Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

Európai foci-hegemóniát hozott a VB?

2018. július 14. - Legris

Már csak két mérkőzés van vissza az idei világbajnokságból, így az eddig lejátszott 62 találkozó alapján talán le lehet vonni néhány következtetést a tornáról és szerepéről a vb-k történetének illetve a labdarúgásnak az alakulásában. A világbajnokságokon látottak persze sohasem diktálták a nemzetközi tendenciákat, sokkal inkább fokmérői lehettek annak, mi folyik a különböző kontinensek műhelyeiben, mára pedig az európai bajnokságok mindent letaroló gazdasági fölényével amúgy is egy gócpontba vonódik össze minden sikeresebb játékos, szakember és innováció egyaránt, így sok újdonságot a szezon során zajló közvetítési kampányok mellett már nem hozhat egy ilyen torna a focikedvelőknek. Mivel azonban egyrészt páratlanul széles nézői réteget ér el, másrészt pedig páratlanul széles az indulók köre is a világ legnagyobb volumenű sporteseményén, akik ráadásul más körülmények között nem is nagyon mérettetnek meg egymással, így mégiscsak megkerülhetetlen figyelembe venni az itt tapasztaltakat.

cup_and_ball.png

Ebből kifolyólag remek táptalajt is teremtett az oroszországi világbajnokság is az európai labdarúgás fokozódó hegemóniájáról szóló elméletek elburjánzására, ha azonban az idei eredményeket alaposabban és szélesebb kontextusban vizsgáljuk, akkor fenntartásokkal kell kezelnünk ezeket a megállapításokat és az idei tornát is sokkal inkább az eddig is fennálló hierarchia cseppet sem kirívó megjelenésének kell értelmeznünk, melyben ráadásul a kontinens eddig privilegizált helyzete is közrejátszik. Márpedig ez a státusz a sportág globális fejlődésének érdekében várhatóan megváltozik a közeljövőben és új kihívásokkal kell majd szembenézniük Európa válogatottjainak.

 

Az idei VB megítélésében két fontos tényezőről nem szabad megfeledkeznünk:

  • a lebonyolítás rendszerről és
  • a helyszínről.

 

 

A másik futball

 

Ahogy az EB kapcsán is megállapítottuk, a válogatott tornákon a csapatok kereteinek összeválogatási lehetőségei és a felkészülés lehetőségei is jóval korlátozottabbak, mint a klubok számára, miközben a versengés is merőben eltérő. A kifejezetten rövid, legfeljebb hét mérkőzéses sorozat során a részvevők célja pedig nem a megszerezhető pontszám maximalizálása, mint egy bajnokságban, hanem a vereség elkerülése bármilyen minimális siker révén is, ez pedig nagyban befolyásolja a stratégiájukat.

Miközben a bajnokságokban ugyanis a domináns játék hozza meg hosszabb távon a legnagyobb hasznot, a válogatott tornákon egyáltalán nem. Az öt élbajnokságban a labdabirtoklás és a megszerzett pontszám közötti korreláció csak ritkább esetekben ereszkedik 0,6000 alá, de az angol és az olasz liga elmúlt szezonjában a 0,8500-öt is elérte, addig a legutóbbi VB-ken és EB-ken ez a viszonyszám jóval alacsonyabb volt és szinte folyamatosan ereszkedett. Az idei világbajnokság a maga 0,1547-es korrelációs együtthatója ugyan valamivel magasabb a két évvel ezelőtti EB-n tapasztaltaknál, ugyanakkor a labdát kevesebbet birtokló csapatok most csak meccseik 44%-át vesztették el. Sőt, új jelenségként a 30% alatti labdabirtoklást produkáló csapatok is megjelentek a palettán, akik közül ráadásul az oroszok Spanyolország ellen, az izlandiak pedig Argentína ellen így is elkerülték a vereséget, de a svédeknek sem sok hiányzott ehhez a Németország elleni találkozón.

A dominancia hasonló tornákon csak kisebb mértékben érezhető súlyát mutatja az is, hogy a mezőny így meglehetősen nagy kiegyenlítettséget mutat. A főként az EB-k folyamatosan csökkenő tendenciáival szembeállítva magasnak értékelhető 2,60-as gólátlag ellenére ugyanis csak 1,27 gól volt átlagban a különbség a meccseken a csapatok között, világbajnokságokon pedig ennél alacsonyabb csak kétszer, a jóval alacsonyabb góltermést hozó 1990-es és a 2010-es tornán fordult elő. Három gólnál nagyobb különbség csak kétszer alakult ki a csapatok között, mely az elmúlt 44 év legalacsonyabb ilyen mutatója, de a korábbi 1970-es és 1934-es világbajnokságokon még sokkal szűkebb volt a mezőny. Ezzel együtt ez a kép a mezőny felhígulásáról szóló aggodalmakat is kicsit jobban árnyalja, pontosabban megmutatja, hogy a résztvevők köre sosem volt híján ennek a hígulásnak és a nagyobb különbségű meccsek is mindig részei voltak a világbajnokságnak.

 

 

Európa az európaiaké

 

A helyszín ismét Európa volt, mely a körülményeivel alapjaiban megkülönböztette a tornát a nem Európában rendezett viadaloktól. Ha visszatekintünk a korábbi eredményekre, kifejezetten szemebtűnő, mennyivel jobban szerepeltek mindig is az öreg kontinens válogatottjai a hazai rendezésű világbajnokságokon, ezek alapján pedig idén az európai hegemóniáról szóló fejtegetések voltaképpen a torna előtt is borítékolhatók voltak, érdemes azonban ezeket fenntartásokkal kezelni. Az is könnyen kidomboríthatná a helyszín jelentőségét, hogy idén 56 év után tudott újra Kelet-Európai csapat a fináléba kerülni, hogy, hogy nem épp az első Kelet-Európában rendezett világbajnokságon. Ezzel együtt sem állítjuk természetesen, hogy az európai labdarúgás ne lenne a helyszíntől függetlenül is még mindig a központja a világ focijának, de azt látnunk kell, hogy az idei VB egyáltalán nem jelentette ennek a helyzetnek a fokozódását a korábbiakhoz képest.

Az is igaz persze, hogy 2002 óta csak európai csapatok győznek a világbajnokságokon, viszont ez csak néhány csapatot érint, mint ahogy a döntőbe is '62 óta csak hat hagyományos élválogatott jutott a kontinensről (német, olasz, francia, angol, spanyol, holland), így voltaképpen a BL-ben is tapasztalható módon nem az egész európai futballhálózat szintlépésének, hanem az elit eltávolodásának lehetünk inkább a tanúi, melynek általában a körülmények is kedveznek, akárcsak idén.

Az eddigi húsz világbajnokság közül már tizenegyet rendeztek ugyanis Európában, és egyáltalán nem kirívó eset, hogy a négy közé már csak európai csapatok jutottak ezeken, hiszen idén már ötödször fordult elő, miközben más kontinensen ilyenre még nem volt példa. Ráadásul ennek a megítéléséből nem hagyhatjuk ki a labdarúgásban a kevés gól miatt nagy szerepet játszó véletlen változót, lásd a brazil-belga, japán-belga vagy az Anglia-Kolumbia mérkőzéseket csak az egyenes kieséses szakaszból, melyek nagyon könnyen másképp alakulhattak volna. A négy közé jutó alakulatok vizsgálatában a véletlen szerepe azért is nagy, mert statisztikailag amúgy nem különösebben szignifikáns méretű minta ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le belőle, ha pedig alaposabban a felszín alá nézünk, még kevésbé tiszta az európai hegemóniáról szóló kép.

A FIFA a kontinenseken belüli mérkőzések szorzóit a VB-ken a konföderációk közötti meccseken szerzett átlagpontszám alapján kalkulálja ki, márpedig ebben az UEFA tagországai eddig csak az Európában rendezett tornákon tudtak Dél-Amerika előtt végezni, máskor soha, így nem különlegesnek, hanem inkább természetesnek tekinthető, hogy most is ez történt. Az idei interkontinentális átlagpontszám (1,94) azonban nem igazán kimagasló, korábban már négyszer is volt példa magasabb értékekre, miközben az első körből továbbjutó európai csapatok száma (10) teljesen átlagosnak tekinthető, a képviseltség súlya a 63%-os aránynál sohasem volt még alacsonyabb Európában.

A kontinens "egyeduralkodó" teljesítménye tehát nagyban függ a helyszíntől, márpedig a következő két VB-t nem Európában rendezik majd, és a 2030-as kiírásra várható brit kandidálással szemben is komoly kihívók gyülekeznek Dél-Amerikából, a Távol-Keletről (a FIFA jelenlegi előírásaival ellentétben) és Észak-Afrikából is. A labdarúgás történelmi lehetőségek előtt áll, a sportág globális érdekei pedig azt kívánják, hogy ne biztosítson a továbbiakban is privilegizált helyzetet Európa számára, így nagy jelentőséggel bír majd a következő időszak a kontinens csapatainak szempontjából, melyek most még ki tudták használni a hazai pálya előnyeit.

 

 

 

Mitől európai?

 

Ha azt is szeretnénk kideríteni, mely elemekben volt az idei világbajnokságon tetten érhető az európai dominancia, mely elemek révén érték el eredményeiket a csapatok, akkor találhatunk pár további jellegzetességet a torna statisztikái között. Azt már láttuk, hogy a kifejezetten alacsony labdabirtoklásra apelláló, a lehetőségeikből végtelen pragmatizmussal építkező csapatok általában európaiak voltak (mindhárom 30% alatti labdabirtoklást mutató gárda), melyek sikeresen redukálták a helyzetek mennyiségét. A lövési kísérletek számának csökkenése egyébként az élbajnokságokban is megfigyelhető, de a nagy tornákon is látványos, hiszen a 2010-es 27,48-ról idénre már néggyel kevesebb próbálkozásig jutnak el meccsenként a csapatok, mégpedig úgy, hogy az ezek közül a kaput is eltaláló próbálkozások aránya alig 32%, ehhez a mélyponthoz pedig csak a két évvel ezelőtti EB mutatója fogható. Ott is figyelemreméltó volt, hogy a fegyelmezetten és gyakran meglehetősen hátravontan záró védelmek nagyon kevés igazi lehetőséget engedélyeznek a támadóknak, így pedig a mezőnyfölényben játszó gárdák nehezen érvényesítik labdabirtoklási fölényüket.

A helyzetek számának visszaszorulásával az idei VB-n látványosan megnőtt a pontrúgások szerepe, ennek a jelenségnek az előzményei pedig szintén jól megfigyelhetőek voltak már az élbajnokságokban is. Már tavaly felhívtuk rá a figyelmet, hogy 2014 óta a topbajnokságokban mennyire megnövekedett a rögzített helyzetekből születő gólok aránya (a hagyományosabban magas angol adatok mellett különösen az Atlético Madrid, a Monaco vagy a Real Madrid révén), ennek hatásai pedig aztán tisztán megmutatkoztak két éve az EB-n és most a VB-n is. A védekezés minőségének már hangsúlyozott szerepe mellett itt is érdemes megemlíteni, hogy a tornán a legjobb csapatok közé nem olyan alakulatok kerültek, melyek nagy mennyiségben dolgoztak ki jónak értékelhető helyzeteket (magas xG értékkel), hanem olyanok, melyek nagy hatékonysággal akadályozták meg az ellenfelek helyzeteinek kialakítását, támadásaikat pedig a rögzített helyzetek értékesítésével pótolták. A döntőbe jutó franciák védelménél csak az általuk búcsúztatott uruguayiak engedélyeztek alacsonyabb xG-t az ellenfeleiknek, miközben a horvátok is a hatodikok az ezirányú rangsorban.

A beívelhető szabadrúgások értékesítéséhez persze általában elengedhetetlen a fejpárbajokban való hatékonyság, mely a jól záró védelmek feltörésében is előtérbe kerülhet egyéb eszköz híján, így az idei világbajnokság ennek a játékelemnek a korábban sohasem tapasztalt előretörését hozta. A meccsenkénti 38 légicsatához a válogatott tornák korábbi mutatói nem mérhetőek, még ha az élbajnokságok statisztikáitól ez valamennyire el is marad. A fejpárbajok persze nem csak a szélekről, szögletekből beemelt labdákért való fizikai viaskodást jelentik, hiszen a nemzetközi tendenciáknak megfelelően a védelmek által viszonylag nagy biztonsággal hárítható beadások összesített száma a világbajnokságokon is egyértelműen csökkenőben van (a négy évvel ezelőtti 38-ról meccsenként 32-re), hanem a gyors támadásépítés egyik eszköze is a centerre vagy akár a szélsőkre gyorsan fellőtt magas labda lett.

A test test elleni küzdelmek és a kiharcolt szabadrúgások előtérbe kerülésével a szabálytalanságok súlyának megnövekedése is együtt járt, ugyanakkor az is látványos, hogy a kemény fizikális összecsapások ellenére egyre csökken a játékvezetők által lefújt faultok száma, mely agresszívebb védekezést tesz lehetővé. Ez is egy olyan tendencia, mely különösen az angol Premier League-ben, de egyébként a többi európai élbajnokságban is megfigyelhető volt az elmúlt években, hiszen 2010 óta a meccsenkénti szabálytalanságok száma átlagban 30-ról 24-re csökkent. Ezzel párhuzamosan a 2012-es EB-n illetve a 2014-es VB-n még 28,5 felett volt a meccsenként lefújt faultok száma, viszont a két évvel ezelőtti Európa Bajnokságon már 25 alatt volt ez a szám és az idei tornán is 27 alatt maradt. Ezzel együtt érdekes kérdés lesz, hogy a labdarúgás fizikális oldala vajon mennyire domborodhat ki négy év múlva Katarban vagy nyolc év múlva Észak-Amerikában szélsőségesebb időjárási körülmények között rendezendő világbajnokságokon, mely sok szempontból jelent majd új kihívást az európai labdarúgás számára is, a kontinens hegemóniájának fenntartásáról vagy fokozódásáról viszont csak akkor vonhatunk majd le alaposabb következtetéseket, ha ott találunk erre utaló jeleket.

comments powered by Disqus