon keresztüli szolidaritást.

Márpedig ennek egyik kísérlete lehet, hogy egy klub-világbajnokság révén igyekszik számottevő bevételhez juttani a klubfutballban a perifáriára szorult 5 konföderációjának legalább néhány egyesületét, de talán még fontosabb, hogy az európai elittel egy színpadon szerepelve némi nemzetközi reflektorfény is jut a többi kontinens klubjainak, így hosszú távon talán a marketingértékük egyre súlyosbodó leszakadásának a folyamata is megállítható.

A szakadékok mélyülésének a megállítása már csak azért is indokolt, mert az európai futball fölényéhez nem csak a többi kontinensről érkező játékosok járulnak hozzá a már említett módon, hanem

egyre nagyobb mértékben a más kontinensekről érkező tulajdonosok és szponzorok teremtik meg az európai topfutball pénzügyi hátterét.

A Premier League legutóbbi szezonjának 20 csapata közül például 14 klub, azaz a mezőny 70%-a mögött áll jelentős nem-európai tulajdonos, de ugyanez igaz a Championship mindhárom idei feljutójára is, és akkor még a mezeken, stadionokban látható szponzorokról nem is beszéltünk. Márpedig az Amerikából és Ázsiából (de olykor még Afrikából is) érkező befektetők egyrészt igényt tartanak a maguk kulturális hátterének a jussára is, másrészt pedig a lehető legnagyobb mértékben globális közönséget szeretnének a megjelenéseikkel elérni. Az Európán kívüli szurkolókat a leginkább akkor lehet megszólítani, ha a sajátjuknak érezhetik a sportágat, akár saját régióik egyesületéért is szoríthatnak és nem csak a luxusklubok távoli rajongói lehetnek. 

Mint ahogy láttuk, ez nem csak pénzügyi szempontból, de voltaképpen a FIFA küldetése szempontjából is jogos irány. Ráadásul a világszervezet és a futball modernizációja szempontjából az is problémás, hogy a technikai fejlődés és a globalizáció kulturális hatásai ellenére a különböző konföderációk futballjai voltaképpen rendkívül ritkán találkoznak egymással, csupán négy évente a labdarúgó-világbajnokoságok válogatottjai révén, valamint az eddig egészen nyúlfarknyi és jelentéktelen klub-világbajnokság keretein belül.

Bármennyire is fanyalgunk tehát Európában a kibővített klub-vb gondolatától, igen nyomós okai vannak a FIFA-nak a létrehozására a várható bevételek mellett is, ráadásul a torna szórakoztató-faktora sem tűnik elhanyagolhatónak.

Furcsa tét a nyári haknitornák helyett

Aki esetleg követte a korábbi, mini klub-világbajnokságok mérkőzéseit, látta a nem európai játékosok reakcióit a sikerekre és kudarcokra vagy esetleg még a helyi sajtótermékek beszámolóira is vetett egy pillantást, az tapasztalhatta már, hogy az öreg kontinensen kívülről érkező csapatok és szurkolótáborok számára eddig is fontos volt a globális torna és a konföderációk egészen széles közönsége hajlamos végigkövetni a maguk képviselőjének a szereplését. Ezúttal azonban az európai résztvevők számára is sokkal komolyabb lesz a tét, mint korábban bármikor és nem csak a megnövekvő pénzdíjazás miatt.

A klub-vb-n ezúttal már nem csak más kontinensek sokkal szerényebb lehetőségekkel gazdálkodó klubjaival kell szembenézniük az európai szuperkluboknak, hanem egy nem is olyan szűk körüknek egymás között is éles küzdelmet kell folytatniuk egy hivatalos trófeáért, mely adott esetben lehetőséget nyújt akár a haloványabb szezonjuk kozmetikázására is.

Az OPTA legutóbbi előrejelzése szerint például még a legnagyobb esélyesnek, a Paris Saint-Germain-nek sincs 18.5%-nál nagyobb esélye megnyerni a klub-vb-t, de a többi favorit, a Manchester City, a Bayern München, az Inter, a Real Madrid vagy a Chelsea sem sokkal marad el mögöttük.

Ráadásul a vadonatúj és igen extravagáns trófea megszerzése ezek közül a csapatok közül többnek is fontos lehet. A BL-ben már a negyeddöntőben elvérző, a spanyol bajnokság mellett a spanyol kupában is alulmaradó Real Madridnak és a kispadján debütáló Xabi Alonsónak például nagy szüksége lenne a jó szereplésre a klub renoméjának helyre pofozásához, de a hajrában minden lehetséges trófeáról lemaradó Internazionale esetében is fontos lenne pozitívan indítani Cristian Chivúval az Inzaghi utáni új érát. A korábbi években fényesebb sikerekhez szokott Manchester City és Pep Guardiola is csak a Community Shield elhódításával vigasztalhatja egyelőre magát ebben a szezonban, a Chelsea pedig talán egy klub-vb-szerepléssel igyekezhet felhelyezni magát újra a legnagyobb egyesületek polcára.

A torna pénzügyi sikeressége egyelőre ugyan még meglehetősen kérdéses, az viszont már biztos, hogy még számukra is jelentős díjazásban részesülhetnek az elitegyesületek. A teljesítménydíjazásból a csoportkörös győzelmekért 2 millió, a döntetlenekért 1 millió dollár jár, a nyolcaddöntőbe jutásért már 7.5, a negyeddöntőért 13.125, az elődöntőért 21 millió dollár, a finálé résztvevői pedig még további 30 és 40 milliót tehetnek zsebre. Mindent figyelembe véve a FIFA kalkulációja szerint mintegy 125 millió dollárt tehet majd zsebre a győztes, ez pedig még a világ leggazdagabb klubjának számító Real Madrid esetében is az éves bevételeinek 10%-kal való növelését jelenti, a többiek esetében pedig még nagyobb mértéket. Az összeg egyébként ugyan valamelyest elmarad a BL-ben idén győzni tudó PSG nagyjából 155 millió dollárnyi összdíjazásától, ám ha hozzávesszük, hogy ezt nem egy egész szezonon és 15 vagy 17 meccsen keresztül tartó sorozatban, hanem egy alig egy hónapos és 7 meccses versengésben vívja ki a győztes, akkor

a klub-vb-s siker meccsenkénti mintegy 18 millió dolláros bevétele még a BL hasonló nyereségét is jócskán felülmúlja (9-12 millió dollár meccsenként).

A sorozatok hossza közötti különbség talán már arra is felhívja a figyelmet, mennyire abszurd (vagy inkább árulkodó) a világ minden labdarúgójának talán 1%-át kitevő elitfutballisták kétségtelen túlterheltsége miatt a klub-világbajnokságot hibáztatni, hiszen az a jelenlegi helyzetben 4 évente legfeljebb 7 mérkőzés extrát jelent Európából most épp 9 topligás klub számára. Mindeközben ezen időszak alatt ugyanezen csapatok 136-152 meccset játszanak le csak a bajnokságokban, a hazai kupák, kontinentális kupasorozatok és válogatott mérkőzések mellett. Ráadásul utóbbiakon megint csak nem a luxuskörülmények között készülő és pár órás repülőutakat teljesítő, mégis a leginkább panaszkodó európai sztárokra, hanem a többi kontinensre sokkal nehezebb körülmények között eljutó kollégáikra hárul a nehezebb feladat.

Az viszont kétségtelen, hogy a vb-k és kontinenstornák mellett egy újabb júniusi időszak telik meg viszonylag komoly kihívást jelentő versenysorozattal, így az európai topjátékosok egy része egy olimpiád alatt csak egy szabad júniust tudhat a magáénak. Bár itt jegyezhetjük meg, hogy ha nincs klub-vb, akkor ez a némileg kisebb erőkifejtést igénylő hakniturnék időszaka, amikor a nagy érdeklődést generáló klubok távoli túrákon igyekeznek további bevételt összeszedni. Így tett például most a Manchester United is Maljziában és Hong Kongban két mérkőzésen mintegy 10 millió dollárnyi extra bevételt szerezve, amit július végén 3 amerikai barátságos mérkőzés srófolhat majd tovább.

Az idei nyár viszont igen sajátságos, hiszen a klub-vb miatt az Afrika-kupát például átpateroltatta a FIFA egy teljesen rendhagyó, karácsonyi időszakra, mégis

az igazán nagy rangú tornákkal ellentétben most a kibővített klub-világbajnokság alatt több egyéb, viszonylag jelentős torna is zajlik majd egyrészt Európában, másrészt bizarr módon épp Észak-Amerikában.

