Szombaton megkezdődik a Serie A új szezonja, így aztán javában tart a szezonbeharangozók ideje is, számos helyen olvashatunk véleményeket a bajnokjeltölt(ek?)ről, a bajnokság várható esélyeseiről, miközben a legpatinásabb egyesületek belügyeivel, vélt és valós átigazolásaival pedig voltaképpen egész nyáron folyamatosan tele voltak az idevágó médiatermékek címlapjai. Ebben a posztban most azonban nem az élcsapatokkal foglalkozunk, hanem a liga összképét szintén meghatározó középmezőnyt alkotó csapatok háza táján nézünk szét.
A jelenlegi sette sorelle (Juventus, Milan, Inter, Roma, Lazio, Fiorentina, Napoli) pénzügyileg teljesen más (bár persze távolról sem egységes) dimenzióban mozog, az olasz labdarúgásban a bevételekben amúgy is kirívó súllyal bíró televíziós bevételek szétosztása pedig cseppet sem kedvez a kiváltságosak körén kívül álló egyesületek felzárkózási terveinek. Szerényebb keretek között kell(ene) tehát a középmezőnyre predesztinált egyesületeknek gazdálkodniuk, és mivel a futballklubok gazdasági működésének nem a profitszerzés a célja, hanem a csapat minél jobb eredményeinek racionális biztosítása, az eredmények lesznek így visszafogottabbak. Ezzel viszont Olaszországban a középcsapatok számára sokkal nagyobb a kockázat, mint az élcsapatok esetében, hiszen hiába nyújt egy-egy szezonban valamelyik csapat kiemelkedőbb teljesítményt, egyáltalán nem számíthat azonnal jelentősen magasabb részesedésre a fontos közvetítési jogokból. Vagyis a növekvő elvárásokhoz, esetleg a nemzetközi szerepléshez szükséges források nem feltétlen állnak a rendelkezésére, miközben olyan élcsapatok ellen kellene megismételnie vagy fokoznia teljesítményét, melyek a sikertelenebb időszakokban is jóval nagyobb biztos bevételekből gazdálkodhatnak. Ráadásul a középcsapatok helyzetében a megbillenő gazdasági háttér könnyen okozhat hosszabb időre meghatározó visszaesést, hiszen a sűrűbb középmezőnyben a visszacsúszás is könnyen jelentősebb lehet, a kiesés pedig a bevételek drasztikus zuhanása miatt akár végzetes is.
ATALANTA
avagy az amazon küzdelme
A 2010 óta immár másodszor is a klub egykori játékosa, Antonio Percassi által igazgatott Atalanta zsinórban a hatodik szezonját kezdi meg az élvonalban, ilyen pedig utoljára 1994-ben fordult elő a bergámóiakkal, ennél hosszabb sorozat pedig csak a hatvanas években, vagyis ha idén is összejönne a bennmaradás, az bizony aranybetűkkel íródhatna a klub históriáskönyvébe. Erre ugyan egész jó esélye van az Edy Reja helyett már a Genoát otthagyó Gian Piero Gasperini által irányított csapatnak, egyszerű dolguk azonban nem lesz.
A klub ugyanis jó szokásához híven az átigazolási piacon kötött üzletekkel igyekszik ellensúlyozni szerényebb anyagi lehetőségeit és fenntartani az egyébként a bevételekhez képest túl magas élvonalbeli bérkeretét. Ahogy korábban például több olyan saját nevelésű játékos, mint Padoin, Gabbiadini, Bonaventura vagy Baselli és Zappacosta értékesítése konszolidálta a mérleget, most is jelentős összegeket mutathat fel az Atalanta a bevételi oldalon. Tavaly nyáron alig 1,3 millió euróért igazolták le Hollandiából Marten de Roont, aki rögtön a Serie A egyik legjobb labdaszerzője is lett, most pedig 15 millió euróért, több mint tízszeres haszonnal adták tovább az angol PL-ben újonc Middlesbroughnak, de 5 év után megváltak Luca Cigarinitől is, aki a Sampdoriába távozott 3,5 millió ellenében. Marco Borriello sem maradt sokáig a klubnál, ő viszont ingyen mehetett Szardíniára, az ifiválogatott Gaetano Monachello pedig a Barihoz került kölcsönbe. Lejárt Alessandro Diamanti és ami még érzékenyebb veszteség Gabriel Paletta kölcsönszerződése is, de Percassi stábja természetesen igyekezett pótolni a távozókat.
A védelembe újabb kölcsönjátékosként érkezett Ervin Zukanovic, aki a Romában ugyan nem tudta eléggé megvetni a lábát, a bergamóiaknak jelentős erősítés lehet, főként a Gasperini által kedvelt három védős rendszerben. A középpályán a cesenai kölcsönből visszaérkező, alig 19 esztendős elefántcsontparti Franck Kessié is könnyen a kezdőcsapatban találhatja magát De Roon helyén. A támadósorba Alejandro Gomez mellé az ősszel még a Chievóban remeklő Alberto Paloschit hozták vissza Olaszországba 6 millióért a sikeretelenebb Swansea-kitérő után, és érdekes igazolás lehet az alig 19 éves ecuadori Bryan Cabezas begyűjtése 1,5 millióért, aki az Independiente del Valle meglepetésszerű Libertadores-kupa döntőzéséből 3 góllal és 2 gólpasszal vette ki a részét. Minden adottnak tűnik tehát, hogy a görög mitológia konok istennőjéről elnevezett klub tovább folytassa útját és lehetőségeihez mérten a bennmaradáshoz megfelelő erősségű csapatot biztosítson szurkolóinak.
***
BOLOGNA
avagy a reneszánsz kezdetén
A 2008-as feljutás után folyamatosan változó és nem mindig felelősen gazdálkodó elnökök által vezetett Bologna újabb kiesése voltaképpen a klub által felhalmozott adósságok miatt már csak idő kérdése volt, és nem is csoda, hogy 2014-es bekövetkezte után Albino Guaraldi is bedobta a törölközőt. A hétszeres bajnok feltámasztására a szicíliai származású kanadai Joey Saputo vállalkozott, és rögtön vissza is jutott a klub az élvonalba. Komolyabb befektetéseket ekkor eszközölt az egyesület, mely tavaly mintegy 25 milliós mínusszal zárt az átigazolási piacon, ehhez azonban tudni kell, hogy a játékosvásárlások a könyvelésben nem azonnal, hanem a játékosok szerződésének tartamára leosztva, ún. amortizációs részletekben jelentkeznek, vagyis ezek a kiadások akár tekinthetők az élvonalbeli tagság érdekében eszközölt hosszú távú befektetéseknek. A nehéz szezonkezdet után Roberto Donadoni érkezésével stabilizálódott a csapat helyzete a tabellán is, a tavalyi költekezések miatt azonban idén nagy dobást nem várhatunk a klubtól az átigazolási piacon és inkább a középcsapat-státusz konzerválása lehet az elsődleges cél.
A Sunderlandtől tavaly kölcsönkapott Emanuele Giaccherini elvesztése ugyan nagyon fájhat, és a tavaly berobbanó 19 éves guineai Amadou Diawara is mindenképpen távozni akar és számos klub érdeklődik is iránta, úgy tűnik tehát, hogy sikerülhet jó haszonnal túladni rajta (nagyjából 17 millió euró lehet az ára, de lehetséges egy kölcsön+vásárlás opció is). A keret magjából távozott még Luca Rossettini is, akit 2 millió euróért vitt el a Torino.
Az eddig kölcsönben szerepeltetett játékosok közül kivásárolta a klub Godfred Donsahot 5 millió euróért a Cagliaritól, Luca Rizzót 6 millióértt a Sampdoriától. Emellett leigazolták a cseh válogatott Ladislav Krejcit a Sparta Prahából 4 millió euróért, Nagy Ádámot 1,5-ért a Fradiból, a tavasszal még a Carpiban kölcsönben szereplő Simone Verdit pedig ugyanennyiért a Milanból és majdnem ennyit (1,4-et) fizettek a Virtus Lanciano ifjú tehetségéért Federico Di Francescóért, aki 8 gólt és 5 gólpasszt jegyzett a Serie B-ből kipottyanó csapatban. A hírek szerint még Blerim Dzemaili is érkezhet kölcsönben a Galatasaraytól, a Rossettini távozásával meggyengült védelmet pedig két franciával, az Udinesében játszó Thomas Heurtaux-val és a másodosztályú Virtus Entella 20 esztendős balhátvédjével, Cheik Keitával erősítenék meg. Ezzel a kerettel látványosan nagyot valószínűleg nem léphet előre a klub, viszont a korábbi befektetések után rendezheti sorait és építkezhet tovább, akár szebb, távoli célok érdekében.
***
CHIEVO
avagy a csend maga
Nehéz lenne azzal vitába szállni, hogy a Chievo az egyik “legjellegtelenebb” csapat az olasz élvonalban, ugyanakkor mindenképpen kalapot kell emelni az előtt a teljesítmény előtt, amit Luca Campedelli és stábja művel. 1992-ben a harmadosztályból előbb a Serie B-be, majd 2001-ben az A-ba vezették a kisebbik veronai csapatot, majd amikor az akkori, igencsak intenzív élvonalbeli kaland hat év után véget ért, sikerrel gardírozták vissza a csacsikat a Serie A-ba és következetesen racionális gazdálkodással most már zsinórban a hetedik szezonra készülnek a legjobbak között. A menedzsment már évek óta kenterbe veri a városi rivális Hellast, az egyetlen, amit hiányolhatunk, hogy a város szurkolóit nem tudják eléggé a gárda mellé állítani (bár a hevesebb szurkolók hiánya voltaképpen kedvező is lehet a nyugodt építkezéshez), így aztán a meccsbevételek is igencsak alacsonyak, amit a mindig feszesre húzott bérkeret ellensúlyoz. A Cataniával szép és viharos időket is megélő Rolando Maran a nehezebb szezon után tavaly már jól működött a kispadon, így 2004 után először az első tízbe is bekerült a csapat.
Idén nyáron nem (sem) volt nagy mozgás a csapat háza táján, miután télen már elment Paloschi, Zukanovic és Farias, viszont akkor érkezett Castro, és véglegesítődött Valter Birsa státusza. Most a tavalyi csapathoz képest az egyetlen jelentősebb változás a kapusposzton lesz, az ingyen távozó Albano Bizarrit egy másik veterán, a Palermóból szintén ingyen érkező Stefano Sorrentino váltja. A hírek szerint még Omar El Kaddourit, Jonathan De Guzmant és/vagy Alberto Grassit igyekszik kölcsönbe kérni a Chievo Nápolyból, aki(k) még esetleg hozhatnak változást a kezdőcsapatban. Emellett Paul-José Mpokut végleg megvásárolták a Liège-től 4 millió euróért, az eddig szintén kölcsönben szereplő védő Fabrizio Cacciatore ismeretlen összegért, Antonio Floro Flores pedig ingyen maradhatott. A csendes mercatót talán csak Mario Balotelli esetleges leszerződtetésének híre törte meg, bár a klub üzleti stratégiáját elnézve nem biztos, hogy a Chievo megengedné magának Super Mario fizetését, ugyanakkor a feltámadásához szükséges nyugodt hátteret és alighanem a csendes középmezőnyt tökéletesen tudná biztosítani.
***
EMPOLI
avagy a szerénység csillogása
Még az itt tárgyalt klubok viszonylatában is alacsony bevételekkel rendelkezik az Empoli, melynek így az élvonalbeli fennmaradás és a viszonylag alacsonyan tartott bérkeret megtartása érdekében is értékesítenie kell a leginkább piacképes játékosait. Márpedig most úgy tűnik, a klubot 1991 óta a legszebb éveiben is következetes racionalitással igazgató Fabrizio Corsi és csapata kifogy lassan a jól értékesíthető játékosokból. Három évet egyébként korábban csak egyszer élt meg a toszkán kiscsapat az élvonalban, a most következő szezon pedig szintén a harmadik lesz, egy negyedik kivívása tehát történelmi tett és nagy teljesítmény lenne. A kispadról Maurizio Sarri után a tavaly tisztességesen teljesítő Marco Giampaolo távozott az első adandó alkalommal, így Giovanni Martusciello a csapat egykori játékosa került a helyére, aki különböző pozíciókban tíz éve tagja már az edzői stábnak, ám ez lesz élete első vezetőedzői megbízatása.
Kölcsönszerződése lejártával távozott a klubtól Piotr Zielinski és Leandro Paredes, de ezen a nyáron már értékesíteni kellett Lorenzo Tonelli játékjogát is, akiért 10 millió eurót fizetett a Napoli, és Mário Rui kölcsönadásával is kaszáltak már most 3 milliót a Romától (6 milliót pedig egy év múlva).
Ugyanakkor az is igaz, hogy a fontos játékosok közül az érdeklődések ellenére megtartották (egyelőre?) Riccardo Saponárát, Manuel Pucciarellit vagy Andrea Costát, a liechtensteini Marcel Büchelt végleg megszerezték a Juventustól 1,2 millió euróért, a brazil Matheus Pereirát pedig 2 millióért igyekeznek felfuttatni a zebráknak, hogy jövő nyáron ugyanennyiért menjen akár vissza Torinóba. A rutint képviselő Maccarone után érkezett most még két veterán ingyen: a Fiorentinából Manuel Pasqual, a Palermóból Alberto Gilardino, mindemellett pedig olyan ifjú kölcsönjátékosok, mint Federico Dimarco (Inter), Andres Tello (Juventus) vagy Giuseppe Bellusci (Leeds). Visszatért a védelembe a konyhára télen 1 millió eurót hozó stuttgarti kölcsön után Federico Barba is, a kapuba pedig sikerült újra kölcsönvenni Lukasz Skorupskit a Romától. Nehéz megjósolni, mire lesz elég ez a keret, de nem csodálkoznánk, ha az utóbbi éveknél nehezebb lenne a bennmaradásért vívott harc az Empoli számára.
***
GENOA
avagy a kalmár megpróbáltatásai
Súlyos anyagi problémáktól szenved a legrégebbi olasz futball klub, mely azonban az egyesület élén 2003 óta regnáló Enrico Preziosi boszorkányhája révén zsinórban a hetedik élvonalbeli szezonjára készülhet az adósságok és a szinte folyamatosan negatív mérleg ellenére. A bevételek ugyan az eddig tárgyalt vetélytársakénál magasabbak, a bérkeret sokáig eléggé túlméretezett volt, így csak azokban az években sikerülhet konszolidált mérleget elkönyvelni, amelyekben az átigazolási piacon termel profitot a klub. A korábbiakkal ellentétben a 2011/12-es és a rákövetkező szezonban el is kezdtek olyan játékosokat pénzzé tenni, mint El Shaarawy, Criscito, Boateng, Rafinha, Konko majd Destro, Palacio, Constant, Miguel Veloso, Tomovic vagy Tachtsidis így összesen majd’ 60 millió eurós transzferegyenleget produkáltak, amivel talpon maradhatott a klub. Idén távozott a két részletben már hét évet a kispadon töltő Gasperini, a helyére pedig a Crotonéval feljutó, low-budget megoldás Ivan Juric érkezett, aki annak idején még a Genoában fejezte be játékospályafutását, majd egy időben a klub primavera csapatát is irányította.
Ahogy az a Serie A legnagyobb kalmárjától megszokott, ezúttal is bőven találhatóak jelentős üzletek a játékostranszferek között. Így a bevételi oldalon szerepel a Diego Perotti végső távozásáért a Romától most bezsebelt 9 millió euró vagy az Intertől a Cristian Ansaldiért kapott 6 millió (mínusz a Zenitnek most kifizetett 4). A korábbi csapatkapitány, Sebastian De Maio 3 millió euróért igazolt az Anderlechthez, ahonnan a hírek szerint a Fiorentina hamarosan kölcsönzi is vissza Olaszországba, de vele együtt ment Brüsszelbe egyébként a spanyol Diego Capel is ismeretlen összegért, Panagiotis Tachtsidisért pedig a Torinótól folyt be 1,3 millió. Ansaldi mellett lejárt Blerim Dzemaili, Alessio Cerci, Suso és Gabriel Silva kölcsönszerződése is, akárcsak Diego Laxalté, utóbbit azonban végül 4 millió euróért megvásárolta a Genoa.
A kiadási oldalon szerepel még az Atlético-edző fia, Giovanni Simeone, aki 3 millió euró ellenében költözött Európába, de jött a Chievótól a szerb Nikola Ninkovic (egyetlen Serie A meccsel a lábában) és a Lazio argentin védője Santiago Gentiletti is 1-1 millióért. Az eddig folyamatosan kölcsönadogatott Isaac Coffie is megtalálható még a keretben, akárcsak a Marseille-től kölcsönkapott Lucas Ocampos és a Dinamo Kijevből négy év után ingyen visszatérő Miguel Veloso. Mindemellett a togói Serge Gakpé is visszatért a fura bergamói kölcsön után, a kapusok között pedig ott van még mindig Mattia Perin, a sok tavalyi alapember között maradt az új csapatkapitány Burdisso is akárcsak Izzo, a venezuelai Rincón, Rigoni vagy a támadósorban Pavoletti. A keret tehát most is erős, az üzletpolitikát ismerve augusztus utolsó napjaiban akár még új érkezők is lehetnek (Pinilla, Edenilson), így a bajnokságban egy igazi nagy dobás is elképzelhető a Genoától, ami nem is jönne rosszul az anyagi helyzet rendezéséhez.
***
PALERMO
avagy a gyötrelmes alkony
A Palermo elnökét, Maurizio Zamparinit sok jogos kritika éri meglehetősen „sajátos” klubvezetési gyakorlata miatt, azt azonban nem szabad elvitatni tőle, hogy képes élvonalbeli klubot építeni, megtartani viszont kevésbé. A szíciliaiak irányítását 2002-ben vette át, majd egy évre rá harminc év után vezette fel az élvonalba a rózsaszíneket, azóta pedig 8+2 évet töltött már vele a klub a Serie A-ban egyetlen másodosztályú szezonnal megszakítva. A legnagyobb gond azonban alighanem éppen az az egy másodosztályú év, mely annyira megrogyasztotta a klub költségvetését (ráadásul az ábrán ezt enyhítő „egyéb bevétel” kategória 29 millió eurója finoman szólva is gyanús), hogy azóta sem sikerült kilábalni a kátyúból. Hasonló helyzetet élt át korábban Zamparini a Veneziával is, melyet a negyedosztályból szintén harminc év várakozás után vitt fel az élvonalba, ám ott az első kiesés után hiába jött a visszajutás, a klub anyagi helyzete olyannyira megroppant, hogy egy erős túlzással azóta is azt nyögi. Palermóban is régóta várható már a tulajdonosváltás, ám sem a kínai, sem az amerikai befektetőjelöltek nem vették végül át a kormányt a nyáron, így maradt az elnök és maradt a tavaly egyszer már kirúgott, majd visszaültetett Davide Ballardini is a kispadon.
A magasan ragadt fizetési keretet korábban Pastore, Cavani, Ilicic, Dybala vagy Belotti értékesítésével sikerülhetett csak kiegyensúlyozni, most pedig Franco Vázquezért kellett begyűjteni a 15 millió eurót a Sevillától, a klubnál már amúgy is csak „letétben” lévő Emiliano Viviano teljes játékjogáért pedig még befolyt 2,3 millió.
A korábbi években a legnagyobb baj az volt, hogy az említett néhány kivételtől eltekintve az új befektetések nem feltétlen hoztak hasznot a pályán vagy az átigazolási piacon. Most leginkább a védelembe érkeztek új játékosok, középre Andelkovic és González mellé a szerb Slobodan Rajkovic a Darmstadból jött 1,5 millió euróért, balhátvédnek pedig a norvég válogatott Haitam Aleesami Göteborgból 1,2 millióért (ami akár Lazaar távozását is előrevetítheti). A középpályán jól jöhet a játéklehetőség reményében érkező Alessandro Gazzi, akiért alig 0,7 millió kellett fizetni a Torinónak, a támadósorban pedig a 0,5-ért igazolt macedón válogatott Ilija Nestorovskinak kellene megváltania a világot. Kölcsönből visszatért a bissau-guineai Carlos Embalo is, aki a Bresciában tavaly 5 gólt és 11 gólpasszt termelt és most megkísérelheti bejátszani magát a nem túl veretesnek tűnő Balogh-Nestorovski-Trajkovski-Quaison támadó arzenálba. Nehéz lenne kétségbe vonni, hogy a tavaly éppen csak bennmaradó gárda összességében inkább gyengült, mint erősödött, így az itt felsorolt klubok közül a kiesés legfőbb várományosának tekinthető.
***
SAMPDORIA
avagy a bohóc tánca
A Sampdoria elnöki székében a 2012-es feljutás előtt és az élvonalban is nagy deficiteket gyártó Garronékat 2014-ben váltotta Massimo Ferrero, aki rögtön feljebb tornázta a klub bevételeit és megpróbálta racionális keretek között tartani a bérköltségeket is. Ezzel együtt a 2014/15-ös remeklés és az EL-szereplés során őt is elkapta a gépszíj és az átigazolási egyenleget Correa, Muriel, Fernando és Zukanovic megvásárlásával relatíve jelentős mínuszba nyomta, amit aztán a sikerek elmaradásával már tavaly év közben is jelentős eladásokkal kellett kompenzálni. A kispadon a „sikeredző” Sinisa Mihajlovic távozása után sem Zenga, sem Montella nem jelentett megnyugtató megoldást, így most az Empolitól nem túl nehezen elcsábítható Marco Giampaolo próbálkozhat, mégpedig egy alaposan felforgatott kerettel.
A pénzügyi helyzet normalizálása érdekében ugyanis több jónak tűnő üzletet sikerült nyélbe ütni. Roberto Soriano 14,1 millióért mehetett a Villarrealba, Joaquín Correa 13 millióért a Sevillába, a brazil Fernando 12,5 millióért a Szpartak Moszkvába. Az egy év kölcsönjáték után Luca Rizzóért begyűjtött a Samp 6 milliót a Bolognától, ugyanígy 6 milliót Alfred Duncanért a Sassuolótól, Ervin Zukanovicért még járt 2,8 millió a Romától, a tavaly ingyen érkező Niklas Moisandert pedig 1,8 millióért adták el a Werder Bremennek. Antonio Cassanótól (és fizetésétől) azonban még nem sikerült megszabadulni, de lejárt Dodô és Andrea Ranocchia kölcsönszerződése, akik egyelőre mindketten visszatértek az Interhez, de előbbi akár újra Genovában köthet ki.
A szintén lejáró kölcsön után Fabio Quagliarellát már ki is vásárolta a Sampdoria 2,7 millióért a Torinótól, Emiliano Vivianót pedig 2,3-ért a Palermótól és Jacopo Salaért is kicsengették a kölcsön után az 5 milliós vételárat a Veronának. Értékes lehet az Atalantától 3,5-ért igazolt Luca Cigarini vagy a Romától 0,5 millióért kölcsönbe kapott Leandro Castán, nem is beszélve az Udineseből most 1 millióért kikölcsönzött Bruno Fernandesről, akiért jövő nyáron még 6 milliót fizetnek majd. Mindemellett számos fiatal tehetséget gyűjtött be a stáb, a 20 éves cseh válogatott Patrik Schick a Sparta Prahából (legutóbb Bohemians) jött 4 millióért, a középpályára a 21 éves lengyel válogatott Karol Linetty a két éve bajnok Lech Poznantól 3,2-ért. A másodosztályból feljutó Crotone házi gólkirálya, a horvát Ante Budimir 1,8 millió euró ellenében lesz Sampdoria játékos, az ifjú szerb válogatott Filip Djuricic pedig kölcsönben érkezett a Benficától. Vasco Regini mindössze 14 percet játszott ősszel kölcsönben a Napoliban, amiért 1,5 millió eurót tehetett zsebre a Samp, most azonban számíthat rá Giampaolo, akárcsak Lucas Torreirára, aki a pescarai feljutás után tért vissza a kölcsönből. A változások tehát ígéretesek, ha nagy dobást rövid távon nem is várhatunk a kerettől, a biztos bennmaradásra és középmezőnyre jó lehet, a hosszú távú tervekhez pedig rengeteg a potenciál a pályán és az átigazolási piacon egyaránt.
***
SASSUOLO
avagy a nagypapi lufija
A Mapei elnökeként Giorgio Squinzi még a nyolcvanas évek közepén lett először az akkor még ötödosztályú Sassuolo támogatója, majd amikor 2002-ben a doppingbotrányokba belefáradva feloszlatta kerékpárcsapatát, a labdarúgás felé fordult és elkezdte építeni saját futballklubját. A negyedosztályból szépen lassan vezette fel a zöld-feketéket az élvonal felé, amit végül 2013-ban sikerült is elérni. Ekkor az alig negyvenezres kisváros helyett a szomszédos Reggio Emilia stadionját vásárolta meg és változtatta Mapei-stadionná, ami miatt aztán a Reggina és a Sassuolo szurkolói néha ma is közösen tüntetnek, a zöld-feketék pedig minden itt játszott mérkőzésükön kifeszítik a “Mai a casa” (Sohasem otthon) feliratú transzparensüket. Mivel azonban a kisvárosnak a szurkolótábora is maroknyi, így ez nem nagyon zavarja Squinzit, a csapat meccsbevételei amúgy is elhanyagolhatóak, a nézőszám évről évre csökken, ám a Mapei bőven a reális piaci érték fölötti „meztámogatása” minden Serie A-s klubnál nagyobb szponzori bevételt biztosít az így mesterségesen felpumpált klubnak, amit ábránk “szponzorok” címszó alá eső szakaszának vastagságán is látunk. Mindenesetre a vezetőedző Eusebio Di Francesco remekül él is ezzel a lehetőséggel és eddig rendre kihozta a csapatból, amit anyagi helyzete megengedett.
Az idei EL-indulás (vagy inkább az UEFA FFP-ellenőreinek várható reakciója) miatt azonban a zsíros mezszerződéssel kozmetikázott költségvetést valahogy rendeznie kell a vezetésnek, így most pénzzé kellett tenniük néhány fontos játékost, akikért szép összegeket kaszáltak Spanyolországból. A horvát válogatott Sime Vrsaljko 16 millió euróért igazolt az Atlético Madridba, Nicola Sansone pedig 13 millióért a BL-re hajtó Villarrealba.
Közben két kölcsönjátékosát kivásárolta a Sassuolo, mégpedig a ghánai középpályás Alfred Duncant 6 millió euróért a Sampdoriától és Matteo Politanót 3,5 millióért a Romától, de ugyanennyiért érkezett a védelembe az Utrechttől Timo Letschert is, nemrég pedig eldőlt, hogy Alessandro Matri is a zöld-fekete mezzel gazdagíthatja korábbi klubjaitól szépen gyarapodó gyűjteményét. Bár a sajtóban még olvashatunk különböző híreket további igazolási tervekről (leginkább a Crotonés Gianmarco Ferrariról), de ezzel egyelőre a végére is értünk az erősítéseknek. A lényeg persze inkább az, hogy a csapat magja Consiglivel, Acerbivel, Cannavaróval, Magnanellivel, Missirolival, Defrellel és persze Berardival együtt maradt, így most is a középmezőny elejét célozhatják meg Squinzi hősei.
***
TORINO
avagy a bika céltudatossága
2005-ben egy csődbe ment klub vezetését vette át Urbano Cairo, hogy aztán rögtön egy feljutó klubot alakítson belőle. Az élvonalban akkor csak három nehéz szezont bírt ki az egyesület, majd ismét három évbe került a visszajutás 2012-ben. A korábbi befektetésekből és deficitből adódó újabb nehéz szezon után aztán fokozatosan kezdett építkezni a klub, rendezte a gazdasági struktúráját, megbízható szponzorok révén növekedtek a bevételek, a bérkeretet pedig ennek mindössze 62%-ában lőtték be Cairóék. Ennek köszönhetően nem kell az átigazolási piacon folyamatosan pozitív mérleget termelni, hanem az egyébként igencsak jónak tűnő értékesítések (Ogbonna 15, Immobile 18,5, Cerci 15, Darmian 18) bevételeit folyamatosan új játékosokba fektethetik. Az utóbbi három évben rendre pozitív mérleggel zárt a klub, ami egy futballvállalkozás életében feleslegesnek tűnik, de ezzel rendeződhettek a korábbi adósságok és most már egy saját stadionról is álmodozhat az egyesület (az persze minden eddiginél nagyobb pénzügyi kihívás). A Torinónál töltött öt év után szövetségi kapitánnyá avanzsáló Giampiero Ventura helyet Sinisa Mihajlovic érkezett a kispadra, aki tavaly a Milannál bebizonyította, hogy egy élcsapat irányítására teljesen alkalmatlan, de a Sampdoriás kalandja alapján a bikáknál akár még jó is lehet.
A keretből most távozott a Roma által régóta körbeudvarolt Bruno Peres egyelőre 1,5, majd jövőre még 13 millió euróért, a közönségkedvenc Kamil Glik pedig 11 millióért ment a Monacóba. Ciro Immobile kölcsönszerződése lejárt, végül a Lazióban kötött ki, de a legnagyobb baj talán az, hogy a balhézó Nikola Maksimovic esetében kényszerpályára került a klub, a szerb minden bizonnyal távozik és nem feltétlenül kimagasló áron (leginkább a Napoli vagy a Chelsea lehet a végállomás). A kasszába befolyt ugyanakkor még Fabio Quagliarelláért 2,7 millió a Sampdoriától, az elmúlt években dél-amerikába kölcsönadogatott Juan Sánchez Minoért 1,3 az Independientétől, Alessandro Gazziért pedig 0,7 millió euró a Palermótól.
Az új játékosok között is van két „római”, Adem Ljajic 8,5 millióért végleg, Iago Falqué pedig kölcsönbe érkezett. A Maksimovic balhé után gyorsan beszerezte a Torino a védelembe Luca Rossettinit 2 millióért a Bolognától, az albán válogatott Arlind Ajeti pedig ingyen jött a Frosinonétól, míg Bruno Peres pótlását a hírek szerint Lorenzo De Silvestri megszerzésével igyekeznek majd megoldani. A szerb vonalon érkezett még a 19 éves Sasa Lukic a Partizanból 1,5 millióért, de a középpályán bevethető lesz a Genoából 1,3 millióért elhozott Panagiotis Tachtsidis is. Ezzel együtt a keret most egy kicsit gyengülni látszik, bár a kieséstől talán nem kell majd tartaniuk. Azt mindenesetre kiváncsian várjuk, Mihajlovic mit tud kihozni belőlük.
***
UDINESE
avagy a bazár kápója
Az udinei üzletember, Giampaolo Pozzo még 1986-ban vásárolta meg szülővárosa labdarúgó egyesületét és az első viszontagságok után a klub 1995 óta, vagyis immár 21 éve folyamatosan az élvonalban szerepel az elnöklésével. A siker záloga a klub által üzemeltett, meglehetősen híressé váló, kiterjedt és hatékony játékosmegfigyelő-szervezet, mely folyamatosan szállítja a csapathoz a tehetségeket, akiket általában nem azonnal, hanem az eredmények és az értékoptimalizálás érdekében pár év “használat” után sokszoros áron értékesítenek. Ezzel a stratégiával a klub többször kijutott a nemzetközi porondra is, 2006-ban BL-csoportkörös is volt, az újabb nagy áttöréshez azonban a BL-be jutás nem jött össze sem a 2011-es, sem a 2012-es playoffban. Így aztán többek között Alexis Sanchez, Inler, Asamoah, Handanovic, Cuadrado, Benatia, Aranguiz, Pereyra vagy Allan értékesítése teremtett lehetőséget az újabb és újabb értékes fogásokra. A forrásait közben egy stadionrekonstrukcióval igyekszik növelni az egyesület, melynek költségei az elmúlt években negatív mérlegeket eredményeztek, de hosszabb távon pozitív hatása lehet. Emiatt azonban az Udinese jelenleg kicsit behúzta a nadrágszíjat, a kispadra is a meglehetősen olcsó megoldásnak tűnő Giuseppe Iachini került és a keretet sem a nagy erősítések jellemzik, a kupában már ki is kapott a csapat hazai pályán a másodosztályú Speziától.
A legsúlyosabb hiányzó idén biztosan a 12 klubnál töltött év után visszavonuló Antonio Di Natale lesz, de a tavalyi csapatból távozott a portugál Bruno Fernandes is, akiért most 1, jövőre még 6 milliót fizet a Sampdoria, a paraguayi Ivan Piris pedig aa mexikói Monterreyben kötött ki ismeretlen összegért. A többi értékesített játékos igazából eddig is kölcsönben szerepelt más egyesületeknél, mint az Empolinál jó szezont futó Piotr Zielinski, akiért 14 milliót gomboltak le a Napolitól, az uruguayi Nico Lopezért 9 milliót fizetett a brazil Internacional, Gabriel Torjéért 1 milliót a Tyerek Groznij, Valerio Verre megtartásáért pedig 4 milliót a Pescara. A kölcsönjátékosok közül lejárt a tavasszal alapember Zdravko Kuzmanovic szerződése, valamint a Chelsea-től bérelt 21 éves horvát óriásé Stipe Bericáé is, de utóbbit kivásárolták 4 millió euróért.
A támadó poszton azért az ingyen érkező rutinos tunéziai válogatott támadó Hamdi Harbaoui is vetélytársa lehet, aki a Lokerennel a belga rájátszásban tavaly 6 meccsen 7 gólt szerzett. A középpályára Bruno Fernandes helyett jól fög jönni a francia Seko Fofana aki tavaly a Bastiával szerepelt a francia élvonalban, de a Manchester City-nek kellett a játékjogáért 3,5 millió eurót kifizetni, a venezuelai Adalberto Penaranda pedig kölcsönbe érkezett a Pozzo család másik klubjától, a Watfordtól. A többi érkező egyelőre nem sokat bizonyító tehetség, mint például a 20 éves brazil Ewandro, akiért 3 milliót fizettek a Sao Paulonak, vagy az ugyanennyiért a Valenciától megszerzett argentin Rodrigo de Paul. Egyelőre sokat lehet még hallani a Napoli által megkörnyékezett Widmer vagy a Bologna által kinézett Heurtaux és a Marseille-be tartó Théréau távozásáról, a végső döntésre azonban ezekben a kérdésekben még várni kell. Az mindenesetre megállapítható, hogy a keret nem lesz sokkal ütőképesebb a tavalyinál, így a begyűjtött tehetségek teljesítményétől is nagyban függ majd, mennyire lesznek kiesési gondjai a klubnak ebben a szezonban.
***
