Az elmúlt héten tette közzé a GdS szokásos szezon eleji összeállítását a Serie A-s klubok játékosainak nettó alapfizetéséről, melyből feltehetően már sokak számára kiderült, hogy ha a bérkiadások összessége nem is éri el az évtized első éveiben a liga által már többször átlépett egymilliárdos határt, az utóbbi négy szezon legmagasabb értékét mutatja. Az is köztudott, hogy a Juventus magasan vezeti a csapatok rangsorát, Higuaín a zebrákhoz igazolásával a Serie A legjobban fizetett játékosa. A tavalyi évhez hasonlóan idén is igyekszünk ennél kicsit több időt szentelni a részletek vizsgálatára, ugyanis még ha az adatok pontosságát vagy hitelességét megkérdőjelezhetjük is, a klubok összevetéséhez vagy tendenciák feltérképezéséhez páratlanul egységes mintát biztosít. Ráadásul ezúttal nem csak (1) az erőviszonyok változásának, (2) az anyagi támogatottság szerepének, hanem (3) az európai kupasorozatokban szereplő olasz klubok és az UEFA pénzügyi fair play közötti sajátos kapcsolatnak a vesézgetésére is alkalmat ad.

***

1. A hatalom pénz

Bár a fizetési büdzsék tekintetében nem különül el annyira élesen a jelenlegi sette sorrelle, mint a kereteknek a transfermarkton becsült értéke alapján, azért a közvetítési jogdíjak elosztási rendszere alapján eleve kódolt erőviszonyok itt is kirajzolódnak, és immár hatodik éve folyamatosan ugyanaz a hét klub alkotja az élmezőnyt. A Juventus sokat megénekelt dominanciája negyedik alkalommal jelentkezik a bérkeretben is, a mostani 145 millió eurót korábban a Serie A-ban csak a milánói klubok engedték meg maguknak még a 2011/12-es szezonban, viszont egyedül a legtehetősebb klubnak ekkora előnye sohasem volt még az üldözők előtt, mint ebben az idényben.

A Juve egyébként az elmúlt években a sikerek ellenére sem szánta el magát ekkora, csaknem 20%-os ugrásra, mint idén. A két új igazolás, a vetélytársaktól elcsábított Higuaín (7,5) és Pjanic (4,5) rögtön a házi fizetési lista élére ugrott, előbbi egyébként évi 2 millióval, utóbbi 1,3-mal keres többet, mint tavaly korábbi klubjaiknál. A Roma kivételével egyetlen klub által sem kiosztott 4 milliós határt közben még Khedira és Buffon alapfizetése is eléri, míg összesen 18 játékosra (köztük az újonnan megszerzett Dani Alves és Benatia) áldoznak legalább 2 milliót a zebrák, ami egyébként a hét élklub kivételével a többiek számára kifizethetetlen összegnek számít. Természetesen Allegri is vezeti 5 milliós gázsijával a legjobban fizetett vezetőedzők olaszországi listáját, mégpedig magasan megelőzve a második Spallettit (3,0).

A játékosok fizetésére a második legtöbbet költő klub idén már nem a Roma, hanem meglepetésre négy év szünet után újra az Inter, mely ugyan Frank De Boernak lényegesen kevesebbet utal (2,5), mint tavaly Mancininek (4,0), viszont kissé megdöbbentő módon mintegy 35 millió eurót pakolt a fizetési büdzséjére. Az új igazolások közül ugyanis Banega (3,0), Gabriel Barbosa (2,7), Joao Mario (2,7) és Candreva (2,2) is rögtön előkelő helyre került a leginkább kényeztetett játékosok listáján, míg Icardi gázsija most is emelkedett (3,6) az előző szezonhoz képest (3,0), de a hírek szerint az érkezéskor kapott bérének (1,0) hamarosan már az ötszörösére is rúghat. A nagyobbik baj azonban, hogy nem sikerült túladni például Joveticen (3,5), Ranocchián (2,4) vagy Brozovicon (1,5) sem, így a bérekre összesen 120 millió euró távozik a kasszából évente.

A harmadik helyre csúszó Roma mindeközben fordított utat jár be, hiszen 21 millió euróval csökkentette a fizetési keretét a klub, ami leginkább Pjanic (tavaly 3,2), Digne (tavaly 2,7), Castan (tavaly 2,6), Cole (tavaly 2,3) vagy épp De Sanctis (tavaly 1,5) eladása révén vált lehetségessé. De Rossi (6,5) vagy Dzeko (4,5) gázsija persze továbbra is kiemelkedőnek számít a teljes ligában, de az új emberek kontraktusaival már csínján bánt a klub. Vermaelen ugyan 3,0 milliót tehet zsebre, Juan Jesus 2,2-t, Fazio és Bruno Peres már csak 1,7-et, Mario Rui 1,4-et, a hasznosan visszatérő Paredes pedig alig 0,7-et, miközben például Totti már csak 1,2 millió eurót kap a tavalyi 2,5 helyett.

Az elmúlt évek bevételeinek visszaesését és az elképesztő negatív mérlegeket elnézve nem meglepő, hogy a Milan is húzott 21 milliónyit a derékszíjon. Az előző szezon rajtjához képest De Jong (3,5), Diego Lopez (2,5), Alex (2,5), Muntari (2,5), Menez (2,4), Cerci (2,2), Mexes (1,7) vagy Armero (1,5) fizuja már nem húzza a klub költségvetését, miközben csak Bacca (3,5) és a kínai érdeklődés ellenére továbbra is a klub nyakán maradt Luiz Adriano (3,0) keres nagyobb összeget, Montolivo már „csak” 2,5-öt, az új igazolások pedig rendre 1,5 millió euró alatt kapnak, így az évi 2,2 millióval a kispadra ültetett Montellának még a korábbi szezonokban megszokottnál is szerényebb játékoskerettel kell jelenleg dolgoznia.

A Napoli bérkerete nagyjából állandó maradt, Higuaín (5,5) vagy Zuniga (3,2) távoztával a kiemelkedő fizetéseik után felszabaduló  összegek megoszlanak a friss igazolások között, hiszen Milik 2,5-öt, Zielinski és Giaccherini 1,5-öt, Rog 1,3-at, Diawara és Maksimovic 1,2-t kap, Tonelli pedig mindössze 0,9 milliót évente. Gabbiadinit ugyanakkor egy tartalmasabb emeléssel (1,2-ről 1,9-re) sikerült végül maradásra bírni, de az alapemberek közül például Insigne sem kap többet, míg a kisebb kluboktól időben igazolt Allan (1,4) Mertens (1,2), Koulibaly vagy Ghoulam (0,8) és Hysaj (0,6) alapgázsija el is marad ettől.

A Lazio és a Fiorentina fizetési kerete most némileg lemaradt az eddig említett klubok mögött. A fővárosiak Immobile (2,0) szerződtetésével igyekeznek pótolni a korábban ugyanakkora gázsit kapó Klosét, a kispadon végül kissé kalandos körülmények között megtartott Simone Inzaghi (0,8) pedig kifejezetten low-cost megoldásnak számít. Firenzében a várva várt áttörés elmaradásával zsinórban harmadik éve ereszkedik a fizetési büdzsé, Gomez, majd Giuseppe Rossi távoztával immár Borja Valero 1,7-es gázsijával is a klub legjobban fizetett játékosa lehet, míg a többi játékos mindegyike kevesebbet tehet zsebre, mint a vezetőedző Paulo Sousa (1,5).

A középmezőnyben az átigazolási piacon elsősorban fiatal tehetségekre vadászó Sampdoria és a Bologna 7 millió euróval bővítette a fizetési büdzséjét, előbbieknél négy játékos kap 1 millió felett, utóbbiak pedig Destro viszonylag kiemelkedő 1,8 milliója mellett Dzemaili 1,0 millióját is állják már, míg Donadoni 1,0 milliója is a magasabb vezetőedzői gázsik közé tartozik. Mindeközben az Empolinál alig 0,3-as gázsiját maga mögött hagyó Giampaolót a Sampdoria igazán kedvezőnek mondható 0,8-ért tudta szerződtetni. Ezen csapatoknál is merészebb terveket szövöget a Torino, mely a tavalyi 24 milliós fizetési keretére 8 milliót pakolt rá, Ljajic 1,4-gyel került a házi lista élére, de Hart is 1,2-t, Iago Falqué 1,0-t kap a klubtól, miközben Mihajlovic 1,5 milliós gázsija ha el is marad a Milannal kapott tavalyi bérétől (2,0), de így is kifejezetten magasnak számít, az ötödik legnagyobb összeg a Serie A-ban.

Már a mezőny második felébe szorult a korábban a rapszodikus költségvetésekkel kacérkodó Genoa, mely idén egész visszafogott és továbbra is őrzi Mattia Perint (1,1), de a klub egykori játékosának, Ivan Juricnak a kispadra kerülésével elég jól spórol az egyesület, miközben azért a játékosfizetések tekintetében előzi a mindig mértéktartó Udinesét vagy a nemzetközi szereplés miatt kényszerpályára kerülő Sassuolót (erre később még visszatérünk). Az Atalanta és a Chievo lehetőségeikhez igazodva szerény, ám átgondoltnak és elégségesnek tűnő büdzsével igyekszik biztosítani az élvonalbeli tagságát, a Cagliari pedig rutinos játékosok beszerzésével, története legmagasabb fizetési keretével szeretne megkapaszkodni a középmezőnyben. A Palermo lehetőségei ugyanakkor a korábbi befektetések után látványosan esnek vissza évről évre, és ezen szempont alapján nagy csata vár a klubra a bennmaradásért a józan bérköltségeivel talán lassan csodái végére érő Empolival, az abszolút újonc Crotonéval és a szintén történelmi mértékű, ám az élvonalban még így is alacsonynak számító, 16,5 milliós költekezést folytató Pescarával szemben.

***

2. A pénz siker

Aligha állítunk nagy újdonságot azzal, hogy a klubok által alkalmazott fizetési keret a legmeghatározóbb tényező a csapatok eredményességében, még ha az átigazolási befektetések vagy egyéb pénzügyi tényezők súlya képezheti is vita tárgyát. Az egyesületek anyagi lehetőségei jól kirajzolják az általuk megszerezhető játékosok körét, ez pedig relatíve nagy biztonsággal predesztinálja a csapatokat sikerre vagy bukásra. A kapcsolat természetesen nem 100%-os, a befektethető összegek felhasználása lehet többé vagy kevésbé hatékony, a szerencse-faktor is kihagyhatatlan tényező a labdarúgás világában (habár hosszabb távon, egy egész bajnokság tekintetében már kisebb mértékben), így előfordulnak pozitív és negatív devianciák egyaránt, melyeknek éppen kivétel jellege erősíti aztán a korábbi szabályszerűséget.

Azt a Serie A esetében is rögtön leszögezhetjük, hogy az elmúlt hét évben négyszer az a klub nyerte el a scudettót, amelyik a szezonnak a legnagyobb bérkerettel vágott neki, kétszer a második legtöbb alapgázsit kifizető egyesület diadalmaskodott, egyszer pedig a harmadik, így az utóbbi időszakban a legnagyobb bajnoki „csodának” legfeljebb a Juventus 2012-es győzelmét tekinthetjük, amikoris a klub a korábbiakkal ellentétben az alábbi ábránkon a fizetés alapján átlagos elvárást jelképező piros vonal felett teljesített. A következő szezonban már a Mazzarri-féle Napoli szereplése tekinthető pozitív kilengésnek, majd a 2013/14-es szezonban Rudi Garcia Romája érvényesíteni tudta kedvezőbb adottságait, de csak a második hely megszerzése erejéig, hiszen a még Conte által hajtott Juventus paradox módon a győzelmében is túlteljesített és rekordpontszámmal nyerte meg a bajnokságot. Ha ekkora dominanciát az Allegri-gárda nem is produkált, de folyamatosan hozta a „kötelezőt”, miközben két éve Pioli a Lazióval, tavaly pedig Sarri a Napolival ért el erőn felüli eredményt az élbolyban, de azt is megjegyezhetjük, hogy az áttörés elmaradásának ellenére a Fiorentina is folyamatosan a piros vonal felett tanyázik. A legjelentősebb negatív kilengések ugyanakkor kivétel nélkül a milánói klubokhoz kötődnek, az utóbbi három évben különösen a Milan maradt messze az elvárható eredményesség alatt.

A ponthalmazok elhelyezkedése nem véletlenül hasonló minden szezon esetében, mint ahogy egyébként más bajnokságok hasonló ábráin is, a legelőkelőbb helyezésekért folytatott küzdelembe csak az átlag feletti bérkerettel rendelkező klubok tudnak beleszólni, míg az átlag alatti többség egy sűrűbb masszaként jelenik meg az elvárhatóság tengelyének alsó vége körül és csak ritkán és rapszodikusabban tud egy-egy csapat (Udinese, Torino, Sassuolo) kitűnni néhány alkalommal a többiek közül, hogy aztán a támogatottság hiányában visszahulljon vagy akár a túlzott erőfeszítéstől anyagi lehetőségei határán táncoljon (Parma, Catania, Palermo). A szorosabb különbségek miatt itt kiélezettebb versenyben tartós előnyt kovácsolni és az élcsapatokra huzamosabban felzárkózni külső ráhatás nélkül szinte lehetetlen, ezt a helyzetet pedig a televíziós jogdíjaknak a közelmúltbeli eredményektől csak kisebb mértékben függő elosztása is jelentősen konzerválja.

Ráadásul az előbbi ábrákból az is elég tisztán kirajzolódik, hogy az olasz bajnokságban a tendencia egyre inkább a fizetési keret fontosságának növekedését mutatja. Míg a büdzsé és a megszerzett pontszám korrelációja a 2012/13-as szezonig 0,7000 környékén maradt, az utóbbi három bajnokságban az együttállás már inkább a 0,8000 értéket is meghaladja, a tavalyi mutató pedig a hagyományok alapján korábban kódoltabb angol és spanyol ligák idevágó statisztikájánál is magasabb volt, de egyébként a Serie A idei első három fordulójának alapján sem láthattuk egyelőre semmi jelét, hogy a jelenség ne fokozódna.

***

3. A siker hatalom

Nem csak a Olaszországban, de Európában is igencsak jellemző, hogy a különféle szabályozások egy szűk elit érdekei mentén alakulnak. Az UEFA által bevezetett „pénzügyi fair playnek” csúfolt rendszer lényege, hogy a klubok engedélyezett kiadásait bizonyos bevételekhez, mégpedig a meccsbevételekhez, a szponzori támogatásokhoz és a közvetítési díjakhoz kötik, vagyis a tulajdonosi befektetéseket gyakorlatilag minimalizálják. Az elismert bevételi kategóriákból elég jól látszik, hogy az erős fogyasztói bázissal rendelkező társadalmakra szabták őket, így ezzel a szabályozással azoknak az országoknak a klubjai kerülnek jelentős hátrányba, ahol az átlagfizetések alacsonyabbak, így pedig a belső struktúra nagyobb mértékben támaszkodik a tehetős tulajdonosra. A korábbiakkal ellentétben ugyanis most már hosszabb távú nyereségesség vagy gazdaságélénkítés reményében sem érdemes jelentősebb összegeket invesztálnia befektetői csoportoknak, hiszen ez mindenféle gazdasági logikának ellentmondva az esetleges eredmények dacára is büntetéseket, akár kizárást vonna maga után. Így hát nem meglepő, hogy a pénzügyi „fair play” jegyében eddig kirótt 36 büntetésből 29 Európa keleti felének egyesületeit sújtotta. Fontos hangsúlyozni, hogy ezekben az esetekben nem tartozások vontak maguk után szankciókat (a vizsgálódó szerv, a CFCB eljár ilyen ügyekben is), ezek a klubok rendben teljesítették a vállalt anyagi kötelezettségeiket, viszont az UEFA egyszerűen nem fogadja el legitimnek (?) a forrásaikat. Egy újabb fejleményként az utóbbi időben a túlköltekezésben amúgy komoly tradíciókkal rendelkező olasz klubok is beleütköztek az összességében számukra roppant kedvező szabályozás korlátaiba, így érdemes a Roma, az Inter és a Sassuolo helyzetére külön is kitérni.

A Roma költségvetési problémái, leginkább pedig a bevételekhez képest túl magas fizetési büdzséje a tavalyi nemzetközi szereplés kapcsán kerültek a középpontba, így a klub az egyébként 50 millió feletti BL-részesedéséből bagatell 2 millió eurót levont az UEFA, a kötelezően megkötött együttműködési szerződés értelmében pedig a Roma vállalta, hogy visszafogja a bérkeretét. Amint korábban láthattuk, ez meg is történt, a Roma idén valóban jelentősen vissza is fogta a kiadásait, így feltehetően nem kell tartania a 4 millió eurós felfüggesztett büntetéstől. Ugyanakkor a BL-playoff elvesztésének súlyos következményei lehetnek az idei bevételekre (az elmúlt két szezon bevételeihez képest ez várhatóan 30 millió euró körüli kiesést jelent majd), ami pedig tovább korlátozhatja a klub költségvetési terveit a közeljövőben, hiszen a vállalt három éves UEFA-kontroll csak a 2017/18-as szezon után jár le.

