Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

Soccer-pionírok a prérin

2018. január 06. - Legris

We must march my darlings, we must bear the brunt of danger,
We the youthful sinewy races, all the rest on us depend,
Pioneers! O pioneers!

(Walt Whitman: Pioneers! O pioneers!)

A 2016-os év végén a kínai bajnokságról készítettünk összefoglalót, ezúttal pedig egy másik Európán kívüli, feltörekvőben lévő bajnokság, az észak-amerikai Major League Soccer felé fordítjuk a figyelmünket. Az ázsiai focival ellentétben az amerikai-kanadai liga a kulturális közelség miatt Európában viszonylag nagy teret kap például az Eurosport közvetítései révén, és Magyarországon is igencsak komoly fóruma alakult ki, de érdemes emitt talán külön is vetni egy pillantást arra, hogy hol is tart a liga terjeszkedése és hogy milyen fejlődési irányt követ. A kérdés azért is lehet érdekes, mert voltaképpen a labdarúgás számára sem lényegtelen, hogyan alakul a sportág helyzete az egyik legjelentősebb, ám még csak kis részben kiaknázott piacon, melyet már nem először igyekszik felfedezni magának a további evolúciója, no meg a világ legjelentősebb szponzoraival való együttműködés optimalizálása érdekében. Az MLS több mint húsz éves történetére visszatekintve az talán kijelenthető, hogy a nyugati területek feltárása már megkezdődött, a helyi közönség figyelmét nagy mértékben lekötő major sportok és a labdarúgás nemzetközi viszonyai azonban még számos kockázatot jelenthetnek a viszontagságoktól sem mentes út során. A főbb bázis-telepek talán már kiépültek, és a liga beindításához nélkülözhetetlen lökést adó 1994-es VB-rendezéshez hasonló jelentőséggel bírhat majd a 2026-os világbajnokság nagy valószínűséggel amerikai-mexikói-kanadai társrendezése is a folyamatban, addig azonban még komoly kihívásokat rejtegethet az észak-amerikai labdarúgás meghódításra váró prérije. 

 

 

Elődök sosejárt útján

 

Through the battle, through defeat, moving yet and never stopping,
Pioneers! O pioneers!

Az Angliával meglévő szoros kulturális kapcsolat révén az „association football” már a XIX. század második felében megjelent az Egyesült Államokban, majd az első jelentős profi liga a XX. század elején már az amerikai futballtól való terminológiai megkülönböztetés okán az association szóból kialakulva socc-er néven utalt a labdarúgásra. Az American Soccer League (1921-33) elnevezésű liga népszerűsége a húszas években a baseballéval vetekedett, a bajnokság jelentőségéről pedig az is sokat elárul, hogy csapatai adták az 1930-as VB-n elődöntős amerikai válogatott játékosainak 75%-át, így például a VB-k történetének első mesterhármasát szerző Bert Patenaude is a Fall River Marksmen játékosa volt. Később azonban a máig létező National Challenge Cup-ban (ma: US Open Cup) való részvétel körül kialakuló vita és a Nagy gazdasági világválság véget vetett a projektnek és ezzel jó időre a profi amerikai labdarúgásnak is.  Hosszú szünet után a hatvanas évek végén a North American Soccer League (1968-84) jelentett újabb komoly ezirányú vállalkozást, mely többek között Pelé, Beckenbauer, Eusébio, Gerd Müller, George Best vagy Cruyff nevével igyekezett nemzetközi hírnevet szerezni magának. A hazai népszerűség azonban a hetvenes évek végére visszaesett, hiszen közben a válogatott egyetlen egyszer sem jutott el a világbajnokságra, majd a liga túlságosan gyors bővítése, a nyolcvanas évek újabb gazdasági megingása, az országos közvetítések megszűnése és a teremfocival kialakuló versengés véget vetett az újabb próbálkozásnak is. A jelenlegi MLS-csapatok jelentős részének viszont épp ekkor alakult ki a helyi bázisa, sőt, több mai klub is az NASL gárda nevét vette fel újra (Portland Timbers, San José Earthquakes, Seattle Sounders, Vancouver Whitecaps).

