Ma este az elmúlt évek három legtöbbet költő labdarúgóklubja közül kettő csap össze a BL-nyolcaddöntők egyik slágerpárosításában, kettejük helyzete azonban meglehetősen eltérő, így érdemes egy kísérlettel bepillantani a kialakult transzferpolitikájuk mögé.
A PSG-t nem ritkán éri mostanság az „újgazdagság” vádja (amennyiben ez vád), de természetesen a Manchester United is számos tőkeinjekció-kezelésen esett már át története során. A századelőn nyert két bajnoki címet a klub, ezután viszont gyorsan a középszerűség homályába süllyedt, mígnem a főként a második világháború során a katonai egyenruhák gyártásából meggazdagodott James W. Gibson befektetéseivel a negyvenes évek második felében kialakult a megfelelő infrastruktúra és az utánpótlásközpont, mely a Busby-bébik kinevelését és az ötvenes évek csillogását lehetővé tette. Amikor 1970-ben két klub egyesüléséből létrejött a Paris Saint-Germain, a manchesteriek már újra komoly slamasztikába kerültek, de a kiesés ellenére 1973 és 75 között Steve Coppell, Gordon Hill vagy Stuart Pearson megvásárlására a korban jelentősnek mondható 330 ezer fontot költöttek, mely másodosztályúként Anglia hetedik legnagyobb költekezésének számított akkor.
A kilencvenes ébekben a pénzt két kézzel szóró olasz presidenték költekezésének ugyan a nyomába sem értek, de ekkor kezdett még jelentősebb befektetéseket eszközölni mindkét ma fellépő klub az átigazolási piacon. A ’91-től a Canal+ által megtámogatott PSG Raí és Weah azidőtájt igen komolynak számító, összesen 11,5 millió eurós szerződtetése után egyébként előbb is jelentkezett be a frissen létrehozott BL legjobbjai közé, mint a Manchester United. Utóbbiak első BL-győzelmében alighanem szintén közrejátszott az első igazán jelentős költekezés a ’98/99-es szezonban (44,75 milliót költöttek például Yorke, Stam vagy Blomqvist megszerzésére). Pár évvel később átlépték az évi 10 milliós határt a párizsiak is, nem is kicsit, hiszen a 2000/01-ben az Anelka, Dalmat, Déhu nevével fémjelzett bevásárlás 53 milliót kóstált, a komolyabb sikerek azonban elmaradtak és a hazai fronton sem sikerült meggátolni a Lyon egyeduralmát, így a PSG tartalékra állította a büdzséjét jó időre. Nem úgy a MU, mely például a 2001 és 2003 között is a negyedik legnagyobb befektető volt a világon (Veron, van Nistelrooy, Forlán, Rio Ferdinand) és voltaképpen azóta is csak egy-egy szűkebb év szakítja meg a költekezések folyamát. Nem csoda hát, hogy hosszú évek óta A Manchester United áll a legnagyobb adóságokkal rendelkező labdarúgóklubok listájának élén (és a legtöbbet költekező klubok közül jópár megtalálható ezen a listán is). A MU adósságait csak részben magyarázza a 2005-ös Glazer-felvásárláskor az egyesületre ruházott hitel, de persze nem kell a klubnak különösebben aggódnia, hiszen a bevételeihez mérten még a 2017-ben 460 millió eurósra letornázott adóssághalmaz sem jelent kiemelkedő kockázatot. A jelenség inkább csak arra világít rá, mennyire visszás (és aligha véletlen) elbírálást hozott létre a pénzügyi fair play rendszere, hiszen a bevezetése előtt alig néhány évvel felhalmozott adósságokról egyszerűen nem vesz tudomást, azóta viszont minden hasonló, hosszabb távon akár megtérülő befektetést ellehetetlenít a 2000-es évek első évtizedének költekezéséből még kimaradó egyesületek számára.
A Manchester United bevételei is a befektetések hatására nőhettek meg, először jelentősebben talán az AIG 2006-os mezszponzorizációs szerződésével, majd a liga televíziós közvetítési díjainak emelkedésével. Amikor 2012-ben megérkezett Párizsba a Qatar Sports Investments, egy röpke szezonra egész szorosan felzárkózott a klub a manchesteriekre is, majd a pénzügyi fair play bevezetése igazából a legtehetősebb szponzorokat is a korábban dőszölő klubok felé irányította. Így a MU 2013/14-től a General Motors rekordösszegű mezszponzorációja, majd 2015/16-tól az Adidas busás mezszállítói szerződése révén pénzügyileg ismét elléphetett még az eredmények elmaradása ellenére is. A PSG persze az ilyen fajta ellenszélben is igyekszik a pénzügyi fair play által kirótt keretek mezsgyéjén lavírozni, viszont jelentős játékosvásárlásaihoz a manchesterinél jóval jelentősebb értékesítések is tartoztak az utóbbi években, a lelassuló bevételnövekedésnek pedig alighanem csak egy nagyobb nemzetközi siker adhatna új lendületet.
A PSG kerete azonban a hatalmas sztárigazolások miatti kényszerű értékesítések következtében szép lassan leolvadt, így egy-egy fontos játékos kiesése is alighanem komolyabb gondot okoz, mint az utóbbi években. Neymar, Verrratti vagy a keret többi tagjának pihenést biztosító alternatívák hiánya az utóbbi fordulókban a bajnokságban is érződött, hiszen a párizsiak három meccses kumulált xG-különbsége az idei mélypontot jelentő 2,23-ra esett vissza, igaz, az ellenfelek sem a tabella aljáról kerültek ki az utóbbi hetekben (Rennes, Lyon, Bordeaux). A francia bajnokságnál azonban lényegesen nagyobb kihívást jelent a BL-nyolcaddöntő (ráadásul most Meunier és Cavani gyarapítja a maródiak táborát), még akkor is, ha a Manchesternél a Solksjaer érkezése utáni kezdeti lendület is némileg lankadni látszik.
Hogy jelenleg ebből mi sül ki, az részben ma este, majd még inkább a három hét múlva esedékes visszavágó után fog csak kiderülni, azt azonban láthatjuk, hogy a szűkre szabott anyagi korlátozások közül kitörni igyekvő Paris Saint-Germain számára jóval nagyobb a tét a BL-nyolcaddöntőben, mint a nemzetközi sikerektől anyagilag inkább csak hosszú távon függő Manchester United számára.