A klub-vb június 14-i rajtjakor már három napja tartani fog az U21-es Európa-bajnokság, mely számos, már a topligákból is ismerős tehetséget vonultat fel, majd a július 13-i döntő idejében már javában zajlik majd a női Európa-bajnokság is, ami a hölgyek labdarúgásában kitüntetett esemény. A legfurcsább azonban, hogy napra pontosan a klub-vb idején rajtol el a CONCACAF-régió kontinenstornájának tekinthető Aranykupa is, melyet mindig az Egyesült Államok rendez meg, most éppen egyetlen kanadai helyszínnel kiegészülve.

A klub-vb helyszínek nagy része az Egyesült Államok keleti partvidékén található, hogy az időeltolódás valamivel kisebb mértékben zárja ki az európai közönséget, miközben az Aranykupa találkozói az ország középső és nyugati vidékein folynak majd erősen tartalékos válogatottakkal. Ugyanakkor mindkét torna tekinthető már valamelyest felkészülésnek a jövő évi, szintén kibővített, immár 48 csapatos világbajnokság előtt is, hiszen a helyszínek közül számos szerepet kap majd ott is. A klub-vb és az Aranykupa is 5-5 leendő vb-helyszínt tesztel ezen a nyáron, így az amerikai vb-stadionok közül csak a bostoni és a kansasi nem rendez most mérkőzéseket valamelyik tornán. 

A futball mint beszavazó-show

A nemzetközi sportsajtó tavaly júniusban gyorsan felkapta és elterjesztette az akkor még a Real Madridot irányító Carlo Ancelotti nem egészen a nyilvánosságnak szánt kifakadását a FIFA kezdeményezésével szemben.

A játékosok és a klubok nem fognak részt venni ezen a tornán. A Real Madridnak egyetlen meccse 20 millió eurót ér és a FIFA ennyit akar nekünk adni összesen a teljes versenyre. Hát nem. Akárcsak mi, más klubok is vissza fogják utasítani a részvételt.

Az olasz mester természetesen pár nappal később már maga cáfolta a megszellőztetett mondatokat, majd kisvártatva a madridi klub is, mégis sokat elárulnak ezek a szavak a háttérben húzódó feszültségekről és érdekellentétről az európai topklubok és a FIFA között.

Az rögtön szembetűnő, hogy a kifakadásban nyoma sincs a játékosok egészségi állapotáért és csökkenő pihenőidejéért a sajtóban oly sokat hangoztatott aggodalmaknak, hanem kizárólag anyagi szempontok okozzák a konfliktust.

Ennek egyik oka, hogy múlt nyáron még elég nyilvánvalóak voltak a FIFA nehézségei a klub-vb tervezett pénzügyi hátterének megteremtésében (melyek voltaképpen még most sem múltak el teljesen), de az is nyilvánvaló, hogy a torna korábban taglalt célkitűzései miatt a világszervezet nem szándékozott olyan privilégiumokat nyújtani az elitkluboknak, melyeket Európában már kivívtak maguknak, nevezetesen hogy bármiféle teljesítmény, pályán kiharcolt érdem nélkül extra juttatásokat ígérjenek.

A topklubok ellenállása a klub-vb-vel szemben (és számos más FIFA-kezdeményezéssel szemben is) voltaképpen abból fakad, hogy a futballelit számára tökéletes a jelenlegi status quo, hiszen abban folyamatosan növekszik a szakadék köztük és a valahavolt versenytársaik között. Bár azt is megjegyezhetjük, hogy a hangoztatott álláspont mögött távolról sincs olyan egységes európai összezárás, mint ahogy a topklubok kommunikálják a saját nézeteiket, hiszen azért a mi kontinensük legtöbb bajnoksága, de még a topligák legtöbb közép- és kiscsapata sem érintett úgy a játékosok túlterheltségében vagy a naptár kihívásaiban. Így jelen esetben például a Salzburg, a Benfica vagy a Porto aligha panaszkodik a klub vb-s lehetőség miatt, hiszen az ő szintjükön ők is igen jelentős bevételekhez juthatnak és a marketingerejüket is számukra igen ritkán elérhető szűk társaságban javíthatják.

