Idén nyáron Harry Maguire a Manchester United 80 millió fontos költekezésével minden idők legdrágább védője lett, de összesen négy átigazolás is felkerült a legdrágább középhátvéd-transzferek listájára. De Ligt a második, a korábban megköttetett, de most realizálódó Lucas Hernández pedig a negyedik helyen, és még Eder Militao 50 milliós átigazolása is a hetedik a legmagasabb árú középhátvédek all time rangsorában. A jelenség csak részben magyarázható az átigazolási díjak általános megugrásával, ugyanakkor nagyban Virgil van Dijk látványos liverpooli szerepvállalása illetve a poszt egyre nyilvánvalóbb reneszánsza áll a hátterében.

Az Aranylabdát középhátvédként csak Franz Beckenbauer (1972 és ’76) és Antonio Cannavaro (2006) nyerték el eddig, de utóbbi megkoronázását követően valamelyest háttérbe szorult a poszt elismertsége és talán jelentősége is. A pozíciós játék tökéletesedésével azonban a helyzetükből adódóan szinte az egész pályát és a játékosok helyezkedését átlátó középhátvédek szerepe is egyre fontosabbá vált és nagyban meg is változott. A kemény ütközésekre és szinte kizárólag a védekezésre koncentráló hátvédek kora lejárt (panaszolta el nekünk Gary Neville már öt éve), a fegyelmezett és racionális védőmunka mellett mára elengedhetetlen, hogy a poszt legjobbjai az összjátékban is kamatoztassák képességeiket. A Premier League csapatairól készült opta-kimutatás szerint míg hét éve a csapatok passzainak 17%-a kötődött a középső védőkhöz, mára ez a mutató már 25%-ra nőtt, miközben a könnyű passzaiknak az aránya csökkent, a hosszúaké pedig megnövekedett.

Az alábbiakban annak igyekszünk hát utánajárni, hogyan tükröződött a középhátvédek feladatkörének megváltozása az előző szezonban a poszton a legjobbnak számító labdarúgók (a whoscored osztályzatai és a transfermartk értékbecslése alapján) játékában és a topligákban milyen teljesítményt nyújtottak az egyes játékosok a különböző területeken, mely aztán ennyire megnövelhette az értéküket (az idei szezonból még túl kevés telt el ahhoz, hogy szignifikáns adatokat értékelhessünk). A magyar válogatottat erősítő Willi Orban statisztikáit is megvizsgálhatjuk nemzetközi összevetésben, a releváns mutatók kiértékeléséhez azonban most csak azokra a játékosokra kell szűkítenünk vizsgálódásunkat, akiknek mutatóit nem torzítja túlságosan, hogy más posztokon is bevetésre kerültek, így például a többször balhátvédként felbukkanó Lucas Hernandez, a jobbhátvédként szereplő Tilo Kehrer  vagy a középpályán is sokat játszó Marquinhos kiesik ezúttal a mintánkból.

0. A középhátvédek alkímiájának misztériuma

Ha az első felvetések alapján indokolt is lehet blogunkon egy kitérő a középhátvédek elmúlt szezonban nyújtott teljesítménye körül, ugyanakkor azzal is gyorsan szembesülnünk kell, hogy a poszton szereplő játékosok statisztikák alapján való megítélésekor voltaképpen még a kapusoknál már taglalt kihívásoknál is komolyabb nehézségekbe ütközünk, nem véletlen, hogy még szűkebb is az ezirányú "szakirodalom". Bár a hálóőrök tevékenysége is meglehetősen reaktív és erősen kitett a játékostársak és az ellenfél teljesítményének valamint a csapat stratégiájának egyaránt, ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy a kapusok aktivitása sablonosabb is, amit néhány szempont alapján, ha fenntartásokkal is, de valamelyest értékelni tudunk. Mindeközben a középhátvédek statisztikáinak kiértékelésénél a reaktivítás mellett a további problémákba is ütközünk:

- Az objektív mérést célzó labdarúgó statisztikák elsősorban a labdával történő eseményekre tudnak koncentrálni, miközben a középhátvédek védekező tevékenysége sokszor a helyezkedésükből adódóan, indirekten jelentkezik és éppen az ilyen események megelőzésére irányul, így aktivitásuk jelentős része kívül marad a mérhető tartományon.