Sokkal kétségesebb a helyzet az Internazionale háza táján, ahol egyelőre látszólag fittyet hánynak a tavaly a 6 millió eurós részesedés megvonása mellett vállalt egyezményre. Annak ellenére ugyanis, hogy a milánóiak is vállalták a fizetési keret csökkenését, az Inter a megállapodást felrúgva idén nyáron jelentős befektetéseket eszközölt mind az átigazolási piacon, mind a fizetési büdzséjében, miközben az elismert bevételeik nem növekedtek jelentősen. Az igencsak tehetős kínai Suning csoport ugyan megvásárolta a klub többségi tulajdonát, mint korábban említettük azonban, a pénzügyi fair play pontosan a tulajdonosi körök túlzott befektetéseit zárja ki a rendszerből. Tavaly nyáron ugyan az UEFA annyiban enyhítette a szabályait (alighanem éppen a milánói klubok lobbijának hatására), hogy új tulajdonosok érkezése esetében hosszabb türelmi idő engedélyezését helyezte kilátásba a pénzügyi mérleg kiegyenlítésére, azt azonban leszögezte, hogy ez a már vizsgálat alatt álló klubokat nem érintheti. Márpedig az Inter egészen 2019 nyaráig vállalta a vizsgálatot, ennek megszegése pedig nem csak a felfüggesztett 14 millió eurós büntetés miatt lehet kockázatos, hanem további retorziók sem lennének elképzelhetetlenek. A török Galatasarayt például idén nyáron egy nagyon hasonló húzásért, egy két évvel ezelőtti büntetés következtében vállalt bérkeret-korlátozás megszegéséért zárta ki az UEFA a kupasorozataiból két évre.

Szintén érdekes lehet a Sassuolo helyzete, melyet a Mapei cég tulajdonosa, Giorgio Squinzi vásárolt fel még 2002-ben. A kisvárosi klubot jelenleg cégének 22-25 milliós „mezszponzori” támogatása tartja az élvonalban, melyből egyébként a csapat remekül gazdálkodik és Di Francesco vezérletével ki is hozza a maximumot. Ugyanakkor a pénzügyi fair play éppen a Sassuolo esetében is jelentkező, tulzó tulajdonosi befektetést (függést) tiltja. A PSG és a Manchester City hasonló, ám pozitívabb kimenetelű esete után a Dinamo Moszkva vesztét például Borisz Rotenberg tulajdonos bankjának, a VTB-nek 70 millió eurónyi mezszponzori szerződése okozta, melyből a CFCB csak 7 milliót volt hajlandó elismerni „valós” piaci értéknek, az így keletkező 63 milliós (fiktív) költségvetési hiány pedig a nemzetközi szereplésből való kizáráshoz vezetett, ez pedig a klub anyagi összeomlását is okozta, jelenleg a csapat a másodosztályban küzd a feljutásért. Nehéz lenne elhinni, hogy ha Európa legnagyobb városának egyik legpatinásabb egyesülete esetében a mezszponzorálás piaci értéke 7 millió euró, akkor az alig 40 ezres emiliai kisváros esetében (mely hazai meccseit nem is otthon játssza) ez a piaci érték akárcsak köszönőviszonyban is lenne a jelenleg a Mapei által folyosított összeggel.

Azt persze nem tudjuk, hogy az európai szövetség az Interrel vagy a Sassuolóval szemben is elszánja-e magát drasztikus lépésekre, vagy hogy a klubok találnak-e a feltehetően decemberig-januárig elhúzódó vizsgálatok során kiskapukat, hiszen korábban számos alkalommal láttunk már rá példát, hogy bizony akadnak „egyenlőbbek” az egyenlők között a jelenlegi UEFA berkeiben, a fordulatot sejtető szerdai elnökválasztás pedig rövid távon még aligha változtat ezen.