Ahogy a végül nyilvánosságra hozott pénzkiosztási rendszerből azonban látszik, az európai lobbizás végül részben elérte a célját és az eleve meglévő adottságokon túl sem egyenrangú vetélytársakként állnak a rajthoz a résztvevők a klub-világbajnokságon. Miközben ugyanis a 4-4 afrikai, ázsiai és észak-amerikai induló 9.5 millió dollárt kap az indulásért, a dél-amerikai résztvevők már 15.2 milliót, az európaiak pedig egy differenciált rangsorban lényegesen többet, a leginkább kiemelt klubok jó 20 millióval nagyobb gázsival indulnak.

Annyit megállapíthatunk ugyanakkor, hogy legalább az UEFA rendszerében már megszokott történelmi eredmények és a market pool kategóriái nem torzítják tovább az esélyegyenlőség megmaradt apró morzsáit, hiszen a klub-vb teljes összdíjazásának a 47.5%-a dől el a pályán szemben a BL 37.5%-ával. Azt viszont látnunk, kell, hogy a klubfutballban a pénzügyi háttér direkt módon is kiemelt fontosságú és meghatározó jelentőségű, hiszen a többi klub játékosainak, szakembereinek az elcsábítását teszi lehetővé, így ez a fajta szétosztás olyan, mintha csak a lóversenyek hendikep-rendszerét abszurd módon kifordítanánk, és az eleve legerősebb indulókat hoznánk kedvező helyzetbe, majd úgy csinálnák, mintha izgalmas versengést várhatnánk egy ilyen küzdelemben.

Mindezek természetesen indokolhatóak azzal, hogy a legtehetősebb és így a szponzorok és befektetők számára a legfontosabb európai közönség érdeklődését az elitklubok keltik fel a leginkább, és voltaképpen most még a globális közönség is azzal érhető el a leghatékonyabban, ha a csúcskategóriás egyesületek lépnek pályára akár egymás közt, akár a regionális kedvencek ellen. A mostani klubvilágbajnokság páratlan lehetőséget jelent a nem európai indulóknak a viszonylag szerény bevételeik megsokszorozására és marketingértékük növelésére is. Ugyanakkor azt látnunk kell, hogy

elsősorban az elmúlt évtizedekben Európában lezajló folyamatok miatt vált a klubfutball egyenrangú felek sportversengése helyett egy beszavazó-műsorhoz hasonlatos marketing-versennyé, ahol hosszabb távon nem a teljesítmény, hanem a népszerűség a kulcsfontosságú tényező.

Az elitklub-vállalkozások célja a legtehetősebb közönség érdeklődésének bevonzása, hogy ezáltal a globális támogatók is mögéjük álljanak és a pénzügyi fölényüket érvényesíteni tudják az átigazolási piacon és az infrastruktúra-építésben. Így a helyi szurkolóbázisok és voltaképpen az eredmények, trófeák is csak a globális közönség felé mutatott vonzó imázs részét képezik, hiszen ahogy a Deloitte Money League listájából is minden évben láthatjuk, az egyesületek bevételeit a legnagyobb mértékben az határozza meg, milyen szponzorok támogatják őket és milyen tv-közvetítési díjakat tudnak kialkudni. Ebben a versenyben nyilván eleve nagy helyzeti előnyből indulnak a jóléti társadalmak kedvezőbb gazdasági környezetével és az évszázadok során kialakult soft power által támogatott országok egyesületei. Ezek olyan jelentős és meglehetősen berögzült tényezők, hogy az előre lefektetett hierarchia még a versenyegyenlőség alapelveit is felülírja és végeredményben az egyenjogúságét is (lásd a BL-főtáblás kvóták és a vele járó hatalmas előnyök esetét), a díjazásnak a rajtnál már előre meghatározott különbségei pedig természetszerűleg eredményezik a szakadékok további mélyülését.

Bizarr erőviszonyok

A klub-világbajnokság erőviszonyai több szempontból is rendkívül furcsák, kezdve azzal, hogy a kiegyenlítő szándékon túl sem feltétlen a legerősebb csapatok érkeznek a tornára. Nem is lehet persze másként egy négy évente rendezett verseny esetében, hiszen 

4 év a klubfutballban nagyon hosszú idő, a hierarchia és az egyes keretek nagyon gyorsan, akár évről évre is jelentősen megváltozhatnak.

Ha csak a 12 európai indulót tekintjük, az országonkénti két résztvevős korlátozás mellett is szembetűnő, hogy a Spanyolországban épp duplázó Barcelona nem került be a kényszerűen már korábban felállított rangsorban kvalifikáló csapatok közé, vagy Angliából a friss bajnok Liverpool és a BL-elődöntős Arsenal sem. A résztvevő Salzburg viszont az utóbbi két évben az osztrák bajnokságot sem tudta megnyerni, mint ahogy Portugáliában is hiába kétszeres címvédő már a Sporting, helyette a Porto lesz ott Amerikában a régebbi eredmények miatt. Közben sem az ázsiai, sem pedig az afrikai BL legfrissebb győztese, a dzseddai Al-Ahli és a Pyramids FC sem lesz ott a klub-vb-n, ellenben az éppen pocsék formában lévő Al-Ain és a Wydad AC igen (ráadásul egy csoportban), de nem utazik a tornára a CONCACAF térségből a Bajnokok Kupájában éppen összecsapó döntősök közül sem a mexikói Cruz Azul, sem a kanadai Vancouver. 

Ráadásul a már taglalt szédítő pénzügyi szakadékok miatt hatalmas különbségek lesznek több mérkőzésen a pályán. Az első, az európai nézők számára könnyen elérhető idősávban például a Bayern München az új-zélandi amatőr gárdával, az Auckland City-vel mérkőzik meg, akiknek természetesen semmi köze a City Grouphoz, a klubot már így hívták Mansour-sejk cégcsoportjának létrejötte előtt is. Ellenben ezen a meccsen a bajorok keretértéke a 45-szöröse az ellenfelükének. Ez a meccs és a torna folytatása is tökéletesen alkalmas lesz tehát az európai labdarúgás felsőbbrendűségnek már a vb-ken is megszokott hangoztatásához, pedig ahogy láttuk, a hatalmas dominanciát elsősorban nem emberfeletti sportteljesítmények, romantikus tradíciók vagy szellemi innovációk, hanem sokkal inkább a monopolnak tekinthető pénzügyi lehetőségek eredményezik.

Még ha a torna nem is elsősorban az európai közönségnek szól, de a csoportkör egy-két meccsén túl (PSG-Atlético, Bayern-Benfica, Manchester City-Juventus) az egyenes kieséses szakasz már a számukra is biztosan tartogat majd kifejezetten érdekes összecsapásokat. A zsigeri fanyalgás pedig azért sem helyén való, mert a Dávid-Góliát harcok mindig is részei voltak a labdarúgásnak és nem elhanyagolható színességet tettek hozzá a versenyek összképéhez.

A többi konföderáció szurkolóinak ugyanakkor egészen kivételes lehetőség lesz kedvenceiket az európai gigászok és benne épp a saját légiósaik ellen is látni. A brazilok például várhatják Marquinhos fellépését a Botafogo ellen, az argentinoknak a Boca Juniors és Di Maria vagy a River Plate és Lautaro Martínez összecsapásán túl Messi szereplése is különleges élmény lesz a nagyok (no és már a brazil Palmeiras) ellen is, de egész nagy érdeklődésre tarthat igényt az ambiciózus szaúdi projekt egyetlen képviselőjének, az Al-Hilalnak a szereplése is, bár esetükben valószínűleg nagyobb számú lesz az ellenszurkoló.

Emellett pedig rengeteg kiélezett párharc várható a továbbjutó helyekért és nagy kérdés lesz, meg tudja-e fricskázni a gigaklubok orrát valamelyik outsider a parittyájával vagy akár épp a dél-amerikaiak által képviselt második vonalat meg tudja-e roppantani egy-egy észak-amerikai vagy ázsiai, esetleg afrikai csapat, ahogy a legutóbbi klubvilágbajnokságokon előfordult.
Hogy az amerikai közönséget mennyire fogja megérinteni a torna, az még nagy kérdés, hiszen ha a sztárklubok vonzóak is a számukra, a helyi diaszpóra pedig a latin-amerikaiak mérkőzésein is képes lehet megtölteni a lelátókat, azért az Al-Ain és a Wydad vagy éppen a Mamelodi Sundowns és az Ulsan HD összecsapásaira valószínűleg nem sikerül majd teltházat toborozni. Az viszont még ennél is fontosabb kérdés, hogy mennyire lesz sikeres a torna a televíziós közvetítésekben és a híradásokban, mely hosszabb távon is meghatározhatja nem csak a torna, hanem a labdarúgás globális jövőjét is.

És végül egy kis ajánló az afrikai résztvevők bemutatásáról: