Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

A kapus arcai

Gulácsi helye a világ legjobb kapusai között

2019. január 02. - Legris

 

A kapus a magányos sas, a rejtélyek embere, az utolsó védő.
Nem is a kaput, inkább az álmokat őrzi”
(Vladimir Nabokov)

 

Amikor 1963-ban Lev Jasin máig egyedüli kapusként megkapta az Aranylabdát, első dolga az volt, hogy leszögezze, nem ő a világ legjobb kapusa, hanem Vladimir Beara. Pedig Jasin addigra már olimpiai és Európa-bajnok volt, Beara viszont sem a Crvena Zvezda, sem a jugoszláv válogatott színeiben nem jutott igazán rangos trófeáknak még a közelébe sem. Az eset alighanem jól példázza, hogy talán még a többi posztnál is nagyobb mértékben volt már a futball hőskorában is kitéve a kapusok általános megítélése a csapatuk eredményességének, no meg mára a különböző okokból körülöttük kialakuló média-felhajtásnak is.

Ennek egyik oka lehet, hogy a kapusok teljesítményének statisztikák alapján történő értékelése számos nehézségbe ütközik, ezek a nehézségek pedig már az elemzésekre szakosodott oldalak megjelenésekor témát szolgáltattak a szerzők számára. A megfigyelési technikák és a feldolgozott adatok fejlődésével az utóbbi években valamelyest javult a helyzet, de az amúgy is több szempontból megkülönböztetett poszt általános értékelése továbbra is talán a legnehezebben vizsgálható maradt. Az elmúlt nyáron különleges fény vetült a hálóőrök kiértékelésének módszereire, hiszen Buffon és a Juventus 17 éves átigazolási rekordját döntötte meg előbb Alisson liverpooli transzfere, majd Kepa 80 millió eurós kivásárlása a Bilbaótól a Chelsea-be. A rekordok apropóján a StatsBomb is felelevenítette újra a témát és az ősz folyamán egy cikksorozat keretében igyekezett megvizsgálni, hogyan fejlődhetett a kapusok értékelése arra a szintre, ami az ilyen mértékű befektetéseket is indokolhatja.

Blogunkon tavaly épp ezidő tájt, a téli átigazolási időszak kapcsán szenteltünk egy posztot a legfontosabb európai góllövők több szempontból való kiértékelésének, így most némileg hasonló módon igyekszünk az öt élbajnokság kapusainak őszi teljesítményét körbejárni. Ez ráadásul magyar szempontból most azért is érdekes lehet, mert Gulácsi Péter is a viszonylag magasan jegyzett hálóőrök között van, így vállalkozásunk egyben arra is lehetőséget teremt, hogy az ő teljesítményét is elhelyezzük a nemzetközi élmezőnyben. Mindemellett azt természetesen most is hangsúlyoznunk kell, hogy nem egy-egy legjobb kapus kiválasztása, vagy további transzferek megjóslása a célunk, hanem a több tevékenységi terület több szempontból való vizsgálgatásával inkább éppen az, hogy az egyetlen tengely mentén való vagy túlságosan leszűkítő értékelés helyett a különböző hálóőrök egymás mellett létező és folyamatosan változó erősségeire és gyengeségeire irányítsuk a figyelmet.

(a statisztikák alapját a wyscout és a sofascore adatbázisai adják az őszi szezon bajnoki és nemzetközi kupamérkőzéseiről december 28-ig)

 

 

A kapusposzt problematikája

 

„Egy kicsit mazochistának kell lenni ahhoz, hogy kapus legyél”
(Gianluigi Buffon)

 

A kapusok játékának megítélésében a legnagyobb nehézségek talán abból adódnak, hogy a labdarúgópályán - Ted Knutson kifejezésével élve - az ő posztjuk a leginkább reaktív, így eredményességük talán még a többi játékosnál is nagyobb mértékben függ a csapat, a társak és nagyon nagy mértékben az ellenfelek támadóinak teljesítményétől. Mára persze a kapusok játékának aktív vetületére (helyezkedés, irányítás, passzjáték) is egyre nagyobb figyelem irányul, ez által pedig arra is, hogy azok hogyan igazodnak a vezetőedző által választott stratégiához. Ezek a függési viszonyok természetesen más posztoknál is megjelennek, a hálóőrök megítélésében azonban az tovább nehezíti a helyzetet, hogy valójában kevés olyan területből áll össze tevékenységük, melyek valamelyest objektív értékelésre adnának lehetőséget. Általában négy ilyen fő területet nevezhetünk meg, melyek közül az egyik, a védelem irányításának a képessége voltaképpen mérhetetlen a statisztikai kategóriák mentén (bár Jörg Seidel a speciális goal impact rendszerét alkalmazza a kapusokra is, mely védekezési szerepüket valamelyest vizsgálja, de csak roppant általános módon), pedig például Pepe Reina ezen képessége miatt játszott hatalmas szerepet a Napoli védekezésében, miközben a védési statisztikái legfeljebb közepesek voltak.