- Még a középhátvédek direktebb, mérhető védekező mutatóit is erősen befolyásolja, mennyire domináns csapatban szerepelnek, és még a labdabirtoklással igazított mutatók sem jelentenek olyan mértékű korrekciót, mint ahogy a védekező középpályások esetében láttuk, hiszen akár hátrahúzódó védelmek esetében is, a csapat stratégiájától függően, viszonylag kevés alkalommal lehet szükség közbeavatkozásukra, az ütközések és az ellenfél agresszívebb letámadása sokszor inkább a szélső hátvédek és a középpályások feladata a kaputól távolabbi területeken.

- Ráadásul a középhátvédek esetében talán még inkább kiütközik, hogy tevékenységük nagyban függ a rájuk bízott feladatkörtől is. Például a háromvédős formációk középhátvédjei teljesen más funkciót töltenek be, mint a négyvédős formáció két középhátvédje, sőt ezeken belül is nagyon eltérőek a feladataik. Az egyik középhátvéd (főként a háromvédős rendszer esetén a középső) többször visszavontan biztosít (cover), míg a másik védő(k) többször vállal(nak) fel kockázatosabb ütközéseket, megelőzési kísérleteket (stopper).

- No és ahogy már említettük, manapság a középhátvédeknek szinte minden játékelemben részt kell venniük a mezőnyben is, ha alapvető tevékenységük reaktív is, ma már azt is csak a proaktív teljesítményük tükrében érdemes értékelni. Így viszont újra komoly eltéréseket kapunk különböző funkciók között akkor is, ha két hátvéd védekező tevékenysége még hasonló is, az akciók építkezésének kezdeti szakaszaiban más-más lehet a szerepük, ismét csak függően a csapat immár támadó stratégiájától is.

1. A védekezés formái

Mivel egy futballcsapatnak nem nagyon lehet célja, hogy a védekező aktivitását maximalizálja, így a hátvédek esetében az egyszerű mennyiségi statisztikáik nem lehetnek kielégítőek játékuk értékelésében. Nyilvánvalóan a labdát kevésbé birtokló, a játékban akár alárendelt szerepet játszó középhátvédek megmozdulásaira van sűrűbben szükség, pusztán ez alapján azonban bajosan minősíthetjük teljesítményüket és azt sem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy játékstílusuk aktivitása tükröződne a magasabb számokban. Némileg árnyalhatjuk a képet, ha a 90 percenkénti átlagokat még 50%-os labdabirtoklásra is igazítjuk, vagyis például egy a labdát 60%-ban birtokló csapat hátvédjének a mutatóit megszorozzuk 1,25-tel, mintha nem a teljes játékidő 40%-ban, hanem felében lett volna szükség a védőtevékenységére, a labdát csak 40%-ban birtokló, 60%-ban védekező csapatok védőinek mutatóit pedig 0,8-cal mérsékeljük. 

Ilyen igazítás után a topligák legaktívabb hátvédjének már Piqué bizonyul átlagban 19,6 sikeres meccsenkénti közbeavatkozással a 2018/19-es szezonban, mégpedig az Augsburgból télen a Frankfutba váltó Martin Hinteregger és a Leverkusen Tah-Bender duója előtt. A francia Ligue 1-ből két brazil, a bordeaux-i Pablo és a lyoni Marcelo került a lista élére, a Serie A-ban az Atalanta argentin légiósa, José Luis Palomino, a Premier League-ből pedig Joel Matip relatív aktivitása volt a legmagasabb védekezésben. Azt viszont fenti ábránkon is megpróbáltuk a színekkel elkülöníteni, hogy ezen védekező közbelépések meglehetősen különböző típusúak, melyek eltérő stílust, feladatkört vagy felfogást rajzolnak ki. Will Gürpinar-Morgan elméletét kissé átalakítva három kategóriát különböztethetünk meg: 1.) a szerelések és a megelőzések a játékos által végrehajtott közvetlen labdaszerzést (proactive action) jelentenek, míg 2.) a felszabadítások és blokkolt lövések esetében az ellenfélnél marad a labda (reactive action), 3.) a labdák összeszedése esetén pedig voltaképpen az ellenfelek hibái vagy játékostársak közbelépése után felszabadult labdák begyűjtéséről (ball recovery), tehát kevésbé aktív megmozdulásról van szó. Azt láthatjuk, hogy a posztok közül a leginkább visszavontnak tekinthető középhátvédek esetén éppen ez utóbbiak jelentik tevékenységük nagy részét, melyek valamelyest jellemezhetik helyezkedési képességeiket, de a három kategória aránya talán a mennyiségi mutatóknál is jobban rajzolhatja ki a betöltött funkcióikat. Az alábbi ábra jobb felső sarkában látható háromszög egy-egy csúcsának ezen kategóriákat feleltetjük meg, a pöttyökkel jelölt játékosok pedig annak megfelelően helyezkednek közel ezekhez a csúcsokhoz, hogy védőtevékenységükben az adott kategória mekkora súlyt tesz ki.

Az rögtön látható, hogy a középhátvédek esetében a proaktív közbelépések súlya a legkisebb (az ezt jelképező fenti csúcstól elég messze vannak), míg a legtöbb pont kifejezetten az ilyen-olyan módon szabaddá váló labdák összegyűjtése felé tolódik el (balra). A kinagyított részleten azt is láthatjuk, hogy különösen a legaktívabbak között már említett Hintereggerre igaz ez, de a Bayernben Boateng és a Barcelonában nem csak Umtiti, hanem a legaktívabb Piqué is ezen zónában található, akinek a játékát ráadásul a direkt labdaszerzések még kevésbé jellemzik (még lejjebb helyezkedik el, vagyis még távolabb a proaktív közbelépések fenti csúcsától). Az sem véletlen, hogy a leghangsúlyosabb közvetlen labdaszerzés a középhátvédek közül a három tagú és alaposan feltolt védővonallal játszó Betis egyik szélső emberéhez volt köthető, ugyanis Sidnei jó védő-megmozdulásainak 34%-át tették ki a sikeres szerelések és megelőzések, de az agresszív (és rengeteg kapott gólt eredményező) letámadást mutatja, hogy a rendszerint középső középhátvédként bevetett Bartra sem sokkal marad el mögötte (32%). Az átigazolási rekordok listájára kerülő játékosok közül De Ligt védőmunkája elég passzívnak nevezhető, Maguire-é és van Dijké valamivel kevésbé, de mindketten továbbra is meglehetősen reaktívak, ami különösen akkor szembetűnő, ha utóbbit összevetjük csapattársával és hátvédpárjával, a leginkább proaktívak között megjelenő Matippal, ami feltehetően már nem csak a játékstílusuk közötti különbséget illusztrálja, hanem azt is megmutatja, hogyan osztja le Klopp közöttük a feladatokat, míg a kockázatosabb, így több hibalehetőséget magukban rejtő ütközéseket Matipra bízza (stopper), van Dijk elsődleges feladata a biztosítás és a sallang- és kockázatmentes takarítás a kapu előteréből a veszélyesebb helyzetekben (cover).

2. A hibátlanság ideájának hajszolása

Az eddigiek már önmagukban relativizálják van Dijk elhíresült statisztikáját, miszerint egyszer sem tudták kicselezni a Premier League előző szezonja során, de mint láttuk, a lendületben lévő és cselező támadók megállítása általában nem a középhátvédek feladata, a Liverpoolban pedig pláne kevésbé marad ez van Dijkra. A legtöbb ütközést még a stopper stílusú középhátvédeknél is nagyobb mértékben a középpályásoknak és a szélsőhátvédeknek kell felvállalniuk a kaputól távolabbi területeken vagy a különösen veszélyes centrális zónákon kívül, a pálya széle felé. Ezzel együtt is érdemes vetnünk egy pillantást a vizsgálni kívánt középhátvédjeink közvetlen labdaszerzéseinek mennyiségére, no és az elengedhetetlen 90 perces és 50%-os labdabirtoklási igazítás (az alábbi ábra vízszintes tengelye) mellett a minőséget mérő hatékonysági mutatók figyelembe vétele is megkerülhetetlen (függőleges tengely), ha reális képet akarunk kapni egy-egy játékos teljesítményéről.

Az idevágó ábránkon láthatjuk, hogy van Dijk direkt közbelépései valóban bámulatos hatékonyságúak, tényleg nem cselezték ki egyszer sem a szerelési kísérleteit a bajnokságban, a 38/38-as szerelés mutatója és a 40 megelőzése mellett csak 12 közbelépését fújták le szabálytalanságnak a 32 meccsén (ehhez azért az is hozzájárulhat némileg, hogy a Premier League-ben a játékvezetői felfogás miatt nagyon alacsony a lefújt szabálytalanságok száma). Közel 90%-os hatékonyságát azonban relativizálja, hogy az 50%-ra igazított statisztikája szerint is viszonylag kevés, 2,5 labdaszerzés fűződött a nevéhez meccsenként (egyébként Varane is hasonló stílust és csak kicsit halványabb mutatót produkált), vagyis csak ritka pillanatokban kellett a több kockázatot jelentő, direkt labdaszerzésekkel megpróbálkoznia, azokat viszont nagyon jól választotta meg és szinte tökéletesen hajtotta végre. Mindeközben az sem tűnik kevésbé megsüvegelendő teljesítménynek, hogy Matip kétszer annyi, 5 labdaszerzéséhez párosult átlag feletti, 75%-os hatékonyság, a már említett Sidnei pedig 90 percenként csaknem 6-szor szerzett labdát a csapatának viszonylag kevés hibával. Hinteregger mutatói (hasonlóan Willi Orbanhoz) bár nem rosszak, ezen a területen már nem emelkednek ki, és azt is megjegyezhetjük, hogy Maguire-nek sem volt sok labdaszerző feladata a Leicesterben, azokat pedig közepes sikerességgel oldotta meg. Piqué vagy De Ligt ütközéseinek hatékonysága már haloványabb, ami viszont nagyon szembeszökő ábránkon, hogy a Juventusban Daniele Rugani kifejezetten csapnivaló szezont produkált ebből a szempontból, összesen 17 megelőzése mellett alig 11 szerelési kísérletéből 8 lett sikeres, miközben nagyon sok, 29 szabálytalanságot követett el (44%-os hatékonyság meccsenként 1,8 igazított labdaszerzés mellett).

Ugyanakkor ahogy már megállapítottuk, a középhátvédek védőjátékában sokszor nem is a labdaszerzés a legfontosabb feladat, hanem sokkal inkább a hiba elkerülése (Mark Thompson szerint egyenesen a legfontosabb), hiszen az ő pozíciójukban egy-egy elhibázott szerelési kísérlet, eladott labda vagy helyezkedési fegyelmezetlenség már könnyen végzetes lehet az egész csapat számára.

Márpedig az eladott labdák tekintetében a korábban kifejezetten aktív védőként kiemelt Hinteregger már nem rendelkezik olyan jó statisztikákkal, hiszen átlagban majd 13 labdát kapnak tőle 90 percenként az ellenfelek, igaz, közben sem ezekből, sem esetleges helyezkedési hibáiból nem alakult ki végül lövőhelyzet, ami azt sugallja, hogy labdavesztéseit kevésbé a kulcsterületeken, mint inkább a kockázatot még megengedő zónákban követte el. Még értékesebbnek látszik ugyanakkor az Atalanta háromtagú védősorának közepén bevetett albán légiós, Berat Djimsiti fegyelmezettsége, hiszen az ellenfél számára lövőhelyzetet jelentő hibát szintén nem vétett, miközben alig több, mint 5 labdát veszített 90 percenként. Van Dijk labdabiztossági statisztikája már nem különösebben kimagasló, bár veszélyes hibái neki sem nagyon voltak (csak egy, amiből viszont kapott gól is lett), ugyanakkor labdavesztései száma kicsit nagyobb is az átlagnál (8,5 meccsenként 50%-os labdabirtoklásra igazítva). Willi Orbantól közepesnek nevezhető statisztika, hogy nagyjából 10 mérkőzésenként követett el olyan hibát, amiből lövőhelyzete lett az ellenfélnek és 10 körül van a meccsenkénti eladott labdáinak a száma is, ugyanakkor a Leipzig kockázatosabb játékfelfogását mutathatja, hogy az ifjú Upamecano még kevésbé tűnik megbízhatónak, bár Konaté közben sokkal labdabiztosabb maradt a meccsein. A holland bajnokság nyilván kisebb kihívást jelentő közegében De Ligt még megbízhatóbbnak számít, Piqué vagy Maguire viszont relatíve sok hibát vétett és teremtett ezzel lehetőséget az ellenfeleknek (a 0,15-ös mutató azt jelenti, hogy nagyjából 7 meccsenként egyszer).

Védőjátékának haloványabb megbízhatósága tehát kