Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

Eminens fattyú – a belga futball felemelkedéséről másképp

2017. július 27. - Legris

Valószínűleg Magyarországon keveseket hoz lázba, hogy péntek este megkezdődik a belga labdarúgó bajnokság legújabb szezonja, mégpedig az élvonalba hosszú idő után visszatérő, a világ egyik legrégebbi klubjának számító Royal Antwerp és a címvédő Anderlecht összecsapásával. Miközben a belga labdarúgó-válogatott az utóbbi években megkülönböztetett figyelmet kap a világversenyek előtt, a belga bajnokság talán az egyik legelhanyagoltabb nyugat-európai liga a nemzetközi sajtóban. Pedig a Jupiler League bőven erőn felült teljesítve szép lassan a nyolcadik helyre kúszott fel az UEFA ranglistáján, ami feltehetően a jelenlegi helyzetben a maximum, amit az ország elérhetett az elmúlt 15 évben szélsőségesen elitistává váló európai labdarúgásban, és még ha a várható visszaesés mellett ez egyáltalán nem is jelenti azt, hogy az ország klubjai meg tudnák közelíteni az öt élbajnokság legerősebb egyesületeit, azért az mindenképpen figyelemreméltó, hogy az egyre kiemelkedőbb spanyolok mögött Belgium az utóbbi évek legjelentősebb fejlődését produkálta a koefficiensek számában a kontinensen.

Az utánpótlás megreformálásáról szóló, széles körben elterjedt magyarázat mellett érdemes talán arra is kitérni, milyen tényezők tették lehetővé, hogy az önmagában sok újdonságot nem tartalmazó program Belgiumban jó táptalajra találjon, hiszen aligha szabad elhanyagolni a stabil gazdasági háttér vagy a fejlett infrastruktúra szerepét, de még az ország sajátságos történelme és kulturális tagoltsága is bizonyosan hozzájárul az eredményességhez, így a belga labdarúgás magán viseli az ország kialakulásának és történelmének jegyeit. Voltaképpen Belgium létrejöttét nagyban annak köszönheti, hogy a XIX. század első felében a „nagyhatalmak” sem Franciaországot, sem Hollandiát nem akarták erősíteni a területtel, így az önálló ország megszületését támogatták a francia és flamand nyelvű területek amolyan politikai zabigyerekeként. Ebből adódóan különösen egységes nemzetkép azóta sem alakult ki az országban, hanem a különböző kultúrák együttélésének lett inkább váltakozó sikerű mintája, melyet a 2010-11-ben kormány nélkül töltött 589 nap is jól szimbolizál. A kulturális megosztottság azonban a labdarúgás sajátságos fejlődési modelljére pozitív hatással lehet, ez pedig az európai futball „nagyhatalmainak” sincs ellenére, hiszen az ország mérete azért annyira behatárolja a lehetőségeit, hogy túl komoly vetélytárs lehessen, ugyanakkor a belga liga viszonylagos sikereivel megnehezíti a potenciálisan jóval veszélyesebb ellenfelek helyzetét, miközben Afrikából vagy Kelet-Európából érkező játékosok „kiképzésével” is a topligák remek beszállítójává válik.

 

 

Nemzet nélküli futballnemzet

 

Belgium megalapítása után alig száz évvel már résztvevője volt az első VB-nek 1930-ban, és a háború előtti mindhárom tornán képviseltette magát. Később ’54-ben is ott volt az indulók között, ám az első megnyert VB-mérkőzésre egészen 1970-ig várni kellett. ’72-ben aztán az akkor még csak kisebb presztízzsel bíró EB hazai négyesdöntőjében egy bronzérem is összejött már a vörös ördögöknek, majd az igazán sikeres generáció a nyolcvanas évek derekán körvonalazódott, és ekkor vált a belga csapat a kulturálisan amúgy igencsak megosztott ország gyengécske nemzeti összetartozásának talán legfontosabb tényezőjévé. Az 1980-as EB-ezüst, a ’82-es kisebb, majd a ’86-os meseszerű, az elődöntőig tartó VB-menetelés után azonban újabb visszaesés következett, melynek mélypontja talán épp a hazai társrendezésű 2000-es EB csúfos kudarca, a csoportkörben való kiesés volt.

Az manapság már szinte közismert, hogy ezután hogyan reformálta meg a szövetség az utánpótlásképzést, többek között a Daily Mail 2013-as cikke mellett a Guardian és a BBC is részletesen megemlékezett a projektről 2014-ben, majd két évvel később már magyarul is olvashattunk róla. A reform sikerességére azonban az alaposan kidolgozott és egységesített utánpótlásképzés vagy a ma már a labdarúgó-akadémiák legnagyobb specialistájává váló Double Pass útmutatásai aligha adnak elégséges magyarázatot, hiszen a belga program bevallottan semmiféle újdonságot nem tartalmazott, hanem francia, holland, német és spanyol mintákat vett át. Szerepet játszhatott azonban a belga futball fellendülésében egy további tényező is, nevezetesen a közeg nyitottsága a különböző futballkultúrák befogadására és azok erényeinek összekovácsolására. Ahogy már említettük ugyanis, Belgium gyakorlatilag nem rendelkezik egységes nemzeti identitással, mely berzenkedne a külső behatásoktól, hanem az ország több kulturális identitásnak nem is túlzottan keveredő elegye. A futballban is látványosan megjelenik, hogy az északi, flamand részek holland nyelvű lakossága a népesség 50-55%-át teszi ki, miközben a déli, vallon részeken francia anyanyelvű, ám Franciaországtól is elkülönülő kultúráról beszélhetünk, a keleti, határmenti területeken német nyelvű lakosság is található kis számban, Brüsszel pedig a nagyban eltérő berendezkedésével, kulturális sokszínűségével gyakorlatilag teljesen különböző szegmenst alkot az országban.

map.png

Mindehhez jön még a hatvanas évektől jelentős mennyiségben a világ számos tájáról ideérkező munkaerő, melynek következtében 2016-ban az EU adatbázisa szerint Belgium 11 millió polgárából 1,8 millió volt külföldi letelepedők leszármazottja. Ebben a közegben a különböző kultúrákat legalább némileg összekovácsoló erővé vált a labdarúgás, illetve az integráció kézzel fogható lehetőségévé is a beilleszkedési nehézségekkel szembesülő csoportok számára, mégpedig az utánpótlásfejlesztési program sikerességéhez olyan elengedhetetlen erős gazdasági háttérrel és létfontosságú fejlett infrastruktúrával, melyek az „anyaországokban” nem adottak.

Ráadásul a kulturálisan egységes, ám ezzel együtt zárt nemzeti burok hiánya egyben felkészítést is jelent az ifjú labdarúgóknak a szükségszerű légiós életre, hiszen az ország méretéből fakadóan a legtehetségesebb játékosok szinte elkerülhetetlenül a még erősebb gazdaságok által támogatott topligákba szerződnek, ahol a sokak számára súlyos problémát okozó kulturális sokk könnyebb feldolgozása is közrejátszhatott abban, hogy nem egy belga játékos vált az utóbbi időben a gyengébb marketingértéke ellenére is valóságos világsztárrá. Az se lehet véletlen, hogy a Financial Times kimutatása szerint Belgium rendelkezik az egy főre jutó legtöbb légióssal a világ legtehetősebb ligájának számító angol Premier League-ben, de ha a külföldre távozó játékosok száma összességében nem is magas, az öt élbajnokságban a belga játékosok iránti érdeklődés jelentősen megnőtt az elmúlt időszakban, és ezen légiósok révén is egyre látványosabb a kulturális nyitás a belga válogatott összetételében is.

A ’82-ben a tizenhat közé jutó csapatban még csak a magyarok ellen gólt szerző Alexandre Czerniatynski volt lengyel szülők gyermeke, majd a legendás, ’86-os VB-elődöntős gárda egyik sztárja, Enzo Scifo szicíliai szülők fia volt. 1987-ben az első színesbőrű játékos is bemutatkozott a válogatottban Dimitri M’Buyu személyében, majd a rossz emlékű 2000-es EB-n Branko Strupar rendelkezett horvát, a Mpenza-testvérek, Mbo és Émile pedig kongói felmenőkkel, a két évvel későbbi VB-n viszont utóbbi már nem vett részt. A világversenyektől való hosszú távolmaradás után egy látványos váltással a 2014-ben újra a legjobb nyolcba jutó 23-as VB-keretből már 10 játékos volt külföldi származású, a tavalyi EB-n pedig már 12, sőt, a legutóbbi VB-selejtezős keretben még két kongói származású tehetség, Boyata és Tielemans is helyet kaptak.

 

 

Renegátok bajnoksága

 

Talán kicsit megkésve ír le az utóbbi időben a válogatotthoz hasonló fejlődési ívet a belga bajnokság is. Míg a hetvenes, nyolcvanas években az ország csapatai három KEK és egy UEFA-kupa győzelmet szedtek össze és a BEK-ben is többször ott voltak a legjobbak között, a kilencvenes években visszaesett a teljesítményük, majd az ezredforduló táján, korábban sohasem tapasztalt módon tizenkét szezonon keresztül egyetlen belga egyesület sem került európai kupasorozat legjobb nyolc csapata közé.

A válogatotthoz hasonlóan 2010 után viszont egy új bajnoki rendszerben, új szemlélettel működő klubok tértek vissza az európai futballtérképre, legutóbb pedig huszonnégy év után újra két belga gárda is ott volt a kupasorozatok negyeddöntőiben, még ha mindkettő „csak” az Európa Ligában is. Ezzel az UEFA ranglistáján Belgium tavaly a kilencedik helyen zárt, idén pedig már a nyolcadik helyre lépett fel, amivel egy garantált hely jár a 2018-tól még az eddigieknél is elitistább berendezkedésű BL-főtáblán.

Ez azonban továbbra sem jelenti, hogy egyetlen belga klub is komoly esélyekkel nézhetne szembe valamelyik topligás csapattal, hanem inkább azt, hogy Belgium korábbi berendezkedését kihasználva relatíve jól alkalmazkodott az európai labdarúgásban zajló komoly változásokhoz és kihasználta az élről leszakadó országok (köztük az örök rivális Hollandia) megingását. Miközben a pénzügyi fair play-nek csúfolt rendszer szinte ellehetetleníti a kelet-európai klubok gazdasági struktúráját és fojtogatja a korábbi státuszához ragaszkodó, de a leggazdagabbaknál csekélyebb szponzori bázissal rendelkező nyugat-európai egyesületeket is, Belgiumban nem koncentrálódnak különösebben egy-két mindenki más felett álló csapatra a források, és látszólag senki nem veri magát adósságokba egy domináns szerep kivívásáért. A szélesebb körben kiépített belső tehetséggondozás és még inkább a külső tehetségkutatás gyümölcseit az egész országban több klub is élvezheti, melyek így mindannyian megállhatják a helyüket a nemzetközi porondon is. Nyilván a belga ligának is meg vannak a maga hagyományos nagyjai, de mint ahogy korábbi ábránkon már láthattuk, az utóbbi években az ország hat csapata is képes volt időnként jelentős mennyiségű koefficienst gyűjteni, így pedig az összteljesítmény nem függ egy-egy csapat formájától vagy sorsolásától, és a hazai liga élcsoportja is kiegyensúlyozottabb mind a nemzetközi porondon szerzett bevételek, mind a népszerűség és a marketingérték tekintetében.

Belgiumban a hagyományos élcsapatok költségvetése és támogatottsága nem emelkedik ki annyira a riválisok közül, mint például Hollandiában vagy Portugáliában a vezető hármasé.  A belga játékosok már taglalt keresettségéből adodóan a klubok egyre nagyobb bevételekre tesznek szert az átigazolási piacon, tavaly összesen 132 millió eurót kaszáltak a csapatok 60%-ban külföldi játékosok eladásából, ami még a 2012-es év termésénél is magasabb összeg, pedig akkor egyszerre értékesítették külföldre Lukakut, Witselt, Mangalát, Defourt, Dirart, Perisicet, Courtois-t és De Bruyne-t is. Ezzel a klubok transzferprofitja a többi bevétel 20%-át is eléri, de az egyesületek jövedelmei amúgy is növekvőben vannak, az elmúlt hat évben átlagban 6,6 millió euróval. Az idei szezontól ráadásul a közvetítések díja is évi 70-ről 80 millió euróra emelkedik, ami persze így is messze elmarad az élbajnokságok által realizált tv-s bevételektől, hiszen még a francia liga is lassan ennek a tízszeresét éri a sportcsatornák számára. A belga klubok összes bevételei 316 millió eurót tesznek, ami nem predesztinálná az országot az UEFA-ranglista nyolcadik helyére, de az eredmények mellett a hatékony felhasználást jelzi, hogy a csapatok a jövedelmeknek csak 63%-át költik fizetésekre.

A tehetséggondozó program jelentőségéről szóló elméletek ellenére a sikeres befektetések nem feltétlen a belső piacon vagy az utánpótlás-nevelésben jelentkeznek elsősorban. Ugyanis a belga kluboknál alig 14,5% a saját nevelésű játékosok aránya, miközben az ország távolról sem tartozik a legnagyobb futballista-exportőrök közé sem. Ezzel szemben a bajnokságban a légiósok aránya közel 60%, mely a negyedik legmagasabb érték a kontinensen. Mivel pedig a ligában semmiféle nemzetiségi korlátozás nincsen, ezeknek a légiósoknak a legnagyobb része Franciaország és Kelet-Európa mellett Afrikából érkezik, márpedig a futball világában is sokszor problémát okozó kulturális sokk talán a leginkább utóbbiakat érinti, így az ő teljesítményük optimalizálásában is jelentős tényező a korábban már emlegetett, nyitottabb közeg Belgiumban. Ez adott esetben egy köztes lépcsőfokként fel is készítheti ezeket a játékosokat a topligákra (mint például Oliseh, Amokachi, a Touré testvérek, Gervinho, Mbokani vagy újabban Ndidi esetében), de addig is mindenképpen olcsón megszerzett és alacsony bérért felfuttatott portékát jelent, mely a költségvetések hatékonysága mellett, a beilleszkedési nehézségek kezelésére fordított figyelemmel viszonylagos eredményességhez is vezet.

 

 

 

Alors on danse

 

A belga bajnokság berendezkedése is voltaképpen több csapat bevételeinek maximalizálását szolgálja egy meglehetősen sajátságos rájátszásos rendszer kiépítésével, mely az élmezőny küzdelmei mellett a középmezőny csapatai számára is igyekszik tétet teremteni az alapszakaszban a felsőházba kerülésért, majd az alsóházi rájátszásban egy EL-hely megszerzésének lehetőségéért folyó csaták révén. Egész Európára jellemző egyébként a rájátszásos rendszerek terjedése, hiszen míg egy évtizeddel ezelőtt mindössze öt ligában rendeztek az erősorrend alapján külön szakaszt a bajnokságok hajrájára, mára már 17 különböző bajnokságban, de a belga rendszer még ezek közül is kilóg összetettségével. Miközben ugyanis a 16 csapat számára rendezett harminc fordulós alapszakasz után az első hat küzd meg a felsőházban a bajnoki címért, addig a 7-15. helyen végzett csapatokhoz a források szétaprozódásának érdekében mindössze nyolc csapattal működő másodosztályból csatlakozik még három egyesület, és az így kialakuló alsóház legjobbja végül a felsőház negyedikjével is megküzd egy EL-selejtezőt érő helyért. Az is igaz viszont, hogy az eddigi nyolc ilyen kiírásból csak egyszer sikerült az alsóházból érkezőnek kivívnia a nemzetközi szereplést, miközben az EL-helyekért folyó mérkőzéseken a nézőszám természetesen alacsonyabb, mint a felsőházban, de az összesítés még így is az alapszakasz fölé emeli a szezonátlagot.

 

 

Vallon végvárak

 

Mindezek ellenére a liga átlagnézőszáma az utóbbi két évben csökkent, ami nagy részben annak tulajdonítható, hogy a Vallónia legnagyobb városának számító Liège csapata, a Standard nem jutott be a felsőházi rájátszásba. Bár a rouches szurkolói így is a második legnagyobb belga nézőközönséget jelentették a Sclessinben, az ország első számú nevelőegyesülete elég mély hullámvölgyben van Roland Duchâtelet (az UTE tulajdonosának édesapja) 2015-ös távozása óta, és egyáltalán nem biztos, hogy gyorsan ki fog lábalni belőle. Tavaly már az a „szégyen” is megesett a liège-iekkel, hogy 16 év után egy másik vallon csapat, mégpedig a leginkább gyűlölt Charleroi előttük végzett. A két csapat utolsó meccse kisebb botrányba is fulladt, ami közrejátszhatott abban is, hogy végül nagy meglepetésre a zebrák kerültek a felsőházba, ott azonban már nem tudtak újabb bravúrt elérni és az ötödik helyen zártak. Mivel a Charleroi anyagi lehetőségei továbbra is szerények, így nem is tudták megtartani középpályájuk motorját, a Genthez távozó francia Damien Marcq-ot és erősíteni sem sikerült különösebben (kivétel az iráni válogatott támadó, Rezaei), de a sikeredzőben, Félice Mazzù-ben továbbra is bízhatnak, hiszen hiába csábítgatta a Standard, igazi carolóként úgy érezte, nem mehet át az ősi riválishoz.

Ezután a jelenlegi liège-i elnök, Bruno Venanzi végül a csapat egykori portugál játékosát, Ricardo Sá Pintót ültette a kispadra, aki pedig edzőként finoman szólva is rapszodikusan teljesített számos klubnál és sehol sem maradt egy évnél tovább. A keretet kapusposzton a mexikói válogatott Guillermo Ochoával, a középpályán a nigériai válogatott Uche Agbóval erősítették meg, de visszatért Liège-be a kongói válogatott Paul-José Mpoku, valamint az angol másodosztályban gyökeret verni nem tudó belga válogatott Sébastien Pocognoli is, és az előzetes találgatások ellenére végül mindkét támadó, az algériai Ishak Belfodil és a portugál Orlando Sá is maradt a csapatnál.

Mivel a tavaly sokáig az utolsó helyen álló Mouscron hatalmas hajrával megmenekült a kieséstől, idén is három vallon klub lesz a belga élvonalban, az alulreprezentáltság pedig jól jelzi a régió kevésbé rózsás gazdasági helyzetét. Ebből adódóan a vallon trió tagjai nem tartoznak a bajnoki cím legnagyobb esélyesei közé, hiszen a liga történetének két legeredményesebb klubja előnyösebb helyzetből rajtolhat.

 

 

Favoritok

 

A 34 bajnoki címével rekorder Anderlecht jelenleg Brüsszel egyetlen képviselője az élvonalban, az elmúlt tíz évben ötször diadalmaskodott, a dobogóról pedig utoljára ’98-ban maradt le. Azóta a legfőbb ellenlábasnak számító, 14-szeres bajnok Club Brugge is csak kétszer nem végzett az első háromban, így joggal tekinthetjük ezt a két egyesületet most is a legnagyobb favoritnak. A már biztosan BL-főtáblás fővárosiak nyáron eladták legnagyobb tehetségüket, Youri Tielemans-t és a ghánai válogatott Frank Acheampongot is, de a svájci vezetőedző, René Weiler még így is a legértékesebb kerettel vághat neki az új szezonnak. A középpályára ugyanis a tavalyi év felfedezettje, Leander Dendoncker és a Liège-ből átcsábított francia Adrien Trebel mellé hazahozták a tavaly az Udinesében szereplő Sven Kums-t és leigazolták a Sint-Truiden ifjú üdvöskéjét, Pieter Gerkens-t is. A támadósorba az Eupenben tavaly berobbant, alig 20 esztendő nigériai csatár, Henry Onyekuru érkezett az Everton kölcsönszerződésén keresztül, ő pedig a tavalyi gólkirállyal, a lengyel Lukasz Teodorczykkal kiegészülve, az algériai válogatott Sofiane Hanni támogatásával veszedelmes támadóformációt alkothat. A csapat egyetlen szívfájdalma az lehet, hogy tavaly a három év után újra elhódított bajnoki cím ellenére a mauves szurkolói kissé megfogyatkoztak, és a 28 ezres Vanden Stock Stadionban alig 18 ezres átlagot hoztak.

Ezzel szemben a voltaképpen kisvárosnak számító, alig 120 ezer lakossal rendelkező Bruggében már zsinórban ötödször jött össze az ország legnagyobb átlagnézőszáma, miközben a városka másik egylete, a szintén szép múltra visszatekintő Cercle is a másodosztályban szerepel (és február óta az AS Monaco tulajdona). A kék-feketékre tavalyi ezüstérmesként kőkemény selejtezők várnak a BL-ben, ami különösen azért ígérkezik rázósnak, mert közben jelentős átalakuláson megy át a csapat. A kispadról négy év után távozott Michel Preud’homme, helyére pedig a tapasztalatlan edzőnek számító horvát Ivan Leko érkezett a Sint-Truidentől. A keret egyetlen jelentősebb távozója a brazil Claudemir, miközben az érkezők között olyan tehetségek vannak, mint az Ajax-nevelés Elton Acolatse, a 23 éves zimbabwei válogatott Marvelous Nakamba vagy a 19 esztendős nigériai Dennis Bonaventure, de a támadósorban érkezett a Genttől elcsábított francia veterán, Jérémy Perbet is. Az egyik legveszélyesebb támadó, a kolumbiai José Izquierdo honfitársa, a középhátvéd Germán Mera is új igazolás, aki az élénk hamburgi érdeklődés ellenére egyelőre megtartott holland Stefano Denswil társa lehet a védelem tengelyében, míg elöl Izquierdo mellett továbbra is Jelle Vossentől várhatjuk a leginkább a gólokat.

 

 

Flamand fellegvárak

 

Mindössze egyetlen betű a különbség az utóbbi évek két legjelentősebb flamand csapatát adó városok neveiben, és az sem könnyíti meg a klubok megkülönböztetését, hogy mindkettő kék-fehér színekben szerepel. Míg azonban Gent 230 ezer lakosával Flandria második legnagyobb városa, addig Genk egy alig 60 ezres limbourgi kisváros (a Sint-Truiden fő regionális ellenlábasa), mely azonban az egyik legjobb belga nevelőegyesületnek számít. Utóbbi csak 1988-ban jött létre két kisebb csapat egyesüléséből, ’96 óta azonban folyamatosan az élvonalban szerepel és már három bajnoki címmel büszkélkedhet. Az elmúlt szezonban ugyanakkor a negyeddöntőig tartó EL-menetelés közben nem jutott be a csapat a felsőházba és bár aztán egy új holland vezetőedző, a korábban van Gaal segítőjeként a Manchester Unitednél dolgozó Albert Stuivenberg irányításával az EL-rájátszásban a döntőbe jutottak a törpök, ott végül alulmaradtak az Oostendével szemben. A csapat egyik legértékesebb játékosa, az U21-es válogatott jobbhátvéd Timothy Castagne távozott is az Atalantához, helyére azonban újabb utánpótlásválogatottak érkeztek, mint a másodosztályú Liersétől Benson Manuel, a ghánai Joseph Aidoo Svédországból és két dán, a jobb bekk Joakim Maehle és a 21 évesen tavaly dán gólkirályi címet szerző Marcus Ingvartsen. Utóbbi mellett a gólokat a spanyol José Naranjótól és Alejandro Pozuelótól várhatjuk, no meg a tanzániai Mbwana Samattától. A kapusok közül távozott a holland Bizot és az ausztrál Ryan is, így még akár a kölcsönből visszatérő Köteles László megtartása sem lehetetlen, de valószínűbb, hogy az ausztrál Danny Vukovic és a szintén ifiválogatott Nordin Janckers megelőzik a rangsorban.

A Gent csapatánál is történtek változások a nyáron, bár a csapat voltaképpen tavaly is a jónak mondható bronzérmes helyen végzett. A Belgiumban már elismert vezetőedzőnek számító Hein Vanhaezebrouck talán csak a már említett Jérémy Perbet távozását sajnálhatja, de a helyére érkezett az Eupen szenegáli felfedezettje, Mamadou Sylla és a horvát bajnokság legjobbja, Franko Andrijasevic is, valamint a középpályára is sikerült elhozni a Charleroi-tól a francia Damien Marcq-ot. A januárban érkező japán támadó, Yuya Kubo tavasszal sem spórolt a gólokkal, és az ifjú afrikai vonalat képviselő Kalifa Coulibaly-Moses Simon-Samuel Kalu trió is a bölényeket erősíti a továbbiakban is. És akkor még a csapat erősségének számító védelmét nem is említettük. A horvát válogatott kapus Lovre Kalinic előtt olyan játékosok alkotnak összeszokott hátvédsort, mint például a szerb válogatott Stefan Mitrovic, az izraeli válogatott Rami Gershon, a ghánai Nana Asare vagy az ifjú belga válogatott jobbhátvéd, Thomas Foket. Így ismét akár a bajnoki címre is esélyes gárdaként kell tekintenünk a gentiekre, akiket ráadásul remek szurkolótábor is támogat, tavaly 99%-os volt a 20 ezer férőhelyes Ghelamco-Arena kihasználtsága.

 

 

Feltörekvők

 

Az eddig említettek mellett akár a dobogóra is pályázhat a tavalyi kupadöntőt vívó, ám a nyáron kicsit meggyengülni látszó két flamand csapat is. A trófeát drámai, 3-3-ra végződő hosszabbítás és büntetőpárbaj után végül a Zulte-Waregem hódította el, mely aztán a felsőházi rájátszásban gyengébben muzsikált, ráadásul a korábbi csapatkapitánnyal, a szenegáli Mbaye Leyével annyira elmérgesedett a klub viszonya a szerződéshosszabbítás kapcsán, hogy távozása csak idő kérdése. Nagy üzlet volt a két egészen apró kisváros csapatainak egyesüléséből 2001-ben létrejövő egylet számára, hogy 8 millióért továbbadták a Monacónak Soualiho Meitét is, hogy aztán a klubot már hatodik éve irányító Franck Dury elsősorban fiatal kölcsönjátékosokra számíthasson helyette. Így a Benficától egy évre érkező szerb csatár Ivan Saponjic, a Bruggétől érkező Sander Coopman vagy az Anderlechttől kölcsönkapott Aaron Leya Iseka kreativitására, akik a Ligue 1-ből hazatérő Nill De Pauw-val alkotják a támadó szekciót. A szuperkupában 2-1-es vereséget szenvedett a csapat az Anderlechttől, és nehéz megmondani, mire lesz képes az Essevee az előttünk álló szezonban.

Még ambiciózusabb benyomást kelt a tengerparti Oostende csapata, melynek a legutóbbi, 2013-as feljutás óta az Omega Pharma gyógyszergyár alapítója, Marc Coucke a tulajdonosa. A kissé bohókás üzletember komoly befektetéseket eszközölt, ami két középmezőnyben töltött szezon után két felsőházi rájátszást is eredményezett, tavaly pedig már az EL-szereplést is sikerült Yves Vanderhaeghe tanítványainak kivívni, az már más kérdés, hogy ott rögtön kifogták a még grandiózusabb terveket szövögető Marseille-t. Az UEFA pénzügyi fair play rendszere miatt ráadásul a még mindig csak 19 esztendős Landry Dimatát értékesíteniük kellett 10 millió euró ellenében a Wolfsburgnál, a montenegrói Adam Marusicet pedig 6,5-ért a Laziónál, de cserébe sikerült hazahozni a Zenitnél tíz évet töltő válogatott középhátvédet, Nicolas Lombaertset, aki a horvát ifiválogatott Antonio Milic vagy a cseh veterán David Rozehnal párja lehet a védelem tengelyében. A támadásoknál a zimbabwei Knowledge Musonára és a nigériai Joseph Akpalára hárulhat az eddigieknél jelentősebb szerep, de ha hozzák a várt góltermést, akkor a tengerpartiak ismét ottl ehetnek a legjobbak között.

 

 

Derékhad

 

A jelenleg is használt bajnoki rendszer bevezetése óta nyolc év alatt tizenkét csapat vett részt a felsőházi rájátszásban, és most is könnyen beleszólhat akár az eddig tárgyalt csapatok versengésébe valamelyik kissebb egyesület is. Elsősorban talán a négyszeres bajnok, harminc éve még KEK-et is nyerő Mechelen, mely tavaly is csak az utolsó fordulókban maradt le a felsőházról, ám a csődtől az egyesületet tíz éve megmentő Johan Timmermans elnöki kinevezése óta tartózkodik a rapszodikus gazdálkodástól, és a klub stabil működésére fekteti a hangsúlyt. Hasonló a hozzáállása a Sint-Truiden gárdájának is, mely Roland Duchâtelet feleségének, Marieke Höftének az irányításával jutott vissza az élvonalba két éve (a Liège elnöke ezért is távozott a Standard éléről) és a család szokásához híven elsősorban a biztos anyagi egyensúly fenntartására és a középmezőny elérésére fekteti a hangsúlyt a Bruggéhez távozó Leko helyett a spanyol Tintín Márquezzel a kispadon.

Az utóbbi három kiírásban a Lokeren is viszonylag messziről kerülte el a felsőházat, idén viszont a klubot lassan 25 éve irányító Roger Lambrecht igyekszik ütőképes keretet összehozni az izlandi vezetőedző, a klubnál valaha játékosként is hét évet töltő Rúnar Kristinsson számára. A jobb oldalra a Heerenveentől érkezett két egykori utánpótlásválogatott, a holland Luciano Slagveer és a belga Stefano Marzo a támadósorban pedig a svéd Robin Söder alkothat párt az egykori válogatott veterán Tom De Sutterrel. Mivel közben fontos játékos nem távozott a csapattól, így akár egy a korábbiaknál eredményesebb év is elképzelhető a kelet-flandriaiaktól. A tartomány harmadik csapata, a Beveren feltehetően a korábbi szezonokhoz hasonlóan a bennmaradásért fog küzdeni a Mouscronnal és esetleg a liga egyetlen germanofon csapatával, a katari tulajdonban lévő Eupennel. Utóbbiak ugyan elvesztették már említett két legnagyobb értéküket, az összesen 33 gólt összehozó Onyekurut és Mamadou Syllát, ám részben a tulajdonló Aspire Academy-től most is számos tehetség érkezett a pandák keretébe.

A liga másik külföldi kézben lévő csapata a Kortrijk, melynek két éve tulajdonosa a Cardiffból is ismert malajziai befektető, Vincent Tan. A tavaly épp a Cardifftól kölcsönkapott házi gólkirály, az algériai Idriss Saadi azonban már nincs a csapattal, helyére az ukrán óriás, Pilip Budkivszkij érkezett a kongói válogatott Hervé Kagé mellé. A nigériai Abdul Ajagunt az új görög vezetőedző, Jannisz Anasztasziu hozta magával a Rodánál közösen eltöltött gyengécske szezon után, míg a középpályán megtartotta a klub alig 24 esztendős csapatkapitányát, Hannes Van der Bruggent, ezzel együtt nehéz elképzelni, hogy a Kortrijk harcban legyen a felsőházért, bár valószínűleg a kiesés sem fogja fenyegetni.

 

 

Great Old

 

Végül érdemes külön szót ejteni az élvonalba 13 év után visszatérő Royal Anwerpről, mely 1880-as alapításával nem csak Belgium, de a világ egyik legrégebbi futballklubja. Korábban négy bajnoki trófea került a Great Oldnak is nevezett egyesület vitrinjébe, és az ország utolsó nemzetközi kupadöntőjét is ők játszották ’93-ban a KEK-ben (a már emlegetett Czerniatynski vezérletével, aki a sorozat gólkirálya is lett), azóta viszont messze elkerülték a sikerek a csapatot. Pedig Antwerpen a főváros után Belgium legnagyobb és legjelentősebb városa, melynek jelenleg első számú labdarúgó klubja (a nagy vetélytárs Beerschot visszaesése után) szeretne újra ehhez méltó szerepet betölteni a bajnokságban is. Ez persze egyelőre csak hosszú távú cél lehet, most a stabil középmezőnyhöz szükséges körülmények biztosítása a két éve elnökösködő Patrick Decuyper feladata, melyet a korábban még játékosügynökként többször bajba keveredő sportigazgató, Luciano D’Onofrio segítségével igyekszik elérni.

Utóbbiak a tavaly év közben beugrónak szánt, végül sikeredzővé avanzsáló, Wim de Deckert csak másodedzőként alkalmazzák az élvonalbeli szezonban, ugyanis a Standard-ral régebben bajnokságot nyerő, az utóbbi két évet azonban munka nélkül töltő Bölöni Lászlót szerződtették a kispadra. A keretet néhány rutinos játékossal igyekeztek felkészíteni az első osztályra, így érkezett a korábban a Standard-nál megforduló Sinan Bolat a kapuba most a Porto B csapatától, a védelemben pedig a francia Saint-Étienne egykori alapembere, a szenegáli Moustapha Sall Katarból, míg Dino Arslanagic a Mouscronból csatlakozott a csapatkapitány Frédéric Duplus-höz. A támadósorba a nemrég Bruggében még csodagyereknek tűnő Obbi Oularé is jó fogás lehet egy sikertelen watfordi időszak után, akárcsak a portugál Ivo Rodrigues, akik a tavalyi házi gólkirállyal, a ghánai William Owusúval alkothatnak támadótriót.

A szurkolók már tavaly a másodosztályban is 11 ezer feletti átlagnézőszámot hoztak össze, ami az élvonalban alighanem jelentősebben is megnövekedne, ha lenne a csapatnak egy arra alkalmas stadionja. Hiába ugyanis számos korábbi terv, a csapat otthona immár 94 esztendeje a Bosuilstadion (azaz: macskabagoly-stadion), melynek kapacitása jelenleg alig 13 ezer néző, és az új szezonra is csak egy felújítás van folyamatban. A munkálatok még jelenleg is tartanak, így a szezon nyitómeccsén a címvédő Anderlecht ellen mobillelátókkal igyekeznek majd helyettesíteni a stadion lezárt részeit. Mondhatni ideális szimbolikus helyszín egy komoly hagyományokra visszatekintő, számos viszontagság után újra fejlődési pályára álló, ám méreteiben erősen korlátozott bajnokság nyitányához.

comments powered by Disqus