"az építészet legnagyobb műveit nem egyedek, hanem közösségek alkották"

(Victor Hugo)

Miközben a Bologna a másodosztályban küzd az élvonalba való visszakerülésért, a Parma a Serie A utolsó helyén áll, a Cesena pedig a bennmaradásért küzd, Emilia-Romagna tartomány új „kedvence” (?), az US Sassuolo jelenleg a tizedik Olaszországban. A klub népszerűségének megkérdőjelezése nem véletlen, hiszen Sassuolo alig negyvenezer lakost számlál, és mindössze a tizenegyedik olyan csapat a Serie A történetében, mely nem egy megye (provincia) székhelyéről vívja ki a legjobbak között való szereplés jogát. A városka nem is rendelkezik rangos mérkőzések megrendezésére alkalmas stadionnal, így a sassuolói Stadio Enzo Riccit csak edzéseken használja a csapat, a másodosztályú éveket a modenai Stadio Alberto Bragliában töltötte, a tavaly nyári feljutás óta pedig Reggio nell’Emiliában játsza hazai mérkőzéseit a 20 ezer néző befogadására alkalmas Mapei Stadiumban. Az egyesületet ugyanis az építőiparban használt anyagokat gyártó cég már a nyolcvanas évek óta támogatja, 2002 óta pedig a Mapei vezérigazgatója, Giorgio Squinzi a klub tulajdonosa is. A reggiói stadiont és a névadó jogát 2013 nyarán vásárolta meg, ám ezzel a különböző infrastrukturális fejlesztések ellenére is kiváltotta a Sassuolo és a Reggiana szurkolóinak ellenszenvét, akik többször tüntettek már együtt Squinzi ellen. Pedig a csapat nemcsak a racionális épitkezés miatt tarthatna igényt a szimpátiára, hanem azért is, mert kimagasló mértékben támaszkodik olasz játékosokra és mindössze három légiós (!) található a jelenlegi keretében. A fokozatos fejlődés és a stabil gazdasági háttér mellett csupán csak az kétséges, hogy mekkora futball-fellegvárat lehet építeni egy jóval szerényebb épület számára méretezett alapon, avagy a klub tulajdonosa képes lehet-e az ambícióinak megfelelő bázist kialakítani a környék szurkolóiból. Ezekre a kérdésekre majd csak az idő adhatja meg a választ, viszont érdekes lehet alaposabban megvizsgálnunk a neroverdi közelmúltját és jelenlegi helyzetét is.

"...egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását?"

(Zrínyi Miklós)

A török futball a harmadik évezred első éveiben még fénykorát élte, a válogatott bronzérmet szerzett a 2002-es világbajnokságon, miközben az UEFA koefficiensei alapján felállított rangsorán 2001-ben a frissen létrehozott Süper Lig a 7. helyen állt és a hagyományos top ligák első számú kihívójának tűnt. A látbányos fejlődés azonban alaposan megtorpant, a válogatott azóta egyetlen világbajnokságra sem tudta kvalifikálni magát, EB-re is csak egyszer (igaz, 2008-ban az elődöntőig jutott) és a legutóbbi FIFA-világranglistán csak a 48. helyen áll. A jelenlegi EB-selejtezősorozatban is nagyon messze látszik távolodni a huszonnégyesre kibővített mezőny, miközben belső problémák is növelik a feszültségeket: Fatih Terim szövetségi kapitánytól sokan reklamálják a beígért reformokat, a Leverkusen két játékosa, Ömer Toprak és Hakan Çalhanoğlu rendre visszautasítják a behívójukat, amióta válogatottbeli társuk, Gökhan Töre fegyvert fogott rájuk, legutóbb pedig a Fenerbahçe kapusa, Volkan Demirel nem volt hajlandó védeni a Kazahsztán elleni EB-selejtezőn, miután a Galatasaray szurkolók inzultálták a bemelegítés alatt. Mindemellett a két éve még a BL negyeddöntőjéig, tavaly a nyolcaddöntőig jutó Galatasaray a héten úgy vérzett el már a csoportkörben, hogy az utolsó forduló eredményeitől függetlenül már az EL-ben való folytatást jelentő harmadik hely megszerzésére sem maradt semmi esélye. Igaz, mindeközben az Európa Ligában a Beşiktaş és a Trabzonspor az utolsó körtől függetlenül már biztosan folytathatja majd a legjobb 32 között, azonban az eddigi koefficiensek alapján a török bajnokság újra hátrébb csúszott az UEFA ranglistáján. Érdemes talán alaposabban megvizsgálni, milyen tényezők állhatnak a fentebbi jelenségek hátterében és hogyan is áll jelenleg a török klubfutball.

2011-ben 45 ezer nő és 12 év alatti gyerek töltötte meg a Fenerbahçe stadionját, amikor egy szurkolói rendbontást követő büntetésként a szövetség zárt kapus mérkőzés helyett csak a férfiakat tiltotta ki

Egy hangsor nem valami szabályos templomlépcső, tudja, amin szabadon föl-le szaladgálhatunk az istenekhez”
(Eszter úr)

Miután az elmúlt két évben a Serie A dobogóján végzett az SSC Napoli, az idei szezonkezdet alaposan elmarad a várakozásoktól. A mostanában amúgy nagyon gyengén teljesítő Athletic Clubbal szembeni kiesés a Bajnokok Ligájának selejtezőiben mintegy 30 millió eurós bevétel elbukását is jelentette, az olasz bajnokság első hat fordulójában szerzett 10 pont pedig különösen azt figyelembe véve tekinthető kevésnek, hogy még egyik itáliai topcsapattal sem találkoztak a nápolyiak. Nem csoda, hogy több találgatás is napvilágot látott a vezetőedző, Rafa Benítez elbocsátásáról, ám az utolsó két mérkőzésen aratott két győzelem egyelőre megmenteni látszik a spanyol mester állását. Pedig a csapat támadó szellemű és precízen megkomponált taktikája továbbra sem változott, a sikerek elmaradásának okát alighanem máshol kell keresnünk. A következő fordulóban mindenesetre az első jelentősebb bajnoki megmérettetés következik, mégpedig éppen Walter Mazzarri Intere ellen. Mivel a nápolyiak korábbi mesterének állása is igencsak veszélyben van új kenyéradójánál, akár élet-halál harcnak is nevezhetjük a vasárnap esti rangadót.

Mára talán nagyjából mindenki tisztában van már azzal, hogy a hatalmas üzleti hasznot hozó BL működési formája oly messze áll a demokratikustól, hogy egy merész képzettársítással akár feudalistának is nevezhetjük. Az új szezon előtt azonban talán érdemes részletesebben is áttekinteni, hogyan is szolgálja az UEFA rendszere a nagy hatalmú klubok és ligák privilegizált helyzetének fenntartását.