Az elmúlt hétvégén egyszerre ért véget az öt európai élbajnokság (leszámítva egy elhalasztott mérkőzést), így akár nekieshetünk a különböző csapatstatisztikáknak, hogy a fenti, kifejezetten pofátlan címadással megkíséreljük kivesézgetni a szezon tanulságait, egyrészt a ligák adatainak összevetésével, másrészt az eredményeknek a korábbi évekhez való viszonyításával. Nyilván a labdarúgás „uniformizálódását” senki nem vonhatja kétségbe, hiszen egy-egy bajnokság nem egy stílus mentén közösségé szerveződő csapatok csoportját jelenti, hanem a ligák természetszerűleg magukba foglalnak a klubok lehetőségei, hagyományai, esetleg filozófiái alapján különböző stratégiákat preferáló csapatokat, a „globalizált futball” jegyében pedig ezek a stratégiák nagyjából kiegyenlítik az átlagokat a ligákban.

Ugyanakkor kísérletünknek létjogosultságot adhat egyrészt az, hogy a bajnokságok közti „kisebbnek tűnő” különbségek is fontos jegyeket takarhatnak, hiszen 306 ill. 380 mérkőzés átlagairól beszélünk, miközben az adatok diakronikus összevetése akár bajnoki- és nemzetközi tendenciák feltérképezésére is alkalmas lehet, melyek ha a figyelmes szurkolóknak nem is feltétlen szolgálnak újdonsággal, meghatározásuk ez által pontosabb lehet. Ugyanakkor természetesen az is igaz, hogy az ilyen eredmények erősen részlegesek, nem terjednek ki a különböző összetevő elemekre, de a makro szintű vizsgálat alapján azért levonhatunk néhány elnagyolt következtetést.

A vizsgált statisztikák forrását a whoscored.com adatai adják, melyek az OPTA 2009 óta rögzített eredményeit teszik elérhetővé az öt élbajnokság mérkőzéseiről (mint látni fogjuk, nem mindig megbízható módon). Néhány évre visszamenően a holland és orosz (2013/14 óta), a török (2014/15 óta) vagy a brazil (2013 óta), argentin (az idei 15 forduló) bajnokik, illetve az MLS-meccsek (2013 óta) is elérhetőek, így alkalmanként ezek mutatóival is összevethetjük az előbbieket.

Gólok, lövések

A labdarúgásban a gólok száma lehet legfelszínesebb elemzésünk tárgya, mely azért kevésbé tekinthető a játék összetevő elemének, mintsem egy eredményének. Mindenesetre az öt élbajnokságról is talán sok mindent elárulhat nekünk már az is, hogy a francia Ligue 1 rendelkezik folyamatosan a legalacsonyabb meccsenkénti gólátlaggal (idén 2,53), a német Bundesliga pedig a legmagasabbal (2,83, aminél magasabb mutatóval a holland Eredivisie bír: 2,98). Ugyanakkor az utóbbi hét szezonban nem beszélhetünk különösebben jelentős emelkedő vagy ereszkedő tendenciáról a világosszürkével jelzett összesített átlag görbéjén.

Érdekesebbé teszi a helyzetet, ha a gólok mellé helyezzük a lövések számát is, ugyanis itt már egyértelműen csökkenést tapasztalhatunk, a 2010/11-es meccsenkénti 26,7-ről fokozatosan az idei 24,9-ig. Az talán nem meglepetés, hogy ezen területen is a francia bajnokik szolgálnak a legalacsonyabb mutatókkal, a német meccsek lövéseinek száma (idén 25,7) azonban cseppet sem kiemelkedő (a hollandoké igen: idén is még 26,5), a Bundesliga ebben általában az angol és az olasz eredmények alatt marad (25,8).

A két adat közötti enyhe ellentmondást természetesen a lövések hatékonyságának vizsgálata oldhatja fel. Mégpedig nem is annyira a kaput eltaláló lövések átlagban egyébként stabilan 34,5% közül mozgó aránya, hanem inkább az értékesítések fokozatosan emelkedő hányada (a.k.a. conversion rate). Ez a tényező az utóbbi években már nem a Bundesligában a legmagasabb, hanem különösen Spanyolországban kúszott fel látványosan 10,4%-ról 11,5-re. Az emelkedés érzékelhető Angliában és Olaszországban is, ám ezek a ligák alacsonyabb értékeket produkálnak, ugyanis különösen a Serie A-ban rendkívül magas a tizenhatoson kívüli próbálkozások mértéke (idén 46,3%, ilyen magas számot a török, orosz, argentin és brazil bajnokság produkál még) és az öt részletesebben vizsgált bajnokság közül az olasz az egyetlen, ahol a most zárult szezonban csökkent a lövések kihasználásának aránya.

Azt azért kijelenthetjük, hogy egyfajta kockázatoptimalizálás jegyében minden élbajnokságban jellemző a csapatok egyre fokozottabb koncentrálása a biztos helyzetek kidolgozására, és kevésbé az akciók „bármilyen módon” való befejezése.

Passzok

Az átadások mennyiségének ábrájára pillantva újra szembesülhetünk egy általános tendenciával, mégpedig a passzok számának a folyamatos növekedésével, az öt ligában összesítve ugyanis az induló 2009/10-es 793,7-ről hét szezon leforgása alatt meccsenként 877,8-re emelkedett az átlag, vagyis meccsenként 84 passzal többet hajtanak végre a csapatok és jóval több összjátékkal építik fel az akcióikat, amiben a játék tempójának növekedése érhető tetten. Ez az az adat egyébként, melyben az összes többi bajnokság elmarad a legerősebbektől, hiszen a passzátlag legutóbb "csak" 830 körüli volt Oroszországban és Brazíliában, 825 körüli Hollandiában és az MLS-ben, miközben csak 800 Törökországban és 736 Argentínában.

A passzok mennyiségének növekedése nem csak a játék felgyorsulásából következik, hanem ezzel párhuzamosan a hosszú passzok arányának csökkenéséből is, vagyis egyre több csapat támaszkodik egyre nagyobb mértékben a gyors és rövid passzokra épülő pozíciós játékra, melyet a rövid passzok egyre kidolgozottabb precizitása is alátámaszt. Az talán érdekes, hogy hiába tudja soraiban a spanyol bajnokság a játékstílus legemblematikusabb klubját, a liga többi egyesületének taktikája - talán éppen emiatt - egyre inkább eltér ettől és az utóbbi években a liga már nemhogy nem jár az élen, hanem egyenesen a legalacsonyabb passzátlaggal rendelkezik az élbajnokságok közül, de relatíve magas a hosszú indítások aránya is. Mindeközben a francia és az olasz bajnokság csapatai folyamatosan nagy mértékben támaszkodnak a rövid passzokra, és az angol Premier League csapataira is a hagyományokkal ellentétben egyre kevésbé jellemző a kick&run stílus. Ennek nyomai inkább az orosz és argentin liga (17,5%) valamint a holland Eredivisie (18,4%) meccsein figyelhetőek még meg valamelyest.

A hosszú passzok pontosságának drasztikus visszaesése az utóbbi két szezonban egyrészt arra enged következtetni, hogy ezek funkciója is megváltozott és ha már a labdavesztés oly’ nagy veszélyét hordozzák magukban, akkor egyre inkább a védelmek kockázatosabb meglepésére, a csatárok hátsó sorokból való kiugratására irányulnak, kevésbé a veszélytelenebb oldalváltásokra, széleken való beindításokra vagy beadásokra, melyek esetében a védők számára már elégnek tűnik az idő lereagálni a labda mozgását. A beadások száma amúgy is ereszkedő, a vizsgált időszakban az átlag 45,4-ről meccsenként 37,5-re csökkent, miközben ezek között a leblokkolt beadások aránya is 11,9%-ról 13,5%-re emelkedett. Különösen Németországban látványos, mennyivel kevesebbszer fordulnak a csapatok ehhez az eszközhöz, mint máshol, a Bundesligában ugyanis idén átlagban mindössze 27,5 beadással próbálkozott meccsenként a két küzdő fél összesen. A támadójáték megváltozását az is alátámasztja, hogy a helyzeteket kialakító kulcspasszok között egyre növekszik a rövid átadások súlya, előbb 75,5%-ról 76,6-ra, majd az utóbbi két szezonban megugorva idén a lövések előtti passzoknak már 82,3%-a volt rövid.

Vagyis az átadások vizsgálatánál is megállapíthatjuk, hogy minden ligában megfigyelhető egyfajta kockázatoptimalizálás, a csapatok általában a biztos építkezésre fektetik a hangsúlyt és a labdavesztés lehetőségét magukban hordozó megoldásokhoz csak ritkábban fordulnak, így azok meglepetés-értéke is növekedhet.

Egyéb támadóelemek

További játékelemek vizsgálata során azt láthatjuk, hogy egészen eddig a szezonig a német bajnokságban volt a legmagasabb a cselezési kísérletek száma is, és nem csak a nagyobb tempónak köszönhetően, hanem a passzokhoz viszonyítva is, hiszen nagyjából minden huszadik átadásra jutott egy cselezési kísérlet, mégpedig kimagasló, 60% körüli hatékonysággal. Ez érdekes módon épp a most záruló szezonra változott meg, és most már nagyjából megegyező mennyiségű egy-egyezést produkáltak a játékosok az öt ligában, a hatékonyság pedig éppen a Bundesligában lett olyan alacsony, mint a folyamatosan sok elrontott cselezést produkáló spanyol bajnokságban (a cseleknek alig fele sikeres). A többi bajnokság közül egyébként az argentin mutat csak a passzokhoz képest még mindig magas cselezőkedvet (21,7 passzonként), a török és az orosz bajnokságban pedig ez a mutató kifezejetten ellentétes (több mint 31 passzra jut egy-egy cselezési kísérlet)

A fentiek azt is mutatják, hogy a német bajnokság lett fizikálisabb a többinél, amit alátámaszt a fejpárbajok kimagasló mennyisége is az utóbbi három évben (habár közben jelentősen csökkent: 58,0-ról 46,7-re). Egyébként a magas labdákért vívott légi csaták mennyisége átlagban emelkedett a hét évvel ezelőtti szinthez képest, összesítésben 21,3-ról 34,5-re, vagyis igencsak szignifikáns 160%-kal, ami azt jelenti, hogy egyre ritkábban hagynak szabadon megjátszható magas labdákat a védelmek az ellenfeleiknek. A legkevésbé az olasz bajnokságot jellemzik a fejpárbajok, a tavalyi 28-as és az idei 27,7-es meccsenkénti átlag még a brazil liga hagyományosan alacsony mutatóját (tavaly 28,6) is alulmúlja.

A technikai hibák súlyát a rossz labdaérintés okán elvesztett labdák számában érhetjük tetten (alias unsuccesfull touches, melyeket csak a 2010/11-es szezon óta rögzít a whoscored). A mennyiségi mutatókat figyelembe véve az utóbbi négy évben folyamatos emelkedés érzékelhető, mégpedig összátlagban 20,8-ról meccsenként 25,0 hibára. Leginkább a francia bajnokság bővelkedik elvesztett labdákban (idén 27,4), miközben a német 23,5-ös mutatónál jobbal idén már csak az orosz bajnokság rendelkezik (22,6). A hibák számának növekedése természetesen a passzok sűrűsödésével és gyorsulásával is magyarázható, mely nyilvánvalóan növeli a technikailag megoldandó helyzetek számát. Ha azonban a két érték viszonyát is vizsgáljuk, akkor is azt láthatjuk, hogy egyre kevesebb passzra (a 2012/13-as 40,7 helyett már 35,2-re) jut egy-egy labdavesztés, amit a védelmek fejlődése is eredményezhet, térjünk hát most át ennek a területnek a vizsgálatára is.