Így aztán három olyan kategória marad, melyek statisztikái mentén mi is vesézgetni kezdjük majd a kapusok teljesítményét: 1.) a hagyományos és progresszív védési mutatók, 2.) a passzjátékban való részvételük és 3.) a beívelések elhárításában való szerepük. Az ellenfelek erősségének meghatározó szerepe miatt persze nehéz ezen kategóriákban is összevetni a különböző kapusok teljesítményét, így ha vizsgálódásunkat le is szűkítjük az öt élbajnokságra és a december 28-ig legalább 10 bajnoki és nemzetközi kupamérkőzésen pályára lépett 98 kapusra, akkor is tudnunk kell, hogy ezen ligák között is adódnak különbségek például abban, hogy a támadók milyen biztosan értékesítik a helyzeteiket, mekkora nyomást helyeznek a kapusra vagy milyen intenzíven támaszkodnak a kapu elé küldött magas labdákra.

 

 

1. Védések fokról fokra

 

„A legtöbb gyerek a tökéletes gólról álmodozik.
Én mindig arról álmodtam, hogy megakadályozom”
(Iker Casillas)

 

Voltaképpen mélyen szántó elemzés nélkül, a legegyszerűbb módon az alapján értékelhetjük a kapusokat, hogy mennyire kevés gólt kaptak, illetve hány mérkőzést tudtak le bekapott gól nélkül. Ezek alapján Alisson bizony megérte a borsos vételárát, hiszen az öt élbajnokságban rekordként csupán 0,55 gólt kapott átlagban 90 percenként és meccsei 52%-án le is húzta a rolót az ellenfelek támadói előtt. A clean sheet mutatóját csak Szczesny közelíti meg a Juventus kapujában, a főként BL-meccseken bevetett Buffon pedig a kapott gól átlagát tekintve marad el csak kevéssel Alisson mögött, de a legjobbak között megtaláljuk Kepát is, és még Gulácsi is befér ezen statisztikái alapján a topligák első tizenöt hálóőre közé. Bár ezek a rangsorok is fontos értékelést adhatnak már nekünk, azt azért könnyű belátni, hogy ezek az adatok mennyire nagy mértékben függnek az adott csapat erősségétől és védekezésétől, és hogy még nem sokban tükrözik vissza, mennyire volt nehéz feladat egy-egy portásnak megőriznie a hálója érintetlenségét.

Eggyel tovább lépve alapvető tényező lehet például a kapura tartó lövések számának a figyelembe vétele, mely már megadja számunkra a kapusok által végrehajtott védések számát is. A góllövők esetében hagyományosan elterjedt, egyszerű mennyiségi adatokból azonban a kapusok esetében nem érdemes még messze menő következtetéseket levonni, hiszen a labdarúgás, így a kapusok célja sem a hárítások számának növelése, hanem ehelyett inkább a védési hatékonyságra érdemes koncentrálnunk. Azt is figyelembe kell azonban vennünk, hogy kisebb minták esetében a képességeken kívül álló tényezők nagyobb mértékben érvényesülnek, ugyanakkor a kihívások megnövekedésével az elvárható hatékonyság is csökken. Vagyis ha csak néhány lövéssel néz szembe egy kapus, akkor azok veszélyessége még túl nagy mértékben határozza meg hárítási teljesítményét, ugyanakkor minél több lövés érkezik a kapujára, annál kevesebb esélye van azokat egy átlagos értéknél nagyobb arányban hárítani. Ezért is történik, hogy amikor Dan Kennett a kapusok ezen két statisztikáját egy grafikon két tengelyén ábrázolja (x=a kapura érkező lövések mennyisége, y=a kivédett lövések aránya), akkor egy elforgatott tölcsérszerű ábrát kap, a kevés lövést kapó hálóőrök közül egyesek nagyon alacsony, mások nagyon magas védési hatékonyságot produkálnak, minél nagyobb azonban a lövési minta, annál kisebb a szórás, ugyanakkor annál megbízhatóbb a kapusok képességeiről alkotott kép is. A vizsgálni szükséges mennyiség meghatározásához Colin Trainor eredményeihez fordulhatunk, melyek szerint 50 lövésnél válik valamelyest mérvadóvá a kapusok képességeinek szerepe a védési hatékonyságukban (értékelhető korreláció keletkezik az egyes kapusok időbeli szekvenciái között).

Ennek megfelelően az 5 élbajnokság kapusait mi is leszűkítjük azokra, akik legalább 50 lövéssel néztek már szembe a bajnokikon vagy nemzetközi kupameccseken, így 91 hálóőr marad terítéken és elveszítjük például a Paris Saint-Germainből a 40 lövésből eddig 33-at hárító Buffont (82,5%) és a nála gyengébb 29/41-es mutatót (70,7%) hozó Aréolát egyaránt. A megmaradt hálóőrök teljesítménye természetesen így is kirajzolja lentebbi ábránkon a már említett tölcsér-formát, ha pedig ennek csak a jobb felső részét nagyítjuk ki, akkor a legtöbb lövést a legjobb hatékonysággal hárító kapusokra koncentrálhatunk. Rögtön szembeszökő lehet, hogy a Levante kapujában Oier Olazábal mutatta be eddig a legtöbb védést még igen jónak nevezhető hatékonysággal (91/122, 74,6%), míg nála több lövéssel csak Joe Hartnak kellett szembesülnie, de ő alaposan elmarad az átlagos védési hatékonyságtól is (97/138, 70,3%). Ami azonban az ő teljesítményüknél is érdekesebb, hogy a nyáron Baselből mindössze 6 millió euróért Sevillába érkező Tomáš Vaclík például kifejezetten sok lövést egészen kiváló hatékonysággal hárított (88/111, 79,3%), akárcsak a Nápolyból most éppen Parmába kikölcsönzött Luigi Sepe (84/105, 80%) vagy Samir Handanović (81/102, 79,4%), de a lövések mennyisége alapján elvárható hatékonyságot leginkább a Nice kapujába bekerülő Walter Benítez múlta felül, aki a mezőnyünkben csúcsot jelentő 83,8%-on teljesített (57/68). Mindeközben újabb elismerés lehet a Liverpool megfigyelőinek, hogy a Premier League-ből a legjobb mutatóval épp Alisson rendelkezik (57/71, 80,3%), mellette pedig ábránkra az angol bajnokságból egyedül Kepa fért fel (50/66, 75,8%), aki azonban már elmarad a nemzetközi mezőny legjobbjait elkülönítő piros vonalunktól. Közelebb van hozzá azonban Gulácsi Péter, aki az RB Leipzig Európa Liga meccseit ugyan végigpihente, de a Bundesligában folyamatosan bizalmat kapott és a bajnokság második legjobb védési hatékonyságát teljesítette (56/73, 76,7%) Bürki mögött.

Pusztán a védési hatékonyságnak nem szabad azonban túl nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen nem derül ki belőle, hogy mennyire nehéz lövésekkel került szembe egy-egy kapus (ahogy azt Sander Ijtsma egy összességében azért erősen elnagyolt cikkben is kifejti). Valamivel differenciáltabb képet kaphatunk például, ha külön értékeljük a tizenhatoson belülről és kívülről érkező kísérletekkel szembeni védési hatékonyságot, melyből rögtön kiderül például, hogy Oier Olazábal a nagy mennyiségű hárításainak mintegy harmadát távoli lövésekkel szemben mutatta be (38/40), míg különösen Handanović jeleskedett a közelebbi, így általánosságban nehezebb lövésekkel szemben (51/68). Olyan kapust is találunk persze, aki a tizenhatoson kívülről még nem kapott gólt, így Courtois mellett például a szenegáli válogatott Edouard Mendy 27 ilyen esetben őrizte meg hibátlanul a Reims hálóját a rá leselkedő veszélytől. Mivel azt tudjuk, hogy a távoli lövések aránya különösen alacsony a legcéltudatosabbnak számító Bundesligában, így Gulácsi is mindössze 14 ilyennel szembesült, amit még nem nevezhetünk szignifikáns mintának (az ebből bekapott 1 gól irreálisan le is rontja a statisztikáját), a tizenhatoson belüli 39/55-ös mutatója (70,9%) azonban a jobbak közé tartozik.

A progresszív statisztikák idejében azonban ennél tovább is léphetünk és az ún. xG (expected goal, elvárt gól) mutatók segítségével részletesebben is megvizsgálhatjuk, hogy mennyire veszélyes lövésekkel találkozott egy-egy kapus. Nagyon fontos azonban megjegyeznünk, hogy a hálóőrök esetében használt xG mutató nem egyezik meg a támadók eredményességét vagy a csapatok támadójátékát minősítő adattal, hiszen annak az a célja, hogy a kialakított helyzetek minőségét értékelje. A kapusok értékeléséhez azonban csak azokkal a lövésekkel kell számolnunk, melyek el is találták a kaput és veszélyességüket sem csak a lövés pozíciója határozza meg, hanem például ereje, helyezettsége, takartsága, stb. Nem véletlen tehát, hogy Colin Trainor és Constantinos Chappas ExpG2-ként vezeti be ezt a mutatót, Mike Goodman pedig post-shot xG-ről beszél. Mivel most elsősorban nem a gólokra, hanem a hárításokra koncentrálunk, ezért talán célszerűbb, ha az összes lövésből ezt az ExpG2-t kivonva az egyszerűség kedvéért az elvárt védésekről (mondjuk expected save, xS) is beszélhetünk.

Az immár ezen megalapozottabb adatokkal készített ábránkat kicsit kiszélesítettük, hogy minél több portás értékei rákerülhessenek, így látható, hogy a legtöbb lövést (138-at) kapó Joe Harttól volt várható egyben a legtöbb kapott gól is (42,6), ami be is jött. Ugyanakkor a 41 kapott találat valamivel alacsonyabb az elvárhatónál, így Hart igazított védési hatékonysága voltaképpen nem kifejezetten rossz, hiszen valamivel több lövést hatástalanított, mint az elvárható lett volna (97-et a várt 95,4 helyett, ami 101,7%-os igazított védési hatékonyságot jelent). A legjobbak között ugyanakkor most is ott van Vaclík (111,0%), Benítez (112,1%) és Alisson (113,1%) is, miközben a legmagasabban most már Neto emelkedik ki a mezőnyből, aki a Valencia kapujára érkező 91 lövésből az azok minősége alapján elvárható 62,7 helyett 72-t hárított (114,9%). Ami viszont a legnagyobb különbség a puszta mennyiségi adatokkal kalkulált korábbi eredményekhez képest, az a Sampdoria ifjú indonéz származású kapusának, Emil Auderónak a megjelenése a legjobbak között (109,7%) és még inkább Koen Casteelsé a Wolfsburgból. Ez azt jelenti ugyanis, hogy a belga portásnak ugyan viszonylag kevés lövéssel kellett szembenéznie (64), azok veszélyessége meglehetősen nagy volt (26-os xG), így az egyszerű védési hatékonyságának (67,2%) alacsonysága csalóka volt, hiszen az elvárható védések számát (38,0) így is alaposan, 113%-kal felülteljesítette (43 hárítás). Ez persze jól illik a korábban megállapítottakhoz, miszerint a Bundesligában a helyzetek kidolgozásában is elsődleges a hatékonyság és kevés a gyengébb minőségű helyzetből leadott, veszélytelenebb lövés, így különösen értékes Gulácsi Pétertől is a 107,2%-os igazított védési hatékonyság (56 hárítás 52,2 helyett), amivel felülmúlja például a rekordárú Kepát (105,8%), de a relatíve közeli lövések ellenére nem túl veszélyes próbálkozásokkal szembesülő Handanovićot (106,6%) is. A finomításunk már rögtön árnyalja például a Buffon (100,9%) és Aréola (102,3%) közötti különbségtételt, de rávilágít arra is, hogy Lloris (107,7%) vagy Donnarumma (105,2%) produkciója is jobb, mint amilyennek korábban látszott, miközben a szintén csak 19 éves Alban Lafont (96%) vagy akár Oblak (99,3%) hatékonysága viszont nem is annyira fényes, a Nürnberg gyengélkedésében pedig a mezőnyünk leghaloványabb teljesítményét (79,3%) produkáló Fabian Bredlow kapus is közrejátszhat, de a Guingamp svéd (Karl-Johan Johansson) és a Dijon izlandi (Rúnar Alex Rúnarsson) hálóőre sem tűnik főnyereménynek, ugyanis az elvárható védéseknek csak 84,7 illetve 85,7%-át hozták össze, a többiből bizony gól született.

 

 

2. A kapusok passzjátéka

 

 „Az én csapataimban a kapus az első támadó"
(Johan Cruyff)

 

Bár egyáltalán nem új keletű felfogás, de talán csak az utóbbi években lett szélesebb közönség számára is köztudott (főként talán Neuer 2014-es Aranylabda jelölése óta), hogy a védések csak egyetlen vetületét teszik ki a kapusok tevékenységének, az összjátékban, a támadásépítés kezdeti fázisaiban is fontos lehet a portások szerepe, és az is viszonylag széles körben ismert tény, hogy a nyári rekordigazolások során is nyomós szempont volt a kiszemelt hálóőrök passzolási képessége. Mivel a hosszú távon legtöbb pontot gyűjtő csapatok általában még mindig a domináns alakulatok, a biztonságos és építkező labdakihozataloknál is egyre inkább kihasználódik a kapusok játéka is, ráadásul a védekező harmadban a végzetesebb labdavesztések számának leredukálásában is egyre nagyobb súly nyugszik a vállukon. A korábban a Bundesliga kapcsán már emlegetett hatékonyság-maximalizálás jegyében így talán nem is meglepetés, hogy a legtöbb meccsenkénti passzra vállalkozó kapusok között szinte csak a német bajnokságban foglalkoztatott játékosokat találunk, de a három kivétel közül is az egyik Bernd Leno, az Arsenal nyáron 25 millió euróért szerződtetett német légiósa. A lista tovább emelheti Koen Casteels igazított védési hatékonyságának fényét is, hiszen Yann Sommerrel meglehetősen kiemelkednek a mezőnyből a meccsenkénti 32 feletti átlagukkal, ami ráadásul 69 illetve 76%-ban rövid passzokból jön össze és nem felszabadításszerű, előre vágott labdákból. Bár a listánkra már nem fért fel, de Alisson 21-es és Gulácsi valamint Kepa 20,1-es átlaga is a magasabbak közé tartozik, érdemes azonban megjegyezni, hogy amíg az angliai rekordigazolások 76-82%-ban rövid passzokra specializálódtak, addig a magyar válogatott átadásainak csak a fele kereste a közelben lévő csapattársakat, 34%-a a pálya középső, 16%-a pedig a túlsó harmadát célozta.

Ezzel el is jutunk a passzok értékelésének legsúlyosabb kihívásáig, nevezetesen a nehézségük mérésének problematikájához. Bár a kapusok esetében hátrafelé irányuló, egyszerű passzokról már nem nagyon beszélhetünk, mégsem mindegy, hogy mennyire távoli társat céloznak, ez pedig természetesen hatalmas mértékben befolyásolja az általános pontosságukat is. Így aztán akárcsak a mezőnyjátékosok esetében, egy szimpla passzpontossági mutató nem sokat segít azok minőségének megítélésében, inkább csak a vállalt nehézségi szintről ad képet (ezért végeznek a hasonló listák élén mostanában az egymás között sokat passzolgató középhátvédek, hátravont középpályások), vagyis Gulácsi 87,8%-os passzpontossága az edzők által neki választott stratégia miatt természetszerűleg marad messze el például Kepa 93,7%-ától. Ha tehát egy kapus passzainak minőségét akarjuk értékelni, akkor Sam Jackson RPI (relative pass index) néven bevezetett módszeréhez kell folyamodnunk: megvizsgáljuk, hogy a három különböző hossz-kategóriában mi volt az összes vizsgált kapus átlagos passzpontossága és ahhoz viszonyítjuk aztán egy-egy kapus saját pontossági adatait a három kategóriában, majd ezeket a vizsgált kapus kísérleteinek mennyisége szerint súlyozva kaphatunk a háromból végül egy igazított passzpontossági értéket. Ebből aztán azt láthatjuk, hogy Casteels (101,6%) és Sommer (102,5%) a kimagaslóan nagy mennyiségű passzával is valamivel átlag feletti pontosságot hozott, miközben Gulácsi egészen remek, 109,6%-a máris jobban képbe helyezi, mennyire megbízhatóak a viszonylag nagy százalékban hosszú átadásai. Aki viszont kimagaslik az élbajnokságokban a passzpontosságával, az a Párizsból Frankfurtba kikölcsönzött Kevin Trapp (114,8%), miközben egyébként Buffon (99%) és Aréola (101,7%) kevesebb próbálkozással is jócskán elmaradnak mögötte ezen a területen. A legpontatlanabbak között vannak ugyanakkor a mezőnyünkben a hárításokban jeleskedők közül Oier (93,4%), Neto (96,1%) és Vaclík (95,8%) is, ami magyarázhatja, hogy a legnagyobb klubok miért nem tartanak igényt rájuk, míg az ifjú Audero (95%) és Lafont (93,5%) ezen statisztikáinak még fejlődniük kell, de Donnarumma (103%) fiatal korát figyelembe véve kifejezetten jónak értékelhető ezen a téren is. Az igazított passzpontosság és az átadások mennyisége ugyanakkor megmutatja azt is, hogy a gyengébb védési hatékonyság ellenére miért szerepel Bredlow (103,2%) a Nürnberg kapujában, de Kepa (101,8%) mutatója is igazolni látszik valamelyest a kivásárlási árát, viszont Alisson 99%-os átlaga egyáltalán nem tartozik a legjobbak közé.

Itt kell azonban megjegyeznünk, hogy az sem mindegy, mekkora nyomás alá helyezik az ellenfelek a kapusokat, ennek kezelésében pedig a brazil válogatott hálóőre jobban jeleskedik, hiszen Grace Robertson kimutatásából kiderül, hogy a letámadás hatására alig-alig változik meg a passzainak pontossága vagy hossza, tehát a „pánikolás” sokkal kevésbé jellemző rá, mint Kepára.

 

 

3. A légtér felügyelete

 

„A kapus számára nincs búvóhely”
(Brad Friedel)

 

Szintén valamivel proaktívabb tevékenység harmadik vizsgálni kívánt területünk, a magas labdákkal szembeni védekezésben való részvétel. Az egyre profibban célratörő topfociban az összességében hatástalanabb beadások száma egyre csökken, így a kapusok kimozdulásának sűrűsége is a magas labdákra, melyek a veszélyességük fokozása érdekében ráadásul egyre erősebbek és nehezebben lekövethetőek. A mennyiségi mutatóink ezt jól jelzik, hiszen a legtöbb magas labdára kimozduló Michael Rensing is az őszi félszezon folyamán mindössze 28 alkalommal emelkedett fel, melyekből 13-szor az óvatosabb megoldást választva csak elöklözte a labdát a kapuja előteréből. Mivel tehát a vizsgált halmazunk minden kapus esetében meglehetősen csekély, ezeket az adatokat fenntartásokkal kell kezelnünk. Mindemellett Flavio Fusi úgy véli, hogy az öklözések minőségileg gyengébb megoldást jelentenek a magas beadásokkal szemben, hiszen ezek nem hordozzák önmagukban a labdaszerzést a csapat számára szemben a lehúzott labdákkal. Így az ún. claim/punch ratio is elterjedt értékelési kategória, mely egyébként Sam Jackson kutatása alapján már kisebb mennyiségben is érvényes jellemzőjét adja meg egy adott kapus játékának. Így amikor azt látjuk, hogy a Hertha norvég légiósa, Rune Jarstein 22 kimozdulásából 21-szer le is húzta a labdát, akkor a 95,5%-os mutatóját kifejezetten jó, feltehetően a továbbiakban is tartható eredménynek kell tekintenünk, akárcsak az idevágó ranglista második helyére kerülő Gulácsi Péter 88,9%-át, akinél viszont egyáltalán nem elhanyagolható szépséghiba, hogy mindössze 9 kimozdulásból jött össze ez neki.

Így hát amikor a kimozdulások hatékonyságát vizsgáljuk, Gulácsi már nem is fér fel a számottevő mennyiségben próbálkozó kapusok közé. A sikeres öklözéseket azonban itt mégsem akarjuk elhibázott kimozdulásként kezelni (ahogy voltaképpen a claim/punch ratio teszi), hiszen az lehet például a csapat előírt stratégiájának a része, így a hatékonyságnál a pozitív oldalon számolunk velük és csak az elvétett labdákat kezeljük hibázásnak. Ezzel persze a kimozdulások esetében a szinte tökéletes teljesítmény válik a kapusoktól elvárható szintté, így ábránkon a tölcsér felső szélét, a kimagasló eredményeket jelezni hivatott piros vonalunk nem is látszik és számos hálóőr jelenik meg az y-tengelyen hibátlan teljesítménnyel. Az mindenesetre így is kiemelhető, hogy Rensingnek a nagy mennyiségű kimozdulásai során mindig sikerült eltüntetnie valamilyen módon a labdát a kapuja előteréből, miközben Bernd Leno (23/27, 85,2%) vagy Benjamin Lecomte (18/21, 85,7%) néha hadilábon áll a magas labdákkal. Alisson egyébként 15 kimozdulásból csak 4-szer húzta le a labdát, 10-szer öklözött, 1-szer pedig hibázott (93,3%), miközben Kepa idevágó számsora alig 11 kimozdulásból 6-4-1 (90,9%), tehát magas vételáruk ellenére egyikük sem jeleskedik a magas labdák elhárításában, ami talán szintén alátámasztja ennek a területnek a csökkenő jelentőségét.

Érdekes egyébként, hogy Sam Jackson egy másik vizsgálódása szerint sem a kimozdulások száma, sem hatékonysága vagy az öklözések aránya sem függ a topcsapatokba bekerülő kapusok magasságától (az oda kerülés alighanem már inkább), így Jarstein vagy Rensing 190 cm-es testmagassága egyáltalán nem tartozik a kiemelkedők közé a mezőnyben, míg a szintén sokat vállalkozó Sepe (185 cm) és Sommer (183 cm) pedig egyenesen a legalacsonyabbak közül kerülnek ki.

 

 

Kapusprofilok

 

„A kapufák között értjük meg igazán, milyen nehéz ez
(Albert Camus)

 

Ha az eddig taglaltakból össze akarjuk állítani egy-egy kapus jellemzőit az elmúlt félszezonban, akkor azt megtehetjük akár a mostanság elterjedt radar- vagy pókháló-grafikonok segítségével. Ezeken a pókháló-szerű ábra egy-egy ága mutatja meg, hogy egy-egy területen milyen eredményt produkált az adott kapus, a háló közepe a leggyengébb, a külső csúcsok a legjobb eredményt jelképezik, ezek között a kitöltött területtel jelzett rész a kapus statisztikáit, az általunk használt grafikonokon pedig egy szaggatott vonallal bejelöltük az öt élbajnokság kapusai által elért átlagos teljesítményt is. A korábban tárgyalt információkat az ellenfelek lövéshez vagy góljához vezető hibákkal egészítjük ki, melyből ugyan nagyon kevés adódik, így külön grafikonon nem láttuk értelmét kitérni rájuk, a kapusok értékelésének azonban fontos része, hogy a lehető legjobban leredukálódjon hosszú távon ez a szám.

Az így kirajzolódó profilból láthatjuk például, hogy Alisson védési mutatói az átlag felettiek voltak a Liverpool színeiben az ősszel, passzmutatói nagyjából átlagosak, hibája viszont adódott (ami persze a Premier League-ben rá helyeződő nagyobb letámadásnak is lehet az eredménye), míg legnagyobb, ám csak viszonylagos gyengeségének azt tekinthetjük, hogy a magas labdákkal szemben sokszor csak az öklözés eszközével él, így viszont az esetek túlnyomó többségében nem hibázik a beíveléseknél. Mindeközben a nagyon hasonló profilt mutató Kepa valamivel többször teszi magáévá a magas labdákat, viszont a távoli lövések hatástalanításában gyengébbnek bizonyult az átlagosnál és ugyanabban a ligában bizony ő is ajándékozott néha helyzeteket az ellenfeleknek a hibáival, ám összességében mindkettőjüket a Premier League legjobb teljesítményt nyújtó hálóőrei közé sorolhatjuk. Ugyanakkor azt is kijelenthetjük, hogy ha más környezetben is, de Gulácsi Péter még náluk is meggyőzőbb őszt tudhat maga mögött, hiszen ha a távoli lövésekkel szembeni hatékonysága neki is elmaradt valamelyest az átlagtól, a passzjátéka valamivel biztosabb volt, a védési statisztikái neki is nagyon jók, és közben a magas labdákkal is biztosabban bánt (igaz, mint láttuk csak nagyon kevés alkalommal volt erre szükség), nagyobb hibát pedig egyáltalán nem róhattunk fel neki.

Akármilyenek is a képességei, ezzel együtt Gulácsi értékét a transfermarkt „csak” 10 millió euróra becsüli, amihez hozzájárul az is, hogy az osztrák és a német Bundesliga egy-egy (testvér)klubján kívül nem nagyon szerzett még tapasztalatokat, életkorát tekintve pedig túl van már a legmagasabban rangsorolt időszakon. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne lennének még előtte akár a legjobb évei is, viszont a mai transzferek esetében már sokat számító, ún. resale value-ja valószínűleg már nem lesz számottevő egy lehetséges jövőbeli átigazolás esetén. Nem véletlen, hogy a legértékesebbnek vélt kapusok, Oblak és ter Stegen nem csak a legmagasabb polcon lévő klubokból, már komoly liga- és BL-múlttal kerülnek ki, de 26 év körül vannak, tehát még több klubváltás is állhat előttük akár csúcséveik során, miközben már kellőképpen érettek ahhoz is, hogy teljes értékű játékosoknak tekintsük őket. Thibault Courtois és David de Gea értéke alighanem azért alacsonyabb jelenleg, mert a komoly BL-sikerek egyelőre elkerülték őket. Mindeközben az immár világbajnok Hugo Lloris a legjobb éveit egy szinttel alacsonyabban jegyzett csapatoknál töltötte, Manuel Neuer értéke pedig már leáldozóban van, nála a csúcs 45 millió euró volt pár évvel ezelőtt, amikor a visszafogottabb piacon ennél drágábbra nem nagyon becsülhették.

Őszi teljesítményükkel a legdrágább kapusok nem vallottak ugyan szégyent, de különösebben kimagasló statisztikákat sem produkáltak. Ter Stegen egész jó védési és passzmutatók mellett a levegőben sem rontott, de földön elkövetett hibáival viszonylag sok veszélyt teremtett saját kapujára, míg Oblak megbízhatósága kivételes volt, védési hatékonysága közepes, de passzjátéka már csak az Altético játékfelfogása miatt is elmarad az átlagostól. David de Gea mindeközben a leghatározottabb a levegőben hármuk közül, hibák sem csúfítják nagy mértékben a teljesítményét, védési mutatói azonban idén eddig szerényebbek, mint az előző szezonban voltak és a passzjátékán sem volt eddig nagy hangsúly, bár pontossága átlag feletti.

Kissé tágabban kitekintve érdemes megjegyezni, hogy a Manchester City-ben Ederson egészen halovány őszön van túl, védési hatékonysága, hibái, passzjátéka alapján sem nagyon illetheti dicséret, bár csapata játéka így is hozott neki 40%-os clean sheet teljesítményt, ami jól jelzi, mennyire csapatfüggő inkább ez a statisztika. Courtois-ra ugyanakkor nem lehet különösebb panasz a Real Madrid hányattatott félszezonja során sem, Lloris általában megbízható teljesítményét távoli lövések elleni tehetetlensége és néhány hiba csúfítja, míg Neuernek a passzjátéka és a magas labdákra való kimozdulása ugyan továbbra is kivételes, védési mutatói eléggé megkoptak már. A Juventus hálóját őrző Szczesny viszont joggal érezheti, hogy ez a szezon még az ő nagy dobása is lehet akár, ősszel egyetlen területet sem nevezhettünk fájó gyengeségének, hárításai pedig nagyon jó statisztikákat eredményeztek. A majd 2 méteres Donnarummának érdekes módon elsősorban a magas labdákkal szembeni határozottságban lenne még fejlődni valója, a védési mutatóit különösen az igazított adatok ismeretében tudjuk a helyén kezelni, melyek azt mutatják, hogy összességében már most is képes jó teljesítményre fiatal kora ellenére.

Ha pedig már tehetséges kapus, jelenleg ugyan egy az élbajnokságoknál kisebb kihívást jelentő közegben szerepel, de az Ajax Amszterdam kameruni kapusának, André Onanának a nevét is érdemes megjegyeznünk, hiszen a transfermarkt sem véletlenül tartja a második legértékesebb 23 év alatti kapusnak, egészen elképesztő védési hatékonyságot produkált az ősszel a holland bajnokságban és a BL-ben egyaránt. Nem kevesebb, mint 29 megvívott meccsén az igazított védési mutatója 114%-os volt, különösen a tizenhatoson belüli lövésekkel szemben jeleskedett (84%-os hatékonyság), így találkozóinak az 59%-át hozta le kapott gól nélkül. Mindeközben  ugyanakkor nem hibázott el egyetlen beadást sem, bár a magas labdák felénél ő is a biztonsági öklözést választotta. Az összképet ugyanakkor erősen árnyalja, hogy meccsenkénti 0,09 hibája hozta helyzetbe az ellenfeleket, de talán ezen a területen is képes lehet még a fejlődésre a továbbiakban és kipróbálhatja magát még nívósabb bajnokságban is.

comments powered by Disqus