Különös módon épp eme liga első telepeseinek a bukása után érkezett Európa felől az újabb muníció, hiszen a FIFA már felismerte, micsoda lehetőségeket rejt az amerikai futball-préri. Így végül 1988-ban nyerte el az USA a ’94-es VB rendezésének jogát, melynek feltétele volt az új bajnokság mielőbbi létrehozása, közben pedig még jóval annak beindulása előtt, gyakorlatilag rögtön a döntés után a válogatott végre ki is jutott a ’90-es VB-re negyven év távollét után. Az azóta eltelt idő alapján azt már most kijelenthetjük, hogy az MLS életképesebbnek bizonyult az elődöknél és igyekszik is tanulni a korábbi vállalkozások hibáiból. Az új liga ugyanis nem csak a VB-rendezés, a női futball sikerei vagy a komoly gyermekfoci program által keltett figyelemnövekedést igyekszik kihasználni, hanem nagyobb odafigyeléssel, csak üzletileg gondosan megalapozott franchise-okat enged be a bajnokságba. Így végül az első szezont is csak némileg megkésve, 1996-ban rendezték meg 10 csapat részvételével, azóta pedig mindig csak kis lépésekben, komoly előkészítő munka után kerül sor bővítésre. Az idők során két floridai és egy kaliforniai MLS-franchise ugyan így is elhullott, az előkészítő munkák gyümölcseként a 2017-es szezonban azonban már 22 egyesület állt rajthoz, melyekhez idén már csatlakozik majd egy új Los Angeles-i klub is, hogy aztán akár már két év múlva egy nashville-i egyesület is beszálljon a versengésbe, ezzel pedig az MLS el is érheti az NASL által tartott 24-es rekordtagságot, miközben 21 éves története a korábbi profi ligáknál már biztosan hosszabbra nyúlt.

Az MLS erősödését, ha nem is látványos áttörés formájában, de azért a nemzetközi eredmények is jelzik. A válogatott a liga beindulása óta, gyakran annak játékosaira támaszkodva folyamatosan eljutott a VB-re, háromszor a csoportjából is továbblépett és csak most bukta el a kvalifikációt 32 év után először, miközben a Concacaf-zóna kontinensbajnokságának számító Aranykupát is ötször elhódította ezidő alatt. A regionális kupasorozatokban a DC United és a Los Angeles Galaxy a Concacaf régió bajnokainak kupáját is elhódította ’98-ban és 2000-ben, majd a régió magasabb színvonalat jelentő BL-jének beindulása után is fokozatosan fejlődtek az MLS-klubok eredményei. Kezdetben a csoportkör elérése sem mindig jött össze a selejtezőbeli ellenfelekkel szemben, az utóbbi hat kiírásban azonban már minden MLS-induló a főtáblára jutott, és ha a térségben kiemelkedő mexikói klubok ellen legtöbbször alul is maradnak, a többi ország klubjai már nem nagyon jelentenek akadályt számukra.

A Forbes értékelése szerint a liga csapatainak összértéke a négy évvel ezelőtti 1,958 milliárd dollárról idén már 4,458-ra emelkedett, és a gazdasági prosperálást jelzi az is, hogy az MLS egyre értékesebb játékosokat képes szerződtetni, különösen a fizetési sapkán felül fizethető designated player szabály 2007-es bevezetése óta. Azóta a színvonal emelkedéséhez kétségtelenül a légiósok számának növekedése is hozzájárult, bár azt is meg kell jegyeznünk, hogy az új nemzetközi televíziós szerződésekkel (Sky, Eurosport) járó, három évvel ezelőtti komoly „ráncfelvarrás” is nagyon jól jött a bajnokságnak. Az új logók bevezetése mellett a kellemetlen diszkriminációs botránya után végképp kimúló Chivas USA helyét két új csapat vette át, mégpedig a City-hálózat New York-i tagja és az újabb floridai, ezúttal a Miaminál és a Tampa Bay-nél sikeresebbnek bizonyuló orlandói gárda, így a rájátszás mezőnye is további két hellyel bővült. Közben az egyesületekbe érkező légiósoknak immár mintegy harmadát európai labdarúgók teszik ki, amit a korábban említett kulturális kapcsolatok mellett ezen játékosok magasabb marketingértéke is indokol.

 

 

A terjeszkedés hevében

 

Conquering, holding, daring, venturing as we go the unknown ways,
Pioneers! O pioneers!

További fontos támpontot kapunk az MLS életképességéről, ha az átlagnézőszámok emelkedő tendenciáira pillantunk. Miközben a megboldogult NASL szezonjainak átlagnézőszáma soha nem emelkedett 15 ezer fölé (bár rekordként a New York Cosmos ’77-ben egy Ft. Lauderdale elleni rájátszás meccsére csaknem 80 ezer nézőt is kicsalogatott), az MLS-meccsek látogatottsága nem sokkal az ezredforduló után már átlépte ezt a határt, azóta is szinte minden évben emelkedik, idén pedig már a 23 ezret közelítette, vagyis megelőzte a francia Ligue 1 idevágó mutatóit is és a világon a hetedik helyre lépett előre ebből a szempontból.

Az első ránézésre rendkívül biztató helyzet értékelése azonban alaposabb vizsgálatot igényel, hiszen ha az egyes klubok átlagnézőszámának alakulására is vetünk egy pillantást, akkor azt láthatjuk, hogy ritka a jelentősen pozitív tendencia az utóbbi években. A ligaátlag emelkedését valójában épp a terjeszkedés, az újabb, egyre nagyobb lelkesedéssel csatlakozó franchise-ok megjelenése biztosítja, hiszen ezek nélkül már a 2009-es év csökkenést hozott volna, ám ekkor érkezett a ligába a Seattle Sounders, melynek hazai meccsei azóta is magas nézettséget hoznak. A három évvel ezelőtti megugrást is elsősorban a frissen csatlakozó New York City és Orlando szép indulószámai eredményezték, de amint látható, mindkét csapat látványosan ereszkedő tendenciát produkál azóta, ami viszont részben magyarázható azzal, hogy az orlandóiak 2017-ben már saját, ám szerényebb méretű stadionjukban játszhattak, mégpedig 98%-os kihasználtsággal. Otthonának hasonlóan magas kihasználtságát egyébként az évek óta 100%-on teljesítő Portland Timbers mellett csak a San José Earthquakes és a Sporting Kansas tudja elérni, az egyesületek kétharmada ugyanakkor 80% alatt marad, nem ritkán messze elmaradva ettől. A 2017-es átlagnézőszám is csaknem ezer fős visszaesést mutatna, ha a mindenkori MLS-rekordokat a Falcons stadionjában megdöntő Atlanta és a jóval gyengébb teljesítmény ellenére szintén húszezres átlag felett záró Minnesota lelkesen érkező szurkolói fel nem rázzák a bajnokságot.

Kíváncsian várhatjuk, hogy 2018-ban a Los Angeles FC mekkora közönséget vonz majd, hiszen a városban a Galaxy mellé kialakuló legutóbbi projekt, a Chivas USA csúnya véget ért. Azt mindenesetre az új klub impozáns listát alkotó tulajdonosai is tudják, hogy a "futball őslakosainak", a latin-amerikai közönségnek a megcélozása alapvető fontosságú, nem véletlen, hogy az egyik első igazolásuk a mexikói válogatott Carlos Vela volt. Az új franchise hivatalos oldalainak már most is viszonylag szép számú követője van a közösségi médiában, legalábbis hét már létező MLS-klubnál több. Ez persze már jelzi azt is, hogy újabb kényes területre értünk, ugyanis eddig úgy tűnik, a liga egyesületei nem tudnak különösebben nagy aktivitást gerjeszteni az online közösségekben, legalábbis nem az ország méretéhez, major ligáinak élénkségéhez és a labdarúgás élvonalában megszokott adatokhoz képest. A legtöbb online követővel a New York City rendelkezik, de a világon ez is csak a 64. helyre elegendő a Results Sport ranglistáján, miközben 19 különböző ország csapatai állnak előrébb ebben a rangsorban. A legnagyobb baj azonban inkább az, hogy a City-t és az öt címével rekordbajnok Galaxy-t nagyon messze lemaradva követi csak a többi egyesület, a négyszeres győztes DC United például összesen alig 300 ezer facebook és twitter követőt tud felmutatni.

 

 

Járatlan utak viszontagságai

 

Still be ours the diet hard, and the blanket on the ground,
Pioneers! O pioneers!