Védekezés

A védekező közbelépéseket két nagyobb kategóriára oszthatjuk. Az egyik az (I.) ellenfél egy passza közbeni labdaszerzésre irányul, melyek közül további két esetet különböztethetünk meg. (I.1.) Felszabadításnak (clearance) minősül az a kevésbé célzott közbelépés, ahol a labda a másik csapat tulajdonában marad, míg a (I.2.) megcsípett passzokat megelőző labdaszerzésnek nevezhetjük (interception). Ha ezen két statisztika bajnokságonkénti mutatóira pillantunk, akkor a spanyol liga szélsőségesen kiugró értékei lehetnek elsőre szembetűnőek 2010 és 2012 között, melyet szinte bizonyosan a megfigyelési és rögzítési módszer hibájának tekinthetünk, de az sem elképzelhetetlen, hogy a németországi adatok furcsa görbéjét is a statisztikák helyi készítőinek időleges bizonytalansága okozza a két kategória megkülönböztetésében. Ezt leszámítva azonban azt megállapíthatjuk, hogy a passzívabb felszabadítások száma az angol ligában a legmagasabb, idén 51,5 meccsenként, de a szintén passzív lövésblokkolási arány is itt a legmagasabb, a lövések 27,2% akadt el a védőkben. A felszabadítások száma ugyanakkor azért Angliában is, mint ahogy mindenhol máshol is visszaesőben van, ugyanis a megelőző labdaszerzések mennyisége egy korábbi visszaesés után az utóbbi három évben emelkedett.

A védekező közbelépések másik nagy kategóriájában (II.) a megmozdulás nem az ellenfél összjátéka közben igyekszik labdát szerezni, hanem a játékszert éppen birtokló játékostól igyekszik azt elvenni. Az ide sorolható (II.1.) szerelések (tackle) összesített átlaga nagobb változást nem mutat az utóbbi években, azonban gyakorlatilag megfordult a ligák sorrendje. A korábban kevesebb szerelési kísérletet felmutató angol (58,9) és francia (59,8) liga került az élre, míg az olasz (54,1) és a német (54,7) bajnokságban ezek a közbelépések visszaszorultak. Ugyanakkor a szerelési kísérletek hatékonysága szinte mindenhol visszaesett (az öt liga összesített 74,6%-os kezdeti átlagáról 66,9%-ra), vagyis a belépőknek egyre kevésbé a labdaszerzés, mint az ellenfél akcióinak lassítása a célja. Itt kell megemlítenünk, hogy a whoscored talán éppen ezen okból a szabálytalansággal végződő szerelési kísérleteket nem sorolja a sikertelenek közé, ezért a faultokat külön kezeli és mi is egy (II.2.) külön közbelépési kategóriának is tekinthetjük. Elsősorban alighanem a játékvezetői szemlélet miatt az angol Premier League sokkal kevesebb szabálytalanságot produkál (idén: 20,7), mint bármelyik másik liga, ám azt is megállapíthatjuk, hogy a faultok száma is folyamatosan csökken mindenhol (a hét szezon alatt átlagban 30,4-ről 25,8-ra meccsenként).

Mindezekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy akárcsak a támadások szervezése, ezzel párhuzamosan a védekezés gócpontja is a kapu közvetlen előterét képező zónákból a középpályára helyeződött át, ahol egyébként egy-egy védekezési hiba nem feltétlen jelent közvetlen gólszerzési lehetőséget az ellenfélnek. A védekezés fő feladata ugyanakkor egyre inkább a területek szűkítése lett és az ellenfél hibára késztetése, az egyéni labdaszerzés helyett a csapat mezőnymunkájára tevődik át a hangsúly.

A tényleges közbelépések száma így az utóbbi években 182,8-ról 162,5-re, vagyis meccsenként 20-szal csökkent, melyek között a megelőző labdaszerzések aránya pedig friss jelenségként növekedett 17,6-ról 22,8%-ra, ez az érték pedig a spanyol liga mérési bizonytalanságait leszámítva magasabb, mint korábban bármikor. A jelenség természetesen szintén tekinthető az egyre gyorsabb és tömörebb passzjátékra adott válasznak, az eredményesség azonban csak részlegesnek tekinthető, hiszen míg korábban 4,4 passzra jutott egy közbelépés, addig ez a szám az utóbbi hét évben folyamatosan növekedett és már 5,4 átadásonként hajtanak csak végre egy-egy közbelépést a védekező csapatok. Az egyre nagyobb hangsúlyt kapó rövid passzokra nyilván nehezebb odaérni, ezért is lehet a védekezés kulcsa a jó helyezkedés és a passzsávok előzetes felmérésével a megelőzés. Ami lényegesebb azonban, hogy ez a kockázatoptimalizálás teszi lehetővé a lövőhelyzetek számának korábban kivesézett visszaszorítását, mégpedig elsősorban türelmesebb, indirekt módon, hiszen a közbelépések csökkenése ellenére is folyamatosan 6,6 és 6,9 közötti közbelépésen keresztül juthatnak el a támadó csapatok egy-egy lövésig. Ha az öt liga átlagában nagy kilengés nem is állapítható meg, az egyes ligák tendenciáiban érzékelhető változás, a korábban a lövéseket kevesebb közbelépéssel akadályozó angol liga az utóbbi években felzárkózott, a német és az olasz pedig visszább esett, így jelenleg a spanyol bajnokságban igyekeznek a csapatok leginkább direkt módon gátolni a helyzetek kialakulását (6,8 közbelépés lövésenként).

Konklúzió helyett

A fenti statisztikai vizsgálódások alapján tehát megállapíthatunk rövidebb távon jelentkező tendenciákat az európai labdarúgás elitjében, bár azt is meg kell jegyeznünk, hogy messzemenőbb következtetések leszűrésére hét évnél hosszabb periódusra kiterjedő adathalmaz adhatna lehetőséget.

Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy mind támadásban, mind védekezésben a fokozódó kockázatoptimalizálás jellemzi legjobban a játékot, vagyis a veszélyesebb megoldások minimalizálása és csak meglepetésszerű, hatékony használata. Az utóbbi években az élbajnokságokban egyre kevesebb lövéssel apellálnak a csapatok és a váratlan távoli lövések száma csökken, a biztos helyzetek kidolgozása kerül egyre inkább a fókuszba. Ehhez a csapatok támadójátéka csak ritkábban alapoz beadásokra vagy hosszú átadásokra, egyre inkább a rövid, gyors passzokra épít, melyek esetén a védelmeknek kevesebb ideje van közbelépésre. A hátvédek ugyanis a hosszabb labdákat egyre jobban és szorosabban követik, de egyébként a védekezés gócpontja is leginkább a kaputól távolabbi területekre helyeződött át. A direkt közbelépések helyett a területek szűkítésével valamint a passzsávok lezárásával a legfontosabb cél a technikai hibák kierőszakolása és a megelőző szerelések végrehajtása lett.

A közelgő nyári válogatott tornák persze valószínűleg más mutatókat fognak majd produkálni, de természetszerűleg más lehetőségekkel is bírnak a nemzeti csapatok taktikájuk felépítésében, begyakorolásában és az eredményességüket sem hosszabb távon, 34-38 mérkőzésre kell biztosítaniuk, hanem rövidebb távú tornákon, minél kevesebb hibát szabad elkövetniük a ki-ki meccseken.

Végezetül ha minden uniformizáció ellenére az öt élbajnokságról próbálunk meg egymáshoz viszonyítva egyfajta jellemzést összeállítani, azt nagyjából a következőek szerint tehetjük meg: