"...egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását?"

(Zrínyi Miklós)

A török futball a harmadik évezred első éveiben még fénykorát élte, a válogatott bronzérmet szerzett a 2002-es világbajnokságon, miközben az UEFA koefficiensei alapján felállított rangsorán 2001-ben a frissen létrehozott Süper Lig a 7. helyen állt és a hagyományos top ligák első számú kihívójának tűnt. A látbányos fejlődés azonban alaposan megtorpant, a válogatott azóta egyetlen világbajnokságra sem tudta kvalifikálni magát, EB-re is csak egyszer (igaz, 2008-ban az elődöntőig jutott) és a legutóbbi FIFA-világranglistán csak a 48. helyen áll. A jelenlegi EB-selejtezősorozatban is nagyon messze látszik távolodni a huszonnégyesre kibővített mezőny, miközben belső problémák is növelik a feszültségeket: Fatih Terim szövetségi kapitánytól sokan reklamálják a beígért reformokat, a Leverkusen két játékosa, Ömer Toprak és Hakan Çalhanoğlu rendre visszautasítják a behívójukat, amióta válogatottbeli társuk, Gökhan Töre fegyvert fogott rájuk, legutóbb pedig a Fenerbahçe kapusa, Volkan Demirel nem volt hajlandó védeni a Kazahsztán elleni EB-selejtezőn, miután a Galatasaray szurkolók inzultálták a bemelegítés alatt. Mindemellett a két éve még a BL negyeddöntőjéig, tavaly a nyolcaddöntőig jutó Galatasaray a héten úgy vérzett el már a csoportkörben, hogy az utolsó forduló eredményeitől függetlenül már az EL-ben való folytatást jelentő harmadik hely megszerzésére sem maradt semmi esélye. Igaz, mindeközben az Európa Ligában a Beşiktaş és a Trabzonspor az utolsó körtől függetlenül már biztosan folytathatja majd a legjobb 32 között, azonban az eddigi koefficiensek alapján a török bajnokság újra hátrébb csúszott az UEFA ranglistáján. Érdemes talán alaposabban megvizsgálni, milyen tényezők állhatnak a fentebbi jelenségek hátterében és hogyan is áll jelenleg a török klubfutball.

2011-ben 45 ezer nő és 12 év alatti gyerek töltötte meg a Fenerbahçe stadionját, amikor egy szurkolói rendbontást követő büntetésként a szövetség zárt kapus mérkőzés helyett csak a férfiakat tiltotta ki

Két tényező megkerülhetetlen, ha azt keressük, miért is maradhatott el az elmúlt években a török labdarúgás igazi áttörése:

• Az egyik a 2011 nyarán az egész ligát megrengető bundabotrány, mely miatt a bajnok Fenerbahçe előbb a hazai szövetség büntetésének következtében nem indulhatott el a BL 2011/12-es szezonjában, majd az UEFA szankciója a tavalyi és az idei szezon nemzetközi küzdelmeiből zárta ki az ország egyik legjelentősebb egyesületét, ami jelentős hátrányt jelent a kontinentális versengésben.
• Másrészt az UEFA által bevezetett pénzügyi fair play rendszere még nagyobb kihívást jelent a török futball számára, hiszen cseppet sem kedvez a hagyományos elitbe betörni igyekvő kluboknak, így a törököknek sem, az átállás pedig távolról sem megy zökkenőmentesen.

Az UEFA és a török futball viszonya

A jelenlegi UEFA-vezetés és a Török Labdarúgó Szövetség (TFF) közötti kapcsolat különösen a 2016-os EB rendezési jogáért való vetélkedés során romlott meg, amikor a várakozásoknak megfelelően a már zsinórban harmadik pályázatát benyújtó Törökország és a kontinentális vetélkedésnek már két alkalommal (1960 és 1984), VB-nek pedig 1998-ban otthont adó Franciaország pályázata került a végrehajtó bizottság elé a döntő szavazásra. Az egykori francia játékoslegenda, Michel Platini az UEFA elnökétől elvárható pártatlansága már akkor sérült, amikor csak az akkori francia miniszterelnököt, Nicolas Sarkozy-t mutatta be személyesen a szavazóknak, annak török kollégájával pedig ezt nem tette meg. Végül a szavazást 7-6 arányban Franciaország nyerte, ám több szakember is nemtetszését fejezte ki a döntés iránt, különösen amikor az akkori francia válogatott keret tagja, Marc Planus egy interjúban elszólta magát, és elmesélte, játékostársaival mennyire boldogok voltak, amikor előző nap megtudták az eredményt, ami azonban egyben a szavazást megelőző nap is volt (mikor pedig zavarában javítani igyekezett, hogy mindez nem is előző nap, hanem már reggel történt, csak tovább súlyosbította a helyzetet, hiszen a szavazást aznap délután tartották). A TFF ellenérzéseit Platini állítólag a 2020-as EB megrendezésének beígérésével igyekezett csillapítani, aminek hatására nem is nagyon lehetett hallani más jelentősebb pályázati szándékról. Csakhogy Platini 2012 júniusában bedobta a páneurópai rendezés tervét, melyet szinte rekordgyorsasággal, decemberre keresztül is vitt. Ennek a döntőjére eredetileg London és München mellett pályázott volna Isztambul is, ám később a török szövetség úgy döntött, visszalép a kandidálástól, hogy növelje esélyeit a 2024-es torna megrendezésére. Végül Németország átengedte a 2020-as döntőt Angliának, mégpedig a nemzetközi szaksajtó egyöntetű véleménye szerint a következő EB németországi rendezésének támogatása fejében. Hogy végül valóban újra kigolyózzák-e a „nagyhatalmak” a törököket, az majd csak 2018-ban fog kiderülni, ám a klubfutballban is tapasztalhatunk olyan döntéseket, melyek azt sugallják, hogy a törökök jelenleg nem tartoznak az UEFA legbelsőbb köreihez.

A már említett bundabotrány például érdekes következményekkel járt. Összesen nem kevesebb, mint 16 csapat vált érintetté a nyomozások során, ám a TFF végül egyedülálló módon senkit sem sorolt alsóbb osztályokba, hanem csak a kontinentális kupaszereplés jogát vonta el egy évre a Fenerbahçétól. A vizsgálatok lezárása után viszont az UEFA is eltiltotta további két szezonra a sárga-kékeket, valamint a Sivassport, az Eskişehirsport és a Beşiktaş-t is kizárta egy-egy olyan kupaszezonból, melyre kivívják a részvételt. Azzal együtt, hogy a mérkőzések manipulálását nyilván mélyen elítéli minden sportszerető és aligha tartja ezeket a büntetéseket túlzónak, az mégis érdekes, hogy az UEFA sem az olasz bundabotrány esetében nem avatkozott bele a 2006/07-es szezonra vonatkozó büntetésekbe, sem a Marseille 1993-as botrányakor, amikor ugyan a Juventus-t és az OM-et egy osztállyal lejjebb sorolta a helyi szövetség, egy évnél hosszabb büntetést azonban nem eszközölt. Persze a Fener még mindig olcsón megúszta a történetet a még kisebb halnak nevezhető FK Pobedához képest, ugyanis a macedón klubot 2010-ben az UEFA hasonló vétségért nem kevesebb, mint 8 esztendőre zárta ki kupasorozataiból.

Hasonló tendenciák figyelhetőek meg a pénzügyi fair play megszegéséért kiszabott büntetések terén is, ennek azonban már a bevezetése is megér egy kitérőt.

A pénzügyi fair play hatása a török futballra

Alig két évvel Michel Platini UEFA elnökké (2006) avanzsálása után szűnt meg a 2000-ben létrehozott, a kontinens legszűkebb futballelitjébe tartozó klubokat tömörítő G14 nevű szervezet, mely korábban sokszor keveredett éles vitába az európai szövetséggel, ám ekkor névleg átadta a helyét a sokkal szélesebb kör érdekeit képviselő (?) ECA-nek (European Club Association).  Aligha lehet véletlen, hogy azóta az UEFA burkoltan vagy sem, de gyakran védeni látszik az egykori G14-ben érintett országok érdekeit (Spanyolország, Anglia, Olaszország, Franciaország, Németország, Hollandia, Portugália). Ennek a törekvésnek egyik ékes példája a Bajnokok Ligája egykorábbi bejegyzésben már kitárgyalt átalakítása, az utóbbi időben pedig leginkább a pénzügyi fair play-nek nevezett rendszer bevezetése. Ennek értelmében egy klub kiadásai csak bizonyos megengedett mértékben léphetik túl a bevételeiket, ez utóbbinak definíciója azonban elég sajátságos, voltaképpen a jegybevételekben, a kereskedelmi bevételekben és a közvetítési díjakban merül ki, melyek mindegyike az adott ország gazdasági helyzetével és a klubok marketingértékével van szoros kapcsolatban. Márpedig a világ futballjában ezen tételek nemzetközi sikerek elérésével növelhetőek meg leginkább, azok elérése viszont az európai klubfutballban pénz nélkül szinte lehetetlen a Bosman-szabály (1995) következtében végbemenő változások óta. Mivel pedig az UEFA rendszere nem ismeri el bevételnek a tehetős tulajdonosok által hozott tőkét, és nem ad lehetőséget előre meghitelezett befektetésekre sem, így erőteljesen konzerválja a fennálló hierarchiát. Különösen kedvezőtlen ez a rendszer az Oroszországban megfigyelhető nagybefektetős klubok számára (erről részletesebben egy későbbi bejegyzésben), illetve a törökországi gyakorlat számára is.

Ott ugyanis nem egyszemélyű tulajdonosai vannak a gyakran nem is csak a labdarúgással foglalkozó sportegyesületeknek, hanem két-három évente választott elnök vezeti a szakosztályokat. Márpedig a választási struktúra nem a lassú és hosszú távú építkezésnek kedvez, hanem a legambiciózusabb terveknek és ígéreteknek, melyek előbb nagy befektetéseket jelentenének és csak ezután érkező sikereket. Ezt azonban a pénzügyi fair play ellehetetleníti, és voltaképpen egyetlen üzleti modellnek hagy teret, mely leginkább az európai élklubok már előrehaladott fejlettségi fokának (erős marketingértékének) és gazdasági környezetének felel meg. Holott korábban ez az elit is jelentős hitelek felhasználásával érte el jelenlegi állapotát, ám az UEFA új rendszerének figyelme a 2011 előtti adósságokra nem terjed ki, és jelentéseiben sem szereti kiteregetni az érintett egyesületek ilyen fajta szennyesét, mely a Deloitte könyvvizsgáló cég publikációiból is rendre kimarad. A Forbes ugyanakkor rendszeresen nyilvánosságra hozza a húsz leggazdagabb klub tartozásainak mértékét is, ebből pedig kiderül, hogy az utóbbi időben a pénzügyi fair play által leginkább fenyegetett klubok cseppet sem tartoznak a legeladósodottabb egyesületek közé, így a legértékesebb klubok listáján a 16. helyen szereplő Galatasaray sem (ezek szintén a 2012/13-as szezon adatai még). Mindeközben az öt nagy török klub mindegyikét érintették már kisebb-nagyobb mértékben az UEFA könyvvizsgáló mechanizmusa által kilátásba helyezett büntetések, és előre mutató befektetések helyett költségeik visszaszorítására kényszerülnek, mely az eredmények elmaradása miatt a megtakarításoknál nagyobb arányban eredményezi a bevételek visszaesését, vagyis a versenyképességről való drasztikus lemondás nélkül az adósságok növekedéséhez vezet.

A török klubok az új gazdasági helyzetben

Az UEFA legutóbbi beszámolója alapján megállapíthatjuk, hogy az orosz mellett a török bajnokság 2012-ig gazdaságilag a legdinamikusabban fejlődő liga volt, mely bevételeinek szinte folyamatosan kimagasló növekedése révén már nem sokkal maradt le az öt top liga leggyengébbjének számító francia mögött. A játékosok fizetése ugyan meglehetősen magas volt már, és túlságosan nagy részét tette ki a klubok bevételeinek, ám ez alighanem elkerülhetetlen volt a bevételek növekedéséhez szükséges eredményességhez is, egyébként pedig a török adózási szabályok is kedveznek a nevesebb játékosok odaszerződésének, hiszen jövedelmüknek alig 15%-áról kell az állam javára lemondaniuk. Az említett beszámolóból az is kiderül, hogy Törökországban rendkívüli módon a lakosság 90%-a érdeklődik a futball iránt, bár a klubok népszerűségének megoszlása cseppet sem kiegyensúlyozott. A profi liga 1959-es beindítása óta ugyanis mindössze öt klubnak sikerült megszereznie a bajnoki címet, melyek közül a Galatasaray a szurkolók 42 százalékát tudhatja maga mögött, de a Fenerbahçe is 36%-ot, miközben a Beşiktaş 16-ot, vagyis a 13 millió lakossal rendelkező Isztambul három legnépszerűbb klubja mellett mindössze a futballszurkolók 6%-a marad meg a többi csapatnak. Mindenesetre a Deloitte legutóbbi, a világ húsz leggazdagabb klubját tartalmazó listáján a 2012/13-as adatok alapján két török egyesület is szerepelt, a Galatasaray a 16., a Fenerbahçe pedig a 19. helyen. A következő szezontól életbe lépő pénzügyi fair play-hez való alkalmazkodás azonban a fejlődésben lévő klubok számára az előre mutató befektetések helyett megszorításokat tesz szükségessé, így az előreláthatólag januárban megjelenő, a 2013/14-es szezon adatairól szóló új listán már alighanem egyik török egyesület sem lesz rajta.

Fent: a ligák bevételei és a tendenciák 2008 és 2012 között
Lent: átlagos fizetések mértéke a ligákban és arányuk a bevételekhez képest

A Fenerbahçe európai kupaszerepléssel járó bevételeinek elvesztése mellett ezt valószínűsíti a Galatasaray nemrég nyilvánosságra hozott 2013/14-es költségvetése is, mely az UEFA által már korábban kilátásba helyezett büntetések ellenére megint csak veszteséges. A cimbombom ugyan több jelentős fizetéssel rendelkező játékosától megszabadult a nyáron (Drogba, Elmander, Riera) és tavaly rekordbevételt könyvelhetett el (99,1 millió euró), a bérköltségek azonban ennek 93%-át még mindig felemésztik, és a mindent egybevéve -41,4 millió eurósegyenleg is csak úgy jön össze, hogy a török klub 30 milliós tőkeemelést is bekalkulált a mérlegébe, melyet azonban az UEFA könyvvizsgáló bizottsága nem fog bevételként elismerni, vagyis a veszteségek bőven túllépik a pénzügyi fair play által megengedett határt. Az elnöki székbe tehát nem éppen ideális helyzetben került október végén Duygun Yarsuvat, aki természetesen maga is a patinás, 1481-ben alapított Galatasaray Lisesi nevű gimnáziumban végzett valaha, melynek diákjai hozták létre a klubot 109 éve. Akármi történik is a nemzetközi porondon a piros-sárgákkal, a hazai mezőnynek alighanem továbbra is a legmeghatározóbb tagjai lesznek, hiszen a csapat keretének összértéke hagyományosan a legmagasabb Törökországban, a támogatók között pedig továbbra is ott a Nike és a Turkish Airlines is, míg a Türk Telekom pedig a következő szezontól kötött 10 éves szponzori szerződést, valamint a 2011-ben befejezett Türk Telekom Arenának is névadója.

Fent: Aziz Yilidirim a Fener és Duygun Yarsuvat a Galata elnöke, 2012/13-as bevételek megoszlása
Lent: Recep Bölükbaşı (Bursa), İbrahim Hacıosmanoğlu (Trabzon) és Fikret Orman (Besiktas)

Még kevésbé rózsás a helyzet a Boszporusz túloldalán, a nagy vetélytárs Fenerbahçe háza táján, hiszen a bundabotrány következtében nem csak a nemzetközi szerepléssel járó jelentős bevételektől esett el a klub, hanem a szponzorok egy része is elpártolt tőlük (Türk Telekom, Avea). Az Ülker nevű jelentős élelmiszeripari cég ugyan továbbra is kiáll az egyesület mellett, ám az igencsak nehéz személyiségnek számító Aziz Yildirim sohasem ápolt túl jó kapcsolatot a lehetséges támogatókkal. Az elnöki posztra már 1998 óta minden alkalommal újraválasztott üzletember ehelyett a fanatikus közönségre és a meccsbevételekre igyekszik nagyobb hangsúlyt fektetni, így a Şükrü Saracoğlu stadion befogadóképességét nemrég 30-ról 55 ezerre növelték, ám a nyáron egyetlen jelentősebb igazolást sem hajtott végre a klub és a kispadra is egy kevésbé neves edző ülhetett le. A karizmatikus Yildirim egyébként személyesen is érintett a bundabotrányban, a bíróság korábban 6 év 3 hónap börtönbüntetésre ítélte, mely azonban egyelőre nem lépett érvénybe, ugyanis a törvényhozói rendszer átszervezése miatt januártól újratárgyalják a teljes ügyet.

Saját támogatói köréből a Türk Telekomot ugyan elvesztette, ám a Nike mellé az EL-ben mezszponzornak megnyert Turkish Airlines révén a török klubok közül a Trabzonspor tudta végrehajtani a legnagyobb nyári bevásárlást. Ugyanakkor az eredmények egyelőre elmaradnak a 2013 májusa óta elnöklő İbrahim Hacıosmanoğlu nagy elvárásaitól, így már egy edzőváltáson is átesett a gárda, és a folytatástól nagyban függ, hogy mennyire lehet rentábilis hosszú távon a Fekete tengeri viharnak is nevezett egyesület.

A nagy négyeshez 2010-es meglepő bajnoki címe révén legutoljára csatlakozó Bursaspor továbbra is a legkisebb hal a török futball nagyjainak tengerében. Április óta a zöld krokodiloknál is új elnök, Recep Bölükbaşı igazgatja az egyesület ügyeit, a legfőbb támogatónak azonban a bursai önkormányzat és a mezgyártó Puma tekinthető, így az átigazolási piacon sem volt túl aktív az egylet.

A harmadik nagy isztambuli egyesület, a Beşiktaş már előrébb jár az UEFA rendelkezései miatt szükségszerű átalakulási folyamatban, és úgy tűnik, már túl van a legnagyobb krízisen. Fikret Orman 2012-ben került az elnöki pozícióba, amikor az anyagi problémák és bundaügyek miatt nagyon rossz helyzetben volt az 1903-as alapításával az ország legrégebbi klubjának számító fekete-fehér egylet. Azóta a 325 millió dolláros adósságot sikerült lefaragni 140 millióra, az Adidas és a Vodafone személyében pedig két jelentős szponzort maguk mellé állítani, utóbbi támogatásával ráadásul egy új, 40 ezres stadion építésébe is belevághattak, melyet jövő tavasszal avathatnak fel. A Toyotával kötött szerződés ugyan a szezon végén lejár, és előreláthatólag nem is hosszabbítják majd meg a felek, a nyáron viszont a Kalde nevű, gáztranszportáláshoz használt eszközöket gyártó cég a kosárlabdacsapat után csatlakozott a focicsapat szponzori köréhez is, mégpedig hasonló mértékű támogatással (évi 6 millió euró).

Ami azonban a teljes Süper Lig számára reményt adhat a fejlődésre, az a november elején aláírt új szerződés a bajnokság meccseinek hazai közvetítési jogairól. A következő két szezonra ugyanis a Digitürk megemeli az elmúlt öt szezonban fizetett évi 256 milliós jogdíjat, és összesen 362 milliót kaszálhatnak majd az egyesületek a következő két esztendőben. Az elosztás módja viszont még nem ismert, a korábbi gyakorlat szerint a TFF a maga részének levonása után 35%-ot oszt el egyenlő arányban az egyesületek között, a többit pedig a csapatok által elért eredmények függvényében, ám a klubelnökök nagy része szeretné 50%-ra feltornázni ezt az értéket. A Digitürk egyébként ezzel a befektetésével akarja 4 millió fölé emelni előfizetői számát, ugyanis ha a török liga Európa nagy részén csak egzotikus érdekességnek is számít, a nézettségi adatai igencsak kedvezőek, ráadásul a népszerűsége a határokon túl, az arab világban is jelentős.

Az öt nagy klub az idei szezonban

A 2014/15-ös szezonból tíz fordulót játszottak le eddig (a tizenegyedik kör a poszt megírása alatt is zajlik), jelenleg a címvédő Fenerbahçe áll az élen, melynek kispadjáról a bajnoki győzelem ellenére távozott a nyáron az Aziz Yildirim elnökkel vitába keveredő Ersun Yanal. A helyét átvevő Ismail Kartal meglehetősen sok kritikát kap, különösen a futballvilágban egyedülálló interkontinentális derbi (Kitalar Arasi Derbi) elvesztése óta. Pedig a kanárikaz irányítása alatt sok rövid passzra épülő támadó focit játszanak, hiszen a liga legtöbb lövését mutatták be (átlagban 17,2 meccsenként) és a legnagyobb arányban birtokolták a labdát (57,6%), miközben az agresszív letámadás következtében az öt nagy csapat közül a legtöbb szerelés is a sárga-kékekhez köthető (20,8). A bajnokságban azért nem vezetnek talán nagyobb előnnyel, mert a helyzetkihasználás nem megy annyira a csatároknak. A házi góllövőlistát 3-3 találattal vezeti Pierre Webo és Moussa Sow, így utóbbi messze elmarad a tavalyi 0,45-ös meccsenkénti gólátlagától.

Sokkal optimistábbak lehetnek a kanárikkal holtversenyben álló Beşiktaş szurkolói, hiszen bár a Fenertől kikaptak a nyolcadik fordulóban, a jó bajnoki szereplés mellett a BL-selejtezők rájátszásában is dicséretesen megszorongatták az Arsenalt és az EL-ben is jól szerepelnek. Slaven Bilić tavaly vette át a fekete sasok irányítását, és a masszív védekezéssel elhódított bronzérem után szeretne most tanítványaival még előkelőbb pozícióban végezni, amire a 2009-es bajnoki cím óta nem volt példa. Az ésszerű építkezés jegyében a támadósorba érkező Demba Ba jelentős erősítést jelent a keret számára, 8 bajnoki és 4 Európa Liga pályára lépése során már 10 gólt szerzett, és gyorsan közönségkedvencé vált.

A Galatasaray szurkolótábora számára ugyanakkor már a tavalyi ezüstérem is kudarcnak számított, melyet még valamelyest feledtetett a BL-csoportból való továbbjutás, idén azonban a kispadról távozó Roberto Mancinit váltó Cesare Prandelli csúfos kudarcot vallott a nemzetközi kupaporondon és a bajnokságban egyaránt, így nem csoda, ha az amúgy is nagy edzőfogyasztó liga (átlagban 7 hónapig maradhat meg állásában egy-egy vezetőedző) hagyományaihoz híven gyorsan útilaput kötöttek a talpára. A ligában már korábban is váratlan vereséget szenvedett a cimbombom a Balikesirspor otthonában, majd egy kiütéses 0-4-es zakó borzolta a kedélyeket a Başakşehirvendégeként, a tizedik fordulóban azonban hazai pályán kapott ki a gárda 0-3-ra a Trabzonsportól, így nem csoda, ha a megnyert interkontinentális derbi és a nyáron jelentősen meggyengülő keret tudatában is elfogyott a türelem az olasz mesterrel szemben. Pedig a dominanciára a piros-sárgák esetében sem lehetett panasz (57,1%-os átlagos labdabirtoklás), a meccsenként bekapott 1,4 gól viszont megengedhetetlen, ha nagyobb célokat tűz ki maga elé a csapat.

A Bursaspor legnagyobb nyári erősítése alighanem az új vezetőedzője, a török válogatottat 2002-ben a világbajnoki bronzéremig vezető Şenol Güneş. Bár nem kezdte túl jól a szezont a zöld krokodilok élén, hiszen az első öt fordulóban három vereséget is szenvedtek, ezek közül azonban egyet-egyet az esélyesebbnek számító Galatasaraytól és Beşiktaş-tól, azóta pedig nem találtak legyőzőre. Legutóbb nagyon közel álltak a Fener megveréséhez is, ám a végeredmény 1-1-es döntetlen lett. Ezen a meccsen is több lövést jegyeztek azonban a bursaiak, és amúgy is jellemző rájuk gyors és gyakran veszélyes támadások vezetése a zárt védekezésből, a 16,1-es meccsenkénti lövésmutatójuk a második a ligában, passzaiknak pedig jelentős része, 17%-a hosszú átadás.

A Galatasaray mellett a szezon másik nagy csalódása a Trabzonspor szereplése volt. Hiába ugyanis a nyáron érkező vezetőedző, az Algériát a VB-n a legjobb tizenhatba juttató Vahid Halilhodžić által irányított nagy bevásárlás, a bajnokságban kilenc forduló alatt csak kétszer sikerült begyűjteni a három pontot, így a bosnyák szakember lett a Süper Lig idei szezonjának első elbocsátott mestere. Utódja viszont nem más, mint a nyáron a Fenertől a bajnoki cím megszerzése ellenére lelépő Ersun Yanal. A török edzői kar egyik legnagyobb fenegyereke igencsak impresszív rajtot vett legújabb csapatával, hiszen a Galata otthonában is alkalmazott, védjegyének számító támadó focijával kiütéses, 3-0-ás győzelmet arrattak, de a 23-14-es lövésarány is igen meggyőző statisztika. Így aztán joggal bizakodhatnak a Fekete tengeri vihar szurkolói, hogy kedvenceiknek sikerül gyorsan felzárkózni az élboly tagjaira, és 1984 után akár újra bajnoki címet szerezni.