Az eddig vázolt helyzet némileg támpontot adhat a jelenlegi MLS egyik legkényelmetlenebb históriájának, nevezetesen a Crew egyre valószínűbb elköltöztetésének megértéséhez is. A ligaalapítók közé tartozó columbusi egyesület ugyanis komoly történelme (egy MLS Cup győzelme és az alapszakasz legjobbjának járó három Supporters' Shieldje) ellenére is egyike azon csapatoknak, melyek kevesebb követővel rendelkeznek a közösségi oldalakon, mint a még jóformán meg sem alakult LA FC, és ahogy korábban láthattuk, átlagnézőszáma sem különösebben acélos, hiszen az ország első labdarúgásra készített stadionjának, a Mapfre Stadiumnak szerényebb, 19.968 nézőt befogadó lelátói sem sűrűn telnek meg. Mivel különösebben jelentősebb szponzorok sem álltak a vállalkozás mögé, a franchise-t 2013-ban megvásároló Anthony Precourt egy új, vonzóbb és nagyobb stadion építésében látná csak a fejlődés lehetőségét. Ebben azonban nem igazán sikerül megállapodni a 850 ezer lakossal rendelkező ohioi város vezetésével, így a tulajdonos komolyan fontolgatja a költözés lehetőségét, mely az amerikai major sportokban ugyan cseppet sem számítana ritkaságnak, az MLS-ben még nem volt rá precedens. Alsóbb osztályokban viszont már igen, például az Austin Aztex franchise-t 2010-ben épp Orlandóba költöztette a tulajdonosa, amelyből aztán a jelenlegi MLS-gárda nőtte ki magát. Ez különösen azért érdekes, mert a Crew kiszemelt új helyszíne éppen a texasi Austin lenne, ahol a később újjáélesztett Aztex két éve a Crew fiókcsapataként kerülhetett Precourt látóterébe, a helyiek pedig sokkal nyitottabbnak látszanak egy új stadion felhúzására is, hiszen a labdarúgóegyesület adhatná az első profi csapatát a Columbusnál amúgy is valamivel nagyobb (930 ezres) városnak. A terv sikeressége nyilván bizonytalan, viszont a tekintélyes múltra visszatekintő Crew columbusi szurkolói hevesen tiltakoznak a költöztetés gondolata ellen, így pedig csak egyre inkább elmérgesedik viszonyuk a tulajdonossal, miközben ez a 2018-as évben a jegybevételek további apadásához és a szponzorok elvesztéséhez vezethet, így a klub hagyományaihoz méltó üzleti szintlépés (de voltaképpen az életben maradás is) most már nagyon nehezen képzelhető el az új helyszínre költözés feltételezett pozitív hatásai nélkül.

Az újdonság impulzusai azonban egyszer elmúlnak, és ezt nem csak a kluboknak, de a ligának is szem előtt kell tartania. A folyamatos expanzióval kihasznált pozitívumok a visszájukra fordulhatnak, ha a régebbi csapatok brandjei nem képesek elég vonzerőt kialakítani önmagukban. A televíziós közvetítések nézettségén is érződik, hogy az MLS még nagyon messze van a kívánt fejlettségi szinttől, a legutóbbi MLS Cup angol nyelvű közvetítését például 43%-kal kevesebben tekintették meg az Egyesült Államokban, mint az egy évvel korábbi, azonos párosítású finálét. Igaz, ezúttal nem a Fox, hanem "csak" az ESPN csatorna adta a meccset és a visszaesésben alighanem a válogatott VB-selejtezős bukása mellett az is közrejátszott, hogy a 2016-os Seattle-Toronto nagydöntő végül kevésbé látványos gólnélküli összecsapás lett.

Az amerikai nézettségi adatok értékelésénél persze az is fontos tényező lehet, hogy a döntő egyik résztvevője egy kanadai csapat volt, de egyébként a Toronto sikerei ellenére Kanadában sem egyértelműen rózsás a labdarúgás helyzete. Az elmúlt két év során például ott is visszaesett a TSN és az RDS csatornák MLS Cup közvetítéseinek nézettsége a 2016-os 1,5 millióról most már csak 1,3-ra. A női és férfi válogatott eredményei közben ugyan szép lassan javuló tendenciát mutatnak, nemzetközi színtéren pedig már a másik két kanadai MLS-gárda, az Impact de Montréal és a Vancouver Whitecaps is megmutatta magát, az országban közben viszont csak nehezen alakul egy kezdeményezés a saját professzionális liga, a Canadian Premier League létrehozására, mely több lehetőséget adhatna a helyi tehetségek kinevelésére. Hiába nyerte ugyanis 2017-ben az MLS nagydöntőjét a Toronto, a fináléban csupán egyetlen kanadai játékos lépett pályára, de a teljes ligában is csak 33 kanadai játékos szerepel a csapatok kereteiben, ami még akkor is szerény számnak tekinthető, ha tudjuk, hogy ez a rekord a liga történetében. A TFC győzelme és növekvő népszerűsége ugyanakkor jó táptalaj lehetne egy szerényebb bajnokság beindulásához, egyelőre azonban csak két csapat (Hamilton és Winnipeg) részvétele vehető biztosra, már az amerikai alsóbb osztályokban szereplő FC Edmonton és Ottawa Fury is ódzkodik a kockázatos váltástól, miközben a további érdeklődök (Calgary, Saskatoon, Halifax, Moncton) még csak a puhatolózás fázisánál tartanak.

Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy Észak-Amerikában ne lenne fokozódó érdeklődés a labdarúgás iránt, hiszen például az angol bajnokságból a manchesteri derby-t 1,4 millióan tekintették meg az NBCSN csatornán, miközben a legnagyobb mexikói rangadók közvetítéseinek vagy a válogatott mérkőzéseknek általában 4-6 millió nézője is van az Egyesült Államokban. Ugyanakkor az MLS is küzd azzal a jelenséggel, hogy a médiában egyre több rétegben egyre nagyobb teret kapó élbajnokságok nem csak népszerűsítik a sportágat, hanem egyfajta ellenhatásként közben minden rajtuk kívül eső futballeseményt ki is szorítanak az érdeklődés középpontjából. Pedig az MLS révén egy egészen speciális közegbe érkezik a labdarúgás, mely nem csak gazdasági szempontból jelent komoly potenciált a sportág számára, de olyan lehetőségeket is felvázol, mely példa nélküli a futballvilágban.

 

  

Az egyenlőség változatossága

 

Never must you be divided, in our ranks you move united,
Pioneers! O pioneers!

Ahogy azt az amerikai major sportok ligái esetében megszokhattuk, az MLS voltaképpen egységes üzleti vállalkozásként működik, és ennek megfelelően igyekszik minden csapatát versenyben tartani. A különböző draftrendszerek biztosítják egyrészt a tehetségek egyenletes elosztását, másrészt pedig a fizetési keretek korlátozása biztosítja, hogy a csapatok átlagos erőssége között ne legyen kiugró eltérés. A pénzügyi lehetőségek kordában tartását célozza az is, hogy a bajnokság csapatai egymás közötti játékostranszfereikért nem hagyományos értelemben véve fizetnek, hanem csereügyletek formájában, draftjogokkal, a keretek nemzetközi helyeivel vagy ún. allocation money-val, ami a fizetési sapkán felüli bérköltségeket tesz lehetővé. A ligán kívüli játékosértékesítések díja is csak kisebb részben illeti meg az adott játékosok korábbi klubjait, az összeg nagyobb részben a ligát illeti. Mindezeknek köszönhetően a csapatok fizetési keretei nem térnek el egymástól olyan mértékben, mint az európai élbajnokságokban, a legnagyobb és a legkisebb büdzsé közötti hányados csak 4,6. Így a liga alapvető küldetésének megfelelően minden egyes tagját támogatja, nem emel ki mesterségesen elitklubokat (mely egyben más klubok ellehetetlenítését is eredményezné) és teszi a bajnokságot közelebbivé minden szurkolócsoport számára.

Ez szépen meg is látszik a bajnokság kiegyenlítettségén is, hiszen az elmúlt tíz évben az alapszakaszban egyre több csapat számára vált elérhetővé a rájátszás, és a legjobb három eredménnyel sem kevesebb, mint 16 különböző csapat végzett, miközben ez a szám az európai élbajnokságokban inkább csökkenő tendenciát mutat és mindenhol folyamatosan 10 alatt marad. Ami a rájátszást illeti, még az MLS Cup döntőjéig (tehát az első kettőbe) is több csapat jutott, mint amennyi a topligák dobogójáig, és voltaképpen az elmúlt évtizedben több bajnokot is avatott az észak-amerikai liga, mint amennyi dobogóst az angol, olasz vagy spanyol bajnokság. Igaz ez mindannak ellenére, hogy a 2007-ben bevezetett designated player rendszer lehetővé teszi az MLS-csapatok számára, hogy a fizetési sapka korlátozásain túli összegekért szerződtessenek bizonyos számú játékost, ami elengedhetetlen az érdeklődést és a marketing-értéket biztosító sztárok leigazolásához, ugyanakkor az észak-amerikai “kísérleti laborban” is jól látszik, hogy a rendkívül fontos imázs-szerepük mellett mennyire nem egy-egy ilyen kiemelkedő játékos határozza meg az eredményességet, hanem inkább a csapat egész struktúrája, összeszokottsága, belső szerkezetének működése befolyásolja nagyobb mértékben az erejét (elég talán az Orlando City-vel a rájátszásról folyamatosan lemaradó egykori aranylabdásra, Kakára gondolni).

A designated player szabály tehát lehetővé teszi, hogy ha nem is kiugró, de mégis érzékelhető eltérések alakulhassanak ki a klubok fizetési büdzséi között. A kimutatásunk összegző ábrájára pillantva azonnal szembetűnő, hogy a három évvel ezelőtti átszervezés pozitív hatásait nagyban befolyásolta az egyre értékesebb, magasabb összegekkel megfizethető játékosok megszerzése (ekkor érkezett többek között Kaká, Giovinco, David Villa és Lampard is). Így a fizetési büdzséjével korábban egyedül kiemelkedő LA Galaxy mellé felnőtt a NY City és a Toronto, de az utóbbi években már jelentősebb emelkedést mutatott a Seattle, a Chicago és a Portland is, az Atlanta is egész kedvező pénzügyi pozícióval indult, de a Colorado és a Kansas is beleerősíteni látszik (mindez egyébként azt is alátámasztja, hogy a Columbus Crew tulajdonosa szükségszerűnek érzi egy szintlépési lehetőség keresését, ha nem akar a kiéleződő üzleti versenyben lemaradni csapatával). Hogy a versengés mégis mennyire nyitott, azt jól mutatja a 2017-es szezonnak a legalacsonyabb fizetési büdzsével nekivágó Houston esete, mely szerényebb keretével is a nyugati főcsoport döntőjéig jutott. Az MLS-ben a bérköltségek és az alapszakaszban szerzett pontszám közötti korreláció is csupán 0,5526, miközben az európai élbajnokságokban ez a szám jobbára 0,8 felett van.

Érdekes kérdés persze, hogy mindez milyen formában működhetne, ha a liga nem lenne teljesen zárt, hanem bevezetnék a labdarúgás világában elterjedt kieséses-feljutásos rendszert, mely az elmúlt nyáron az MP & Silva nemzetközi közvetítésekre szóló, 4 milliárd dolláros szerződésajánlatának is feltétele lett volna, és melynek lehetőségéről egyre többet beszélnek klubtulajdonosok is, sőt, már a USSF megüresedett elnöki székére pályázók közül is többen felvetették (leghangosabban talán a Bundesligából klubjaival kétszer is kieső egykori amerikai válogatott, Eric Wynalda). Összességében persze ez valószínűleg csak a rendszer összetettségét növelné, a szabályok több szinten való kidolgozását tenné szükségessé, de az alapelveket nem feltétlen forgatná fel.

Most viszont a kiegyenlített erőviszonyoknak köszönhetően a labdabirtoklásban sincsenek olyan nagy különbségek a csapatok között, mint Európában, hiszen a 2017-es szezonban nemhogy a 60%-os átlagot nem haladta meg egyik csapat statisztikája sem, hanem még az 57%-ot sem érte el, vagyis huzamosabb ideig minden ellenfelét domináló csapat nincs a ligában. Ezzel párhuzamosan a labdabirtoklás és a pontszám korrelációja is teljesen egyedülálló módon 0,5 alatt marad, és az sem éppen megszokott dolog, hogy az ellenfelek lövéseinek elhárítása nagyobb korrelációt mutasson a megszerzett pontszámmal, mint a támadásban kialakított lövőhelyzetek száma, még ha ezek a kategóriák is kisebb eltéréseket, így viszonylag alacsony együttállásokat is mutatnak az eredményességgel. Ennek a magyarázatához viszont már a liga statisztikáit is érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálni.

 

 

Népszerűség és hatékonyság malomkerekei között

 

Ages back in ghostly millions frowning there behind us urging,
Pioneers! O pioneers!

Az MLS utóbbi szezonjaiban a legszembetűnőbb tendencia talán a gólok számának a növekedése volt, mely egyébként visszafogottabb mértékben a legtöbb élbajnokságban is megfigyelhető jelenség. Míg azonban az elmúlt három évben az öt európai élbajnokság meccseinek gólátlaga 2,63-ról fokozatosan 2,84-re emelkedett, addig észak-amerikában a négy évvel ezelőtti 2,56-ról egyenesen a legutóbbi 2,97-re, vagyis nem kevesebb, mint 16%-kal. Ez persze ugyanúgy fontos tényező lehet a bajnokság népszerűsítésében, mint ahogy a nemzetközi sztárok megjelenése, akik az MLS-be is a támadóposztokra érkeznek a legnagyobb számban, így fordulhat elő, hogy az ún. kanadai táblázat első öt helyezettje közé nem is fér be észak-amerikai játékos (Jozy Altidore holtversenyben hatodik). A találatok számának növekedése ugyanakkor az MLS-ben sem feltétlenül jelent támadóbb focit a korábbiaknál, hiszen a meccsenkénti lövések száma (25,6) még valamelyest csökkent is az előző évhez képest (25,8), ugyanakkor az látszik kirajzolódni, hogy a csapatok a nemzetközi tendenciáknak megfelelően egyre biztosabb helyzetekig igyekeznek kijátszani akcióikat, és a támadók a hatékonyság érdekélben csak egyre biztosabb helyzetekből vállalkoznak a lövésekre.
Emellett a meccsenkénti passzok számának jelentős növekedése egyértelműen a tempó fokozódását jelzi az MLS-ben, hiszen az átadások száma az öt évvel ezelőtti 769-ről folyamatosan emelkedett 856-ra, ez a 11%-os emelkedés pedig az élbajnokságok hasonlóan folyamatos, ám ezen időszak alatt „csak” 6%-os emelkedésének is csaknem a duplája. Ez alapján úgy tűnik, az észak-amerikai bajnokság sebességében már alig marad el a legnagyobb ligáktól, ugyanakkor ezen statisztikájával megelőzi már a török (831), orosz (839), holland (849) vagy akár a brazil (845) bajnokságot is, miközben az említettek közül csak az orosz Premjer Ligában magasabb jelentősen a hosszú átadások aránya (18,2%), mely valamennyire magyarázza az összes passzok alacsonyabb számát. Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy az MLS játékosai nem feltétlenül képzettek eléggé az ilyen gyors passzjátékhoz, legalábbis erre enged következtetni, hogy technikai hibából adódó labdavesztés az észak-amerikai bajnokságban minden 30 passzra jut, szemben az élbajnokságokban tapasztalt 34,3-as átlaggal. Ahogy a labdabirtoklás sem koncentrálódik domináns csapatokra, úgy a passzok is megoszlanak a csapatok és játékosaik között, így a legmagasabb meccsenkénti passzátlaggal rendelkező, a bajnokcsapat játékának szervezését leginkább magára vállaló Michael Bradley sem különösebben magas, 66,2 sikeres átadást osztott ki átlagban a meccsein, ami elmarad az élbajnokságok legkiemelkedőbb, 80 feletti statisztikáitól. Az viszont látványos, hogy a visszavontabb középpályás szervezésben nagyot alkotó légiósok kisebb súllyal érkeznek az MLS-be, hiszen a passzok ötös toplistájára már három amerikai válogatott is felfért.

Ugyanakkor két, látványosnak nevezhető játékelem csak kevésbé jellemző az észak-amerikai bajnokság meccseire. A magas labdák használata kifejezetten visszafogott, még relatív viszonylatban is, hiszen csupán minden 36,5 passzra jut egy-egy fejpárbaj, ez pedig nem csak az élbajnokságok közül lóg ki, de tisztán a legszélsőségesebb ilyen statisztika a whoscored által követett 14 ligában. Ha nem is ilyen látványosan, de hasonlóan visszafogott a cselkísérletek száma is, 29,3 passzra jut belőle egy-egy, ami azonban még szembetűnőbb, hogy ezek hatékonysága ha évről évre emelkedik is, még mindig alig haladja meg az 50%-ot (két éve még csak 46,4% volt), miközben az európai élbajnokságokban a szintén csökkenő mennyiségű egy-egyezéseknek átlagban közel 60%-a sikeres. Ennek megfelelően a Seattle trinidadi válogatottja, Joevin Jones 58,5%-os cselezési hatékonyságával ligaelső lehetett 2017-ben, holott ez messze elmarad a nemzetközi élvonal 60 vagy nem egyszer akár 70% felett teljesítő cselgépeitől.

Az apróbb eltérések ellenére az eddigiekből azért mégiscsak az következett, hogy az MLS-klubok a világ élvonalának fő iránycsapásaival megegyező irányba tartva igyekeznek azokhoz felzárkózni. Ahogy azonban már a gólok magas száma előrejelezte, valamivel lényegesebb eltéréseket találunk, ha a csapatok védekező statisztikáira vetünk egy pillantást. A gyors passzjátékból következően a védekező közbelépések (szerelési kísérletek, megelőző labdaszerzések és felszabadítások) számának csökkenése általános tendencia, ami azonban az amerikai bajnokságban még fokozottabban jelentkezik, már csak 6,1 passzra jut egy-egy belőle az öt évvel ezelőtti 4,6-hoz képest (vagyis meccsenkénti 140-re csökkent a számuk 168-ról). Ráadásul nem csak mennyiségi eltérést tapasztalhatunk az élbajnokság statisztikáitól, hanem a közbelépések összetétele is igencsak különböző. Miközben a szerelési kísérletek száma az európai topligákban csökken, az MLS-ben növekszik (51,1-re meccsenként, az összes védekező közbelépések 36,4%-ára), az ellenfél játékát olvasó, megelőző labdaszerzések száma pedig 2017-re drasztikusan visszaesett, meccsenként 26,0-ra (18,5%) a két évvel ezelőtti 39,5-ről (25,1%). A területvédekezés helyett a valamivel individuálisabb szerelések hatékonysága is magasabb (71%), mint bárhol máshol, de természetesen a védekező közbelépések számának csökkenése Amerikában is azt jelenti, hogy az elsődleges hangsúly az ellenfél nyomás alá helyezésén, hibára késztetésén van, mely itt hangsúlyosabban a szerelési kísérletek, ütközések formájában jelentkezik. Érdekesség, hogy a liga legjobb labdaszerzői (sikeres szerelés+megelőző labdaszerzés) között a kolumbiai, finn és amerikai éllovasok után egy ifjú argentin védő, Leandro González Pírez következik, aki az Atlantában olyan mértékben lépett fel a védőfalból, hogy megelőző labdaszerzéseinek száma három jegyű lett, mögötte pedig az ötödik az a svéd Gustav Svensson lett, aki tavaly még a kínai CSL-ben került fel az ötös toplistára.

A soccer amerikai pionírjaink őshazája nem véletlenül az európai futball, számos tendenciával közvetlenül követik az élbajnokságok stílusát. Ugyanakkor azt talán kijelenthetjük, hogy jelenleg a védelmek jelentik az MLS-csapatok Achilles-sarkát, ami megmagyarázza azt is, miért képes a ligában a védelmek működése a támadásoknál nagyobb mértékben meghatározni az eredményességet (a nemzetközi tendenciákkal szemben). Láttuk, hogy rendkívül alacsony labdabirtoklású, zárt védekezésre és ellentámadásokra épülő csapat nem nagyon van a mezőnyben, még a gyengébb csapatok is helyenként kevésbé racionális, ám attraktívabb támadójátékra törekszenek. Ez a jelenség alighanem azzal magyarázható, hogy a kluboknak nem csak az eredményességükre kell koncentrálniuk, sőt, a kiegyenlítő mechanizmusok révén voltaképpen abban folyamatosan reménykedhetnek, hogy az eredmények ciklikusan vissza-visszatérnek, viszont közben működésük középpontjában még a terjeszkedés, a helyi bázisépítés áll, ennek érdekében pedig a népszerűségüket, mintegy üzleti érdekeiket kell folyamatosan szem előtt tartaniuk. A védekező fázisok így kialakuló taktikai hiányosságai viszont közrejátszhatnak az utóbbi évek viszonylagos nemzetközi sikertelenségben is, a jelek szerint azonban a játék fejlődésével az eredményesség fejlődése is várható, miközben a legfontosabb kérdés továbbra is inkább az marad, mennyire tud üzletileg is a megfelelő íven maradni az MLS, a terjeszkedés meghozza-e a várt sikert, a szurkolóbázis és az érdeklődők körének a hódításhoz elengedhetetlenül szükséges növekedését.

 

Minstrels latent on the prairies!
(Shrouded bards of other lands, you may rest, you have done your work,)
Soon I hear you coming warbling, soon you rise and tramp amid us,
Pioneers! O pioneers!

comments powered by Disqus