A labdarúgás talán legrégibb és legelcsépeltebb toposza, hogy a góllövők határozzák meg leginkább a csapatok arculatát, de voltaképpen uralják a teljes futballvilágot is. A 25, legalább hatvan millió eurót mozgató játékos-transzferből jelenleg 22 esetében támadóért fizettek ekkora összegeket a klubok, de ez az arány akár már a napokban tovább tolódhat például Aubameyang klubváltása révén. Persze a gólokat szállító játékosok halmaza sem homogén távolról sem, számos különböző stílusú játékos szerepel a különböző góllövőlisták élén. Jelen posztban ezeknek a karaktereknek a főbb erényeit igyekszünk körbejárni a statisztikák mentén, mégpedig annak a 21 támadónak az adatai révén, akik az öt élbajnokságban legalább tíz gólt szereztek. Ahogy látni fogjuk, eredményeiket nagyban befolyásolják csapataik stratégiájában betöltött különböző feladatköreik, így igazából a termékenységet is nagyban meghatározza, hogy milyen szerkezetben és képességeinek mennyire megfelelő feladatokkal van megbízva egy-egy támadó. Az sem mellékes, hogy bizonyos tevékenységek nem nagyon mérhetőek statisztikai mutatókkal, hiszen a támadók feladatai közé tartozik például a védelmek figyelmének elterelése labda nélküli elmozgásokkal, melyek hatékonyságának a mérésére szolgáló mutató csak indirekten áll rendelkezésünkre, de általánosságban véve is egyértelmű, hogy a játékosok értékelése nem alapozható teljesen statisztikai mutatókra. Az alábbiakban azonban igyekszünk sorba venni olyan szempontokat, melyek érdekesek lehetnek a támadók megítélésében, még ha néhány közülük meglehetősen köztudott tulajdonságokra is világít rá, összességében azonban a jelenségeket adott kontextusba helyezve segíthet piaci helyzetüket, így akár Aubameyangét is értelmezni.  

(A felhasznált statisztikák a whoscored.com, a transfermarkt.com és az understat.com oldalakról származnak)

We must march my darlings, we must bear the brunt of danger,
We the youthful sinewy races, all the rest on us depend,
Pioneers! O pioneers!

(Walt Whitman: Pioneers! O pioneers!)

A 2016-os év végén a kínai bajnokságról készítettünk összefoglalót, ezúttal pedig egy másik Európán kívüli, feltörekvőben lévő bajnokság, az észak-amerikai Major League Soccer felé fordítjuk a figyelmünket. Az ázsiai focival ellentétben az amerikai-kanadai liga a kulturális közelség miatt Európában viszonylag nagy teret kap például az Eurosport közvetítései révén, és Magyarországon is igencsak komoly fóruma alakult ki, de érdemes emitt talán külön is vetni egy pillantást arra, hogy hol is tart a liga terjeszkedése és hogy milyen fejlődési irányt követ. A kérdés azért is lehet érdekes, mert voltaképpen a labdarúgás számára sem lényegtelen, hogyan alakul a sportág helyzete az egyik legjelentősebb, ám még csak kis részben kiaknázott piacon, melyet már nem először igyekszik felfedezni magának a további evolúciója, no meg a világ legjelentősebb szponzoraival való együttműködés optimalizálása érdekében. Az MLS több mint húsz éves történetére visszatekintve az talán kijelenthető, hogy a nyugati területek feltárása már megkezdődött, a helyi közönség figyelmét nagy mértékben lekötő major sportok és a labdarúgás nemzetközi viszonyai azonban még számos kockázatot jelenthetnek a viszontagságoktól sem mentes út során. A főbb bázis-telepek talán már kiépültek, és a liga beindításához nélkülözhetetlen lökést adó 1994-es VB-rendezéshez hasonló jelentőséggel bírhat majd a 2026-os világbajnokság nagy valószínűséggel amerikai-mexikói-kanadai társrendezése is a folyamatban, addig azonban még komoly kihívásokat rejtegethet az észak-amerikai labdarúgás meghódításra váró prérije. 

Miután kialakult a jövő évi világbajnokság harminckettes mezőnye, és bebizonyosodott, hogy hatvan év után először nem lesz ott Olaszország a tornán, az Egyesült Államok pedig 32 év után, több helyen kritikák tárgyává vált újra a VB-selejtezők lebonyolításának módja. Bár Olaszország vesztét alighanem sokkal inkább saját belső problémái, a világranglista kiszámításának visszásságai vagy a hatvan évente egyszer egész egyszerűen bekövetkező hullámvölgy okozza, a hagyományosan sikeres csapatok további támogatottsága azért sem tűnik szükségesnek, mert közben közülük a legtöbben tovább nyújtották pozitív sorozatukat. Brazília továbbra sem hiányzik egyetlen VB-ről sem, és Németország (illetve jogelődjeként az NSzK) se bukott még selejtezőt. Argentína zsinórban 12., Spanyolország 11. VB-jére készül, de Dél-Korea is zsinórban 9, Mexikó 7, Franciaország, Anglia és Japán pedig 6 VB-re kvalifikálta már magát. Az újoncokat közben két miniállam, Izland és Panama jelenti, Peru 36, Egyiptom 28, Marokkó pedig 20 év után szerepelhet újra a legnagyobb labdarúgóeseményen. Jelen posztban lamentálgatunk a világ labdarúgásának változásairól és megpróbálunk kitérni a változtatások okaira is.

A VB-n résztvevő csapatok kiemelése a december 1-jei sorsoláshoz

A nyári uborkaszezon kitöltésére a sportsajtó már hetek óta remekül alkalmazza a Neymar nagy vihart kavaró klubváltásáról szóló történeteket, mely már csak az átigazolási rekord sohasem látott, több, mint 200%-os megdöntése miatt is igényt tarthat akár a labdarúgással csak felületesen foglalkozó közönség szélesebb rétegeinek érdeklődésére is. Korábban ugyan olyan elméletek is felmerültek, melyek szerint a PSG könyvelésének kozmetikázása érdekében Neymar a katari VB nagyköveti posztjáért kapna a szervezőbizottságtól akkora összeget, mellyel kivásárolhatná magát futó szerződéséből és hivatalosan „ingyen” érkezne Párizsba, valószínűbb azonban, hogy még ha esetleg van is valami alapja ennek az elképzelésnek, a katari tulajdonban lévő klub nem kívánja megkockáztatni az ezzel a trükkel járó imázsvesztést és esetleges szankciókat, hanem maga fizeti ki a Neymar szerződésébe belefoglalt 222 milliós kivásárlási árat. Megteheti ezt azért is, mert a közhiedelemmel ellentétben ez a hatalmas összegű transzfer mára egyáltalán nem jelenti a pénzügyi fair play (FFP) előírásainak automatikus megszegését, hiszen az európai labdarúgás elitklubjainak gazdasági helyzete a szűk rétegre összpontosuló legjelentősebb szponzori támogatások és marketingerő következtében olyannyira eltávolodott az elmúlt évtizedben a mezőny többi részétől, hogy teljesen más pénzügyi szférában mozog. A spanyol médiumokban megjelenő fenyegetőzések így jelen körülmények között nehezen értelmezhetőek és megvalósulásuk esetén még inkább megkérdőjeleződhetne a labdarúgást irányító szervezetek pártatlansága. Jelen posztban viszont inkább annak próbálunk utánajárni, hogyan engedheti meg magának a PSG, hogy bevételeinek mintegy 40%-át egyetlen játékos megvásárlására költse és vajon miért érheti meg ez az üzlet a klubnak.

Valószínűleg Magyarországon keveseket hoz lázba, hogy péntek este megkezdődik a belga labdarúgó bajnokság legújabb szezonja, mégpedig az élvonalba hosszú idő után visszatérő, a világ egyik legrégebbi klubjának számító Royal Antwerp és a címvédő Anderlecht összecsapásával. Miközben a belga labdarúgó-válogatott az utóbbi években megkülönböztetett figyelmet kap a világversenyek előtt, a belga bajnokság talán az egyik legelhanyagoltabb nyugat-európai liga a nemzetközi sajtóban. Pedig a Jupiler League bőven erőn felült teljesítve szép lassan a nyolcadik helyre kúszott fel az UEFA ranglistáján, ami feltehetően a jelenlegi helyzetben a maximum, amit az ország elérhetett az elmúlt 15 évben szélsőségesen elitistává váló európai labdarúgásban, és még ha a várható visszaesés mellett ez egyáltalán nem is jelenti azt, hogy az ország klubjai meg tudnák közelíteni az öt élbajnokság legerősebb egyesületeit, azért az mindenképpen figyelemreméltó, hogy az egyre kiemelkedőbb spanyolok mögött Belgium az utóbbi évek legjelentősebb fejlődését produkálta a koefficiensek számában a kontinensen.

Az utánpótlás megreformálásáról szóló, széles körben elterjedt magyarázat mellett érdemes talán arra is kitérni, milyen tényezők tették lehetővé, hogy az önmagában sok újdonságot nem tartalmazó program Belgiumban jó táptalajra találjon, hiszen aligha szabad elhanyagolni a stabil gazdasági háttér vagy a fejlett infrastruktúra szerepét, de még az ország sajátságos történelme és kulturális tagoltsága is bizonyosan hozzájárul az eredményességhez, így a belga labdarúgás magán viseli az ország kialakulásának és történelmének jegyeit. Voltaképpen Belgium létrejöttét nagyban annak köszönheti, hogy a XIX. század első felében a „nagyhatalmak” sem Franciaországot, sem Hollandiát nem akarták erősíteni a területtel, így az önálló ország megszületését támogatták a francia és flamand nyelvű területek amolyan politikai zabigyerekeként. Ebből adódóan különösen egységes nemzetkép azóta sem alakult ki az országban, hanem a különböző kultúrák együttélésének lett inkább váltakozó sikerű mintája, melyet a 2010-11-ben kormány nélkül töltött 589 nap is jól szimbolizál. A kulturális megosztottság azonban a labdarúgás sajátságos fejlődési modelljére pozitív hatással lehet, ez pedig az európai futball „nagyhatalmainak” sincs ellenére, hiszen az ország mérete azért annyira behatárolja a lehetőségeit, hogy túl komoly vetélytárs lehessen, ugyanakkor a belga liga viszonylagos sikereivel megnehezíti a potenciálisan jóval veszélyesebb ellenfelek helyzetét, miközben Afrikából vagy Kelet-Európából érkező játékosok „kiképzésével” is a topligák remek beszállítójává válik.

Alig ér végett az U21-es EB és a Konföderációs kupa, július 7-én rajtol is az "uborkaszezon" újabb színes, ám sokak által megkérdőjelezett sportértékkel bíró labdarúgótornája. Előbb Francia Guyana debütálásával, majd egy Clásico centroamericanóval megkezdődik ugyanis a 2017-es Aranykupa, mely a CONCACAF-régió (Confederation of North, Central American and Caribbean Association Football) kontinensbajnokságaként is értelmezhető, de így kétségtelenül a legkülönösebb a FIFA által elismert hat konföderáció regionális tornája közül több szempontból is.

• Az Aranykupa elsősorban az Egyesült Államok „házi” rendezvényének tekinthető, ugyanis 1991-ben a CONCACAF akkorra gyakorlatilag VB-selejtezővé degradálódott tornáját a USSF támasztotta fel mintegy a ’94-es VB-rendezésre készülve, a régió kontinensbajnokságának házigazdája pedig azóta is minden egyes alkalommal az Egyesült Államok.
• Ennek egyik oka (és valamelyest következménye is), hogy hatalmas szakadék tátong a konföderációt alkotó tagországok lehetőségei között, úgy a futballszövetségek szervezeti felépítésében, mint az országok méretében és gazdasági helyzetében egyaránt.
• Ahogy a konföderáció nyakatekert elnevezése is mutatja (Észak-, Közép-amerikai és Karibi Labdarúgó-szövetségek Konföderációja), voltaképpen nem áll egy földrész a kontinensbajnokság mögött, és még csak nem is a három régióból álló geológiai Észak-Amerikát fedi le a szervezet, hiszen még apróbb dél-amerikai országok is akadnak a tagjai között (Guyana, az idén a tornán debütáló Francia Guyana vagy a holland válogatottal szép sikereket elérő Aaron Winter, Edgar Davids és Clarence Seedorf szülőhazája, Suriname). Mindeközben az amúgy is heterogén zónákat képviselő három unió, az észak-amerikai NAFU, a közép-amerikai UNCAF és a karibi CFU voltaképpen egymással is versengenek.
• A CONCACAF 41 tagországa közül 6-ot jelenleg nem ismer el a FIFA, mégpedig igencsak kényes okokból, elsősorban a francia sportdiplomácia és politika vétója miatt. Ezen területek válogatottjai ugyanakkor az Aranykupán részt vehetnek és egyre meghatározóbb szerepet is játszanak a konföderáció életében. Három francia tengerentúli megye, Francia Guyana, Guadeloupe és Martinique összesen már kilenc Aranykupa-kvalifikációval büszkélkedhet, miközben azért a francia tengerentúli területnek számító Saint-Martin, valamint ugyanezen sziget déli részén a Hollandiához tartozó Sint Maarten, illetve a Holland Antillák felbomlása után továbbra is Hollandiához tartozó Bonaire jóval szerényebb erőt képviselnek.
• Mindemellett most olyan ország is ott lesz az idei tornán (nem is teljesen esélytelenül), melynek független államként ez lesz az első jelentős világversenye, nevezetesen a Holland-Antillákból kiváló Curaçao, de a FIFA-tagságért egyelőre hiába folyamodó Francia Guyana is debütáló tornájára készül, mégpedig rendhagyó módon egy világbajnokkal a soraiban.

Szezonértékelő sorozatunk harmadik és egyben befejező részében az öt élbajnokság játékosainak egyéni statisztikáit vesszük számba, mégpedig a korábbi hasonló posztjainkhoz (2015 november, 2016 április, 2016 november) hasonlóan a mennyiségi mutatók helyett ezúttal is inkább a különböző játékelemek hatékonyságára koncentrálunk elsősorban. Ennek nem csak az az oka, hogy a mennyiségi mutatók mára bárki számára könnyen elérhetőek több labdarúgó-statisztikával foglalkozó oldalon, hanem az is, hogy az egyes játékosok kvantitatív eredményei még nagyobb mértékben függnek csapatuk játékától, mint a hatékonysági mutatók. Hiszen például egy rendre mélyen védekező gárda védői nyilván az átlagnál több felszabadítást fognak bemutatni, a sok támadásban a szélsők egyéni képességeire építő vezetőedző játékosai pedig jóval több cselt, melyből nyilván a sikeres cselek száma is magasabb lesz és még hosszan folytathatnánk a sort. Nyilván az itt tárgyalt hatékonysági kategóriák sem választhatóak el teljesen a játékostársak teljesítményétől vagy a csapat stratégiájától, de voltaképpen ugyanúgy igaz ez olyan szélesebben elfogadott és használt statisztikákra is, mint a góllövőlista.

Megjegyezhetjük továbbá azt is, hogy a posztban terítékre kerülő mutatók csak egyetlen szegmensét jelentik a labdarúgók játékának, az egyéni összteljesítmény értékeléséhez nyilván a statisztikák minél szélesebb körű, együttes vizsgálata visz a legközelebb, mostani kitérőnk azonban egyfajta játéknak nem kevésbé alkalmas, mint mondjuk a már emlegetett, szinte kizárólag csak a csatárokat egy még lecsupaszítottabb módszerrel favorizáló góllövőlista.