Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

Európa utolsó nagy VB-je elé

2017. november 17. - Legris

Miután kialakult a jövő évi világbajnokság harminckettes mezőnye, és bebizonyosodott, hogy hatvan év után először nem lesz ott Olaszország a tornán, az Egyesült Államok pedig 32 év után, több helyen kritikák tárgyává vált újra a VB-selejtezők lebonyolításának módja. Bár Olaszország vesztét alighanem sokkal inkább saját belső problémái, a világranglista kiszámításának visszásságai vagy a hatvan évente egyszer egész egyszerűen bekövetkező hullámvölgy okozza, a hagyományosan sikeres csapatok további támogatottsága azért sem tűnik szükségesnek, mert közben közülük a legtöbben tovább nyújtották pozitív sorozatukat. Brazília továbbra sem hiányzik egyetlen VB-ről sem, és Németország (illetve jogelődjeként az NSzK) se bukott még selejtezőt. Argentína zsinórban 12., Spanyolország 11. VB-jére készül, de Dél-Korea is zsinórban 9, Mexikó 7, Franciaország, Anglia és Japán pedig 6 VB-re kvalifikálta már magát. Az újoncokat közben két miniállam, Izland és Panama jelenti, Peru 36, Egyiptom 28, Marokkó pedig 20 év után szerepelhet újra a legnagyobb labdarúgóeseményen. Jelen posztban lamentálgatunk a világ labdarúgásának változásairól és megpróbálunk kitérni a változtatások okaira is.

A VB-n résztvevő csapatok kiemelése a december 1-jei sorsoláshoz

 

Az korábban meglehetősen nagy visszhangot keltett, hogy Izland révén minden idők legkisebb országa vehet részt a jövő évi labdarúgó-VB-n, közben viszont az is eldőlt, hogy Szenegál minden idők legszegényebb VB-résztvevő országaként másodszor is kivívta a kvalifikációt. Az IMF egy főre jutó GDP rangsorában ugyanis a nyugat-afrikai ország mindössze a 160., a 190-es listán ennél hátrébb pedig csak olyan országok találhatóak, melyek sohasem jutottak még el labdarúgó világbajnokságra.

A 2018-as VB résztvevő országok népessége és egy főre jutó GDP-je (forrás: ENSZ és IMF)

Amikor Simon Kuper és Stefan Szymanski a Soccernomics című könyvükben megkísérlik feltérképezni, hogy melyik országot milyen eredményekre predesztinálnák adottságai, a vizsgált tényezőik közül kettő az adott ország népessége és az egy főre jutó GDP volt. Ezek alapján a jövő évi világbajnokság mezőnyéből Szenegáltól lenne a legnagyobb teljesítmény valamilyen jobb eredmény elérése, hiszen az ország nem épp kiemelkedő 15 milliós lakosságához mindössze 2576 int$ az egy főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson), miközben az alig 330 ezer lakossal rendelkező Izland polgárai bőven az átlag feletti gazdagsággal bírnak (49136 int$), így mindennapi megélhetési gondok híján energiáik jelentősebb része fordítódhat akár sportkarrierjükre, ezzel párhuzamosan pedig az ifrastruktúra is fejlettnek mondható.

A korábban világbajnokságokat nyerő európai országok (a most a selejtezőkben elbukó Olaszországgal együtt) népessége jelentős ugyan, de nem különösebben kimagasló, hanem a labdarúgás helyi népszerűsége mellett inkább gazdagságuk magyarázza eredményességüket, hiszen az egy főre jutó GDP-jüket megközelítő vagy felülmúló (nagyrészt szintén európai) országok, melyek eljutottak a mostani VB-re, lényegesen alacsonyabb népességgel bírnak. Ezzel szemben Brazília számára lakosságának mérete teszi lehetővé a sportág helyi státusza mellett az ország focisikereit, míg a szintén 180 millió feletti lakossággal rendelkező Nigériában ugyanakkor az alacsony GDP per capita jelent nehézséget, hiszen a szuper sasok a mezőny második legszegényebb országából érkeznek, ahol az infrastruktúra is rendkívül elmaradott..

Az említettek mellett jelentős népességgel és szintén jelentős GDP-vel rendelkező országok haloványabb futball-teljesítményét Kuper és Szymanski egy legfontosabbnak tartott tényező, a nemzetközi rutin deficitjével magyarázza, bár talán helyesebb lenne a labdarúgásnak az adott országban meglévő presztízsét okként megneveznünk. A VB mezőnyének ugyan jó ideje tagja Japán és Dél-Korea, ezekben az országokban ugyanakkor a baseball számít a legnépszerűbb csapatsportnak, Ausztráliában a rögbi mellett a krikett és az ausztrál futball is nagyobb hagyományokkal rendelkezik a soccernél, a selejtezők során elbukó USA, Kína vagy akár Kanada pedig szintén nagy potenciált jelenthetne a labdarúgásnak, a futball azonban a népszerűségi lista ötödik helyénél feljebb nem nagyon rangsorolható ezekben az országokban.

Nem csoda tehát, hogy a FIFA elsősorban ezen országok bevonását tartja elsődlegesnek a sportág rövid távú fejlesztése érdekében, így szinte biztosra vehető a 2026-os VB közös amerikai-kanadai-mexikói rendezése, miközben a labdarúgás hosszabb távú fejlődése szempontjából elengedhetetlen a focit magukénak érző országok körének kiszélesítése, ellenkező esetben a jelenleg kedvező irányú tendenciák nem csak kihasználatlanok maradnának, hanem más sportágak fejlődéséhez viszonyítottan megtorpanást is eredményezhetnének.

A konföderációnként résztvevő csapatok és a mérkőzések száma a világbajnokságokon

Ez indokolja a VB mezőnyének 2026-tól bevezetésre kerülő bővítését, mely során a résztvevők száma 32-ről 48-ra emelkedik majd. Hasonló, 150%-os emelésre korábban egyszer, 1982-ben már volt példa, akkor ráadásul a VB-mérkőzések száma a mostaninál (125%) drasztikusabban emelkedett (137%), mára azonban a Joao Havelange által vezetett FIFA ezen lépése egyértelműen sikeresnek mondható. Az 1998-as újabb bővítés után összesen hét világbajnokság kerülhetett és kerülhet még 32 csapattal megrendezésre, ilyen hosszú időszakot pedig még sohasem ért meg a torna anélkül, hogy lebonyolítása megváltozott volna. Ha úgy tetszik tehát, voltaképpen elkerülhetetlen és időszerű lépés a további bővítés, annak megítélése Európában mégis meglehetősen negatív.

Nem csoda persze, hogy az európai futballközeg történelmi jussára hivatkozva ódzkodik a változásoktól, hiszen jelenleg egészen privilegizált helyzetben van, melyet a futballra fordított gazdasági forrásai révén klubszinten egészen nyilvánvalóan érvényesíthet is. Ugyanakkor a világ leggazdagabb nyugat-európai klubjai költségvetésük nagy részét már ma sem saját hazájukban teremtik meg, hanem éppen ellenkezőleg, a világ különböző tájain és elsősorban Európán kívül kialakult rajongótáboraik és az azokat célzó szponzoraik révén. A Premier Leauge csapatok követői a közösségi médiában például alig 5%-ban érkeznek Angliából, míg Európa öt élbajnokságában a csapatok követőinek mindössze 20%-a európai.

Az öt top bajnokság követőinek száma kontinensenként (forrás: Result Sports)

Válogatott szinten azonban ez a helyzet lehetetlen, hiszen az eredményesség, a futballkultúra kiépítettsége csak részben pénzügyi kérdés, mint ahogy láttuk is, így valamivel kevésbé érvényesítheti Európa gazdasági fölényét, és az érdeklődés globális optimalizálása nem érhető el az öreg kontinensre összpontosítva. Az Európán kívüli szurkolók ugyanis a válogatott tornákon hajlamosabbak saját konföderációjuk képviselőjének szorítani inkább, mint a hagyományos európai élcsapatoknak, és ez történik voltaképpen a FIFA klub-VB-jén is például, mely Európában a BL színvonalához szokott közönség számára szinte teljesen érdektelen esemény, miközben más konföderációk szurkolói számára sokkal lényegesebb kérdés, képviselőjük hoz-e dicsőséget a kontinensnek.

A korábbi világbajnokságok helyszínei

Az eddigiek ellenére miközben a Föld lakosságának mindössze 10%-át adja az öreg kontinens, az eddigi húsz világbajnokságnak a felét rendezhette, mégpedig kizárólag a földrész nyugati felében. Természetesnek tűnik tehát, hogy a sportág fejlődése érdekében a világszövetségnek a további területek meghódítására kell összpontosítania, ami a korrupciós vádaktól függetlenül is magyarázza az oroszországi vagy akár a katari VB-rendezést is. Utóbbi nem elsősorban az aprócska ország adottságai miatt jelentős választás, de egyaránt jelent nyitást Ázsia felé és az arab futballvilág felé, mely belső megosztottsága ellenére egyhangúlag értékelte saját sikerének is a katari pályázat kiválasztását. Hogy ez hosszú távon mennyire jelent nagy potenciált, azt talán már az is jelzi, hogy a 2018-as VB-re a torna történetében először jutott ki négy arab ország és először kvalifikálta magát az Ázsiai Labdarúgó Szövetség öt tagországa is. Ezektől a válogatottaktól nyilván nagy áttörés most még nem várható, viszont a sportág népszerűségének világszintű, hosszútávú növelésében fontos lépés lehet VB-szereplésük.

Ahhoz, hogy a hagyományos élcsapatok kecskéje is jóllakjon és az új publikum káposztája is megmaradjon, a VB-mezőny jelentős bővítése tűnik talán az egyetlen eszköznek, bár számos kritika éri a helyeknek a konföderációk közötti leosztását az új rendszerben. A már korábban taglalt okokból Európa fajsúlya ugyan csökken, indulói száma 13-ról 16-ra növekszik annak ellenére, hogy az elmúlt két világbajnokságon a 13 európai indulónak több mint a fele, hét-hét válogatott elvérzett már a csoportkörben. Hagyományosan persze az Európában rendezett tornákon jobban szerepelnek a kontinens csapatai, de nagyon úgy tűnik, hogy a világ legjobbjait jelentő 5-6 válogatott mellett ez európai második vonal már nem emelkedik ki jelentősen a többi kontinens képviselői közül, így a gazdasági, geopolitikai szempontok mellett voltaképpen szakmai okokból sem lenne indokolt Európa amúgy is privilegizált helyzetének tovább fokozása.

Ettől még persze nagyon nagy eséllyel nyugat-európai válogatottak alkotják majd a 2018-as VB negyeddöntőjének a mezőnyét is, és nagy valószínűséggel a trófea is marad majd a kontinensen. Ugyanakkor ez lesz talán az utolsó világbajnokság, melynek rendezőként és a sikerek okán a jelenlegi privilegizált helyzetben vághatnak neki az európai csapatok. Az elkövetkező tornákon ha a legerősebb konföderáció státuszát meg is őrzi, gazdasági szempontból és ebből adódóan több más területen is bizonyosan egyre kisebb mértékben támaszkodik majd Európára a FIFA és az általa szervezett vetélkedések rendezői egyaránt.

comments powered by Disqus