Ahogy azt már korábban is fejtegettük, az olasz labdarúgás gazdasági stabilizálásának szempontjából sarkalatos kérdés, hogy a bevételi forrásait kiegyensúlyozza. Ahogy ugyanis a Deloitte az európai élbajnokságok pénzügyi helyzetéről összeállított legutóbbi jelentéséből is kitűnik (mely a 2013/14-es szezon adatait tartalmazza), a Serie A hiába rendelkezik a világon a második legjelentősebb közvetítési árcsomagjaival (azért így is messze elmaradva a Premier Leage tv-s pénzeitől), az összbevételeit tekintve csak a negyedik, mivel a klubok marketingértéke csak a legalacsonyabb hozamot eredményezi,  a klubok meccsbevételei pedig messze elmaradnak nem csak az angol, de a német és a spanyol ligától is. Ráadásul az 1,699 milliárd eurós befolyó összeg rendkívül nagy részét, mintegy 70%-át (1,2 milliárd eurót) fordították az olasz egyesületek a bérköltségekre.

A meccsbevételek elmaradása természetesen elsősorban a nézőszám alakulásával áll párhuzamban, és az elmúlt tíz év átlagnézőszámait mutató ábrán láthatjuk is, hogy a Serie A mérkőzéseinek látogatottsága messze elmarad a német vagy az angol bajnokikétól, de a spanyol Primera Division találkozóinak nézőszámától is folyamatosan, miközben a francia Ligue 1 elmúlt három évben produkált emelkedő tendenciája révén már szintén befogta az olasz első osztályt. Az ideihez hasonlóan alacsony, a 22 ezret alig meghaladó átlagnézőszám Olaszországban nyolc éve, a calciopoli utózöngéi óta nem fordult elő, miközben a stadionok befogadóképessége általában magas, így a kihasználtsági mutatók és a rentabilitás is rendkívül kedvezőtlen. Nem véletlen, hogy az olasz klubok egyik legfontosabb projektje jelenleg, hogy modernebb szolgáltatást nyújtó, gazdaságosabb és több profitot termelő stadionokat hozzanak létre. Ez annál is inkább elkerülhetetlen a nemzetközi versenyképesség megőrzéséhez, mivel a folyamat a vetélytársaknál már lezajlott, Franciaországban pedig jelenleg a 2016-os EB ellentmondásos körülmények között odaítélt (a harmadik kontinensviadal az országban), ám busásan megtérülő projektje jelent páratlan lehetőséget.

Ha a nézettségi adatok csökkenésének részleteit is vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy a korábban rendre a legnézettebb milánói klubok visszaesése okolható leginkább. Míg az elmúlt szezonok során az átlagnézőszámok listájának élén kivétel nélkül a Milan vagy az Inter végzett 45 ezer feletti középértékkel, idén a Roma hazai meccsei „már” 40135-ös átlagos látogatottságukkal a legnépszerűbbnek bizonyulhattak. A korábban szintén 40 ezer felett járó Napoli is szemmel láthatóan elvesztette szoros kapcsolatát a szurkolóival, melyet Benítez távozása után nyilvánvalóan igyekszik a következő szezonra újjáépíteni. A Juventus racionálisabb méretű stadionja ugyanakkor gazdaságilag is telitalálatnak bizonyult, amire persze a jó eredmények is rásegítettek. Ismét csak hangsúlyozni tudjuk, mekkora jelentősége van a hasonló terveknek a Milan, az Inter, a Roma vagy akár a Fiorentina háza táján is.

Ha a kisebb csapatok adatait is megviszgáljuk és kizárjuk számításunkból a stadionfelújítási munkálatok miatt a Cagliari tavalyi és az Udinese idei statisztikáit, akkor magyarázatot kaphatunk arra is, miért nem születtek az élcsapatok jelentős visszaesésének ellenére sem egészen katasztrofális összátlagok a Serie A utóbbi éveiben. Idén 10 ezres átlag alatt ugyanis csak az Empoli rekedt, és bár a Palermo nem tudja (még?) hozni a kiesés előtt megszokott szintjét, a középmezőnyben találhatóak olyan stabilan 20 ezer körüli átlagnézőszámmal rendelkező csapatok, mint a Genoa, a Sampdoria vagy a Hellas Verona, hozzájuk pedig jövőre akár újra csatlakozhat a Bologna is.

Ezen csapatok nem csak saját pályájukon biztosítanak megfelelő nézőszámot, de az idegenbeli mérkőzéseik is több érdeklődőt vonzanak a stadionokba. Azt viszont mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a két érték nem feltétlen egyenesen arányos egymással. Ha az elmúlt szezon adatait tekintjük például, a Chievo mérkőzései az azonos helyszínek végigjárása miatt kisebb szórást jelentő idegenbeli nézőszámokat tekintve is viszonylag jelentősen megelőzik az amúgy jóval szélesebb szurkolói bázissal rendelkező városi vetélytárs Hellasét, miközben az Empoli szimpatikus játéka középmezőnybeli pozíciót biztosít a toszkán kiscsapatnak ezen a listán.

Ha figyelembe vesszük az olasz labdarúgás szélesebb körében végbemenő folyamatokat, nem számíthatunk rövid távon fejlődésre. Az idén az első osztálytól búcsúzó klubok ugyanis cseppet sem tartoztak a legkisebb nézettséget generáló egyesületek közé, miközben a Serie A-ban maradó, szerényebb szurkolói háttérrel rendelkező klubokhoz két újabb, még a jelenlegieknél is kisebb klub fog csatlakozni jövőre. Az első három osztály minden klubjára kiterjedő listánkat 40-esről 50-esre kellett bővítenünk ahhoz, hogy a Serie B-t idén utcahosszal megnyerő Carpi is ráférjen, de a második helyen feljutó Frosinone sem sokkal található előrébb, miközben sokkal jelentősebb szurkolótáborok támogatását élvező egyesületek szerepelnek majd továbbra is a másodosztályban. Ráadásul az említett Carpi és Frosinone esetében a Serie A-s szerepléssel általában együttjáró nézettségi megugrással sem feltétlen számolhatunk, hiszen a Frosinone éppen egy mindössze 13 ezer néző befogadására alkalmas stadion építésén fáradozik, a Carpi pedig a szomszédvár Sassuolóhoz hasonlóan idegenben, mégpedig Modenában fogja játszani első osztályú mérkőzéseit.

Ha már ezen klubok szóba kerültek, érdemes talán megállnunk egy pillanatra Emilia-Romagna tartományban, és egy pillantást vetni arra, mi történik jelenleg Emilia régió futballcsapataival, mely némileg tükrözheti az olasz labdarúgás helyzetét is. A tartomány a romagnai Cesena és a Parma kiesése ellenére is Lazióval holtversenyben a legtöbb első osztályú klubot fogja adni Itáliában, ám nem éppen magától értetődő eloszlásban. Miközben a voltaképpen viszonylag rövid, ám annál jelentősebb múlttal és ezzel együtt viszonylag népes szurkolótáborral rendelkező Parma pillanatnyilag a csőd szélén táncol, több más nagyobb város klubjai is alsóbb osztályokban találhatóak. Pedig a most Serie D-s Piacenza, az idén a Lega Pro rájátszását elbukó Reggiana, a másodosztályú Modena és a szintén Lega Próban szereplő ferrarai SPAL is megjárta korábban hosszabb-rövidebb időre a Serie A-t. Igaz, a már említett, az új kanadai, amerikai tulajdonosok révén komoly ambíciókat dédelgető Bologna egy év szünet után visszajutott az élvonalba, melynek alighanem jót is fog tenni feltehetően 20 ezer körüli nézőszáma a megújúlásra készülő Dall’Arában. A bolognaiak mellett azonban két olyan kis városka mutathatja meg magát a legjobbak között, melyek sem jelentős marketingértékkel, sem jelentős szurkolói támogatottsággal és voltaképpen jelentős jövőképpel sem rendelkeznek. A Mapei által felpumpált Sassuolo a másodosztályban még csak 4 ezres átlagnézőszáma Reggio Emiliába költözve megháromszorozodott első Serie A-s évében, idén azonban már az újabb jó szereplés ellenére is visszább esett, miközben a csapat szurkolói minden mérkőzésükön kifeszítik a „Mai a casa” (sohasem otthon) transzparenst és alkamanként a Reggiana szurkolóival együtt tüntetnek Giorgio Squinzi tulajdonos projektje ellen. A Carpi egyelőre Modenába fog költözni, azt egyelőre még nehéz lenne megsaccolni, mekkora lesz az érdeklődés a városban a Serie A meccsek iránt, bár feltételezhetjük, hogy a nézők java nem feltétlen az amúgy minden tiszteletet megérdemlő kiscsapatra lesz kiváncsi, mely egyébként úgy lett a Serie B bajnoka idén, hogy közben a teljes mezőnyben a legkevesebbet birtokolta a labdát.

A helyzet első látásra sem tűnik hosszú távon életképesnek, nem véletlenül merült fel a Serie A mezőnyének a Bundesligához hasonlatosan 18 csapatosra csökkentése, bár ez egyébként minden klub kasszájából két hazai mérkőzése bevételeit venné el, de talán valamivel gazdaságosabbá tehetné működésüket, a liga helyzetét pedig racionálisabbá.

Végül ezen elvek mentén egy apróbb mustra néhány említett klub tervezett stadionjának látványterveiből: