A héten kialakult a Bajnokok Ligája legjobb négy csapatának mezőnye, mely a címvédő kiesése ellenére különösebb meglepetést nem hozott magával, sőt az európai klub-futball olyan mértékű egyenlőtlenségéről árulkodik, amilyenre még korábban soha nem volt példa nem csak Európában, de egyetlen kontinensen sem. Az UEFA BL-jének elődöntőjébe ugyanis az elmúlt 5 évben mindössze négy ország (Spanyolország, Németország, Anglia, Olaszország) csapatai jutottak be, de egyébként csak egyetlen kivétel (Lyon, 2009/10) akad akkor is, ha tíz éves periódusra szélesítjük visszatekintésünket.

Mindeközben a legjobb klubcsapatok versengésében az elmúlt öt kiírásban 9 ország is képviseltethette magát Afrikában és Ázsiában, 8 a dél-amerikai Libertadores-kupában (noha csak 11 ország csapatai vesznek részt a kupasorozatban) és 7 az óceániai BL-ben. A földrajzilag és gazdaságilag kirívóan eltérő adottságokkal rendelkező országokat magába tömörítő Concacaf-régió legrangosabb klubversenyében ugyan szintén csak 4 szövetség csapatai jutottak be az elődöntőkbe az elmúlt öt szezonban, azonban lényegesen szélesebb az érintett egyesületek köre. Míg az európai BL-ben ugyanis a 20 elődöntős helyen csupán 8 klub osztozott a négy országból, addig a Concacaf-BL-ben csak Mexikóból 9 különböző egyesület, összesen pedig 14. Mindezt egyébként úgy, hogy csak az Afrikai Labdarúgó Szövetség rendelkezik több tagországgal (56), mint az UEFA (54), ebből pedig az is következik, hogy az európai országok 93%-a számára csak nagyon távoli álomvilág a BL elődöntője.

Az alábbiakban ezt a jelenséget igyekszünk még egy kicsit körbejárni illetve valamelyest azt vesézgetni, mennyire tekinthető ez természetes fejlődési iránynak, illetve mennyire vezethető vissza a folyamat az UEFA különböző intézkedéseire.

Azt tudjuk, hogy az UEFA ranglistáján az első három helyezés számít különlegesen kitüntetett pozíciónak, hiszen a dobogón álló országok jelenleg három automatikus helyet kapnak a BL főtábláján, további egyet pedig a selejtezők utolsó körében (melynek veszteseire is automatikusan az EL-csoportkör vár). Ezen kívül a ranglistán a negyedik-ötödik-hatodik helyen álló országok indíthatnak két klubot a BL-főtábláról, harmadik helyezettjeik pedig a selejtezők nem-bajnoki ágának utolsó köreiben kezdenek.

Ha ennek fényében vetünk egy pillantást a helyezések változását mutató alábbi ábránkra, akkor azt láthatjuk, hogy az idén már végeredménynek tekinthető sorrendben nem történik változás a fontos határokon, de egyébként 2011 óta nem is történt semmiféle csere és voltaképpen előtte sem sok. Akkor került fel Németország a dobogóra Olaszország rovására, míg a top hatból Portugália szorította ki ismét az alig három évig ott tartózkodó Oroszországot.

Itt rögtön megemlíthetjük a ranglista kiszámításának egyik sajátosságát, mely bizonyosan jelentős tényező az arcvonalak rögzítettségében. A labdarúgás (és a sport) világában ugyanis meglehetősen rendhagyó módon az UEFA ranglistája az előző öt szezon eredményeit egyáltalán nem súlyozza, a régebbi eredmények ugyanakkora szerepet játszanak a koefficiensek kalkulációjában, mint a legújabbak. Ennek következtében a hátrányos helyzetből induló ligák képviselőinek nem elég egy vagy két szezonon keresztül erőn felül teljesíteniük, hanem inkább négy-öt bravúros évre lenne szükségük, hogy esélyük legyen a privilegizált helyek közelébe kerülni. Ez a módszer egyébként különösen azért meglepő, mert máskor az UEFA maga is időben súlyozó szorzókat használ például a válogatottak ranglistája esetében is nagyjából megegyező periódusra, a klubok besorolása esetén azonban hogy, hogy nem eltér ettől.

Azt már egyébként a negyeddöntős helyeknek a különböző országok közötti megoszlásában is láthattuk, hogy a korábbi, akár csak az ezredfordulós helyzethez viszonyítva is egyre inkább az élbajnokságok hegemóniája felé csúsznak el az erőviszonyok, soha sem képviseltethette magát olyan kevés ország az európai BL legjobb nyolc csapata között, mint a legutóbbi három évben, amikor is kizárólag a fent már említett kitüntetett szerepben lévő első hat ország klubjai szerepeltek a negyeddöntőkben.

Az kétségtelen, hogy az UEFA-tól teljesen független Bosman-szábályozások tették az európai labdarúgás jelentős részét szinte teljesen szabad piaccá, ahol a tehetősebb klubok már nem csak hazájukból, de az EU bővülő területéről is begyűjthetik a legjobb játékosok korlátlan körét, a kevésbé tehetős régiók csapatai pedig már tehetségneveléssel sem igazán vehetik fel velük a versenyt, hiszen hosszú távon nem tudják megtartani ígéretes fiataljaikat sem. Így tehát valamelyest természetes következménynek tekinthetjük, hogy a BL-nek meg kellett nyitnia a kapuit az élbajnokságok több klubja számára is, hogy valóban a legerősebb csapatok versengjenek a sorozatban, a csoportkör pedig előbb 24, majd 32 csapatosra bővült.

Azt viszont már kevésbé tekinthetjük természetes fejlődési iránynak, hogy ezzel párhuzamosan a csoportkörös helyek felét mindenféle küzdelem nélkül, garantáltan kezdte kiosztani az UEFA a legmagasabban rangsorolt ligák csapatai számára. Ezen átszervezés hátterében szinte leplezetlenül a legbefolyásosabb európai klubok lobbija áll, melyek 2000-ben hozták létre hivatalos érdekképviselő szervüket, a G14 csoportosulást, mely később 18 klub szövetségére bővült. Az „elit” éveken keresztül viaskodott az akkor Lennart Johansson által irányított UEFA-val és fenyegetőzött egy alternatív szuperliga beindításával, 2007-ben azonban Michel Platini került az elnöki székbe, a G14 pedig egy évvel később formálisan meg is szűnt és átadta a helyét az elméletileg az európai klubok sokkal szélesebb körét képviselő ECA-nak.

Az egykori francia legenda programjában eleinte szerepelt például az élbajnokságoknak járó BL-helyek maximalizálása három kvótában vagy 5 hazai játékos szerepletetésének előírása az európai kupasorozatokban, ezekből azonban semmi nem valósult meg. Ehelyett 2009-től a BL-főtáblán már 22 garantált hely jutott a legnagyobb ligáknak, a topligák két csapat helyett már hármat mindenféle küzdelem nélkül juttattak be a csoportkörbe, negyedik helyezettjeiknek pedig létrehozták a selejtezőkben a nem bajnoki ágat, vagyis voltaképpen már 27 hely járt biztosan a koefficiens-rangsor legjobbjainak. Azt persze tudjuk, hogy a selejtezőkben az erőviszonyok korábban is ritkán borultak fel, előfordult azonban például olyan, hogy a Levszki Szófia kiverte a Chievót 2006-ban, a Bruges a Dortmundot vagy a Partizan a Newcastle-t 2003-ban, stb. Az ilyen kellemetlenségeknek még a lehetőségétől is megkíméli azonban az új szisztéma az élklubokat.

Túl a selejtezőn való elbukás lehetőségének kizárásán, a csoportkörben garantált helyeknek három további tényező miatt van különleges jelentőségük, melyeket szintén az erőviszonyok mesterséges konzerválásának tekinthetünk.

1. ) Az UEFA-koefficiensek kiszámolásánál az induló csapatok számát ugyan figyelembe veszik, a lejátszott mérkőzések mennyiségét azonban nem. Márpedig a csoportkörben induló kluboknak hat meccsük mindenképpen adódik, hogy gyűjtögessék a pontokat, míg a selejtezőkben mindössze öt főtáblás helyért versengő országok nagy részének ennél jóval kevesebb.
2. ) Az UEFA különböző bónuszpontokat osztogat a BL egyes fázisainak eléréséért (ebben az évezredben egyébként egyre nagyobb mértékben). Először is a csoportkör eléréséért is kap minden egyes klub 4 bónuszpontot, vagyis a garantált főtáblás helyekkel a ranglista elején lévő országok egyetlen perc játék nélkül annyi ponttal rajtolnak, melyet a selejtezőkben induló csapatok nagy részének esélye sincs elérni.
3. ) Az UEFA a selejtezőkben elért győzelmekkel és döntetlenekkel gyűjtött pontokat megfelezi, vagyis az ott mindössze 5 helyért versengő csapatok nagy részének nincs semmi esélye jelentős pontszámot összeszedni.

Így aztán aligha csodálkozhatunk azon, hogy a koefficiensek tekintetében egyre növekszik a szakadék az élklubok és a középmezőny között. A ranglistát vezető Spanyolország úgy lépte túl a rendszer történetében először a 100-as határt, hogy a legjobb négy között a BL-ben a Real Madrid és az Atletico Madrid, az EL-ben pedig a Sevilla és a Villarreal még jócskán növelheti a rekordot, de a negyedik helyezett (jelenleg Olaszország) mögött sem volt még soha ekkora, majd’ húsz pontos különbség az üldözők előtt.

Ismét a BL-eldődöntőket jó ideje kizárólagosan magukénak tudó négy ország hegemóniájához jutottunk tehát, melyek nem hogy őrzik a „hagyományos elit” státuszukat, hanem minden korábbinál nagyobb dominanciát alakítanak éppen ki, mely már aligha nevezhető természetes vagy egészséges folyamatnak. Ez talán még szemléletesebb, ha az ezen országokból induló csapatok átlagpontszámát vizsgáljuk a top négyen kívüli klubokkal szemben. Az elmúlt három szezonra visszavetítve ugyanis 2,069-es pontátlagot kapunk, ilyen magas pedig ez az érték korábban soha nem volt. Egészen pontosan egyébként ez azt jelent, hogy az elmúlt három BL-szezonban az érintett országok csapatai 188 meccsből 116-ot megnyertek és csak 39-et veszítettek el (ezek nagy részét persze a szintén kitüntetett ötödik és hatodik helyezett francia és portugál klubokkal szemben).

Ezen a grafikonunkon is láthatjuk, amit már korábbi kimutatásokon is, hogy egy némileg kiegyensúlyozottabb időszak után különösen az elmúlt évtized végén billen el a mérleg (azóta a top 4 csapatainak pontátlaga folyamatosan 2,0 felett van), majd egy enyhe konszolidáció után 2012-től ismét. Ahogy egy fentebbi ábra is sugallta, ez utóbbi jelenség aligha választható el egy újabb cseppet sem természetes tényezőtől, a pénzügyi fair play bevezetésétől, ami, óhatatlanul-e vagy sem, a hagyományos élklubok státuszát védi. A hivatalos verzió szerint a futballklubok eladósodási spiráljának megállítására bevezetett rendszer visszásságaira ezen blogon is többször kitértünk már, voltaképpen csak a legtehetősebb, hagyományos élklubok eladósodásának szükségszerűségét szünteti meg azzal, hogy a feltörekvő egyesületek nagyobb befektetéseit ellehetetleníti.

Márpedig azoknak a bevételi forrásoknak a növelését, melyeket az UEFA pénzügyi fair play rendszere elismer (meccsbevételek, televíziós jogdíjak, szponzori bevételek) voltaképpen csak az élbajnokságokat körülvevő gazdasági környezet teszi lehetővé, az ezeken kívüli jelentős külső befektetéseket pedig a szabályozás megtiltja, vagyis csak a nyugati klubokra szabott üzleti modellt privilegizálja. A későbbi sikerek reményében a jelentősebb induló befektetések megtiltását természetes folyamatnak aligha nevezhetjük bármiféle gazdasági területen, különösen azért sem, mert a jelenlegi elit is átesett a maga idejében ezen a fejlődési szakaszon. Ennek, no meg a gazdasági környezetnek köszönhetően az említett bevételek tekintetében nem nagyon vehetik fel a versenyt a privilegizált országok körén kívülről érkező csapatok az elittel, ráadásul esetleges sikereik révén sem juthatnak nagyobb bevételekhez az UEFA-tól (így marketingértéküket sem igazán növelhetik), hiszen a BL-díjak kiosztásánál egy újabb eszköz konzerválja a fennálló hierarchiát.

A különböző közvetítési jogokból és szponzorizációból adódó profitnak ugyanis majd' a felét az UEFA az eredményektől teljesen függetlenül osztja ki az ún. market poolból, mégpedig az egyes országokból befolyó közvetítési díjak arányában. Vagyis a gazdagabb országokból érkező eleve nagy tv-bevételekkel rendelkező gazdagabb klubok részesülnek mindenképpen a legnagyobb díjazásból. Az előző szezonokban is bőven láttunk rá példát, hogy egy francia, olasz vagy angol klub a gyengébb BL-szereplése ellenére a jobban teljesítő portugál, török vagy orosz egyesületeknek juttatott összegek többszörösét zsebelhette be. Ez nem csak azért aggályos, mert a szövetség feladata alighanem inkább a pénzügyi szakadék szűkítése, a tagországok szélesebb körének érdekképviselete lenne, de azért is, mert az így szétosztott összegek nem csak az érintett országokból, de a csoportkörből kimaradó negyven európai tagállamból és egyre növekvő mértékben más kontinensekről is érkeznek, melyekkel azonban elsősorban a legtehetősebb egyesületeket hizlalja tovább a rendszer.

A BL-csoportkörös csapatok között az egyes országok képviselőinek a market poolból kiosztott összegeken is azt láthatjuk egyébként, hogy az öt nyugat-európai élbajnokság együttesei az utóbbi években már korábban soha nem látott kiemelkedő részesesedést kapnak. Ez azt jelenti, hogy az eredményektől függetlenül még úgy is nagyobb díjazásban részesülnek, ha tudjuk, hogy a Spanyolországnak, Angliának vagy Németországnak jutó market pool három-négy klub között oszlik meg, míg a többiek esetében ez egy-két egyesület, ám a tavalyi adatok alapján „csak” ötödik Németország is a négy és félszeresét kaszálja például a hatodik Görögország részesedésének.

Aligha túlzás tehát, ha összegzésként azt állapítjuk meg, hogy noha az UEFA rendeltetése szerint 54 tagállam labdarúgó szövetségének érdekképviseleti szerve, a kontinens labdarúgásában egyedülálló kiegyensúlyozatlan erőviszonyok helyreállításának érdekében nem hogy nem tesz jelentősebb lépéseket, hanem a folyamat egyik fontos generálójának is tekinthető. A labdarúgás nemzetközi irányítása körüli hatalmi harcok során elbukott (beáldozott?) Platini, no meg a FIFA élére megválasztott Infantino eltűnésével egyelőre kisebb vákuum alakult ki az UEFA irányításában, melyet a legbefolyásosabb klubok igyekeznek is kihasználni és újra előálltak egy a jelenlegi rendszeren kívül álló szuperliga létrehozásának tervével. A háttérben azonban alighanem újra a BL-rendszer módosításának szándéka áll, a hazájuk bajnokságban a kvótáról többször lemaradó hagyományos élklubok (például Milan, Inter, Chelsea, Manchester United) szeretnék kivívni, hogy egy bizonyos kör számára alanyi jogon járjon a BL-főtábla a hazai liga eredményeitől is függetlenül.

Az UEFA új elnökének megválasztásáig mindenesetre meg kell várnunk a Nemzetközi Sportdöntőbíróság határozatát Platini fellebbezéséről, de a szövetség (a szinte biztos) elutasítás esetén a nyári EB előtt szeretné még lebonyolítani a tisztújítást. Addig pedig csak reménykedhetünk, hogy a sportág és az európai labdarúgás hosszabb távú érdekeinek megfelelően újra szélesedhet majd a kontinens szűk és kikezdhetetlen elitjének a fenti ábrán is összefoglalt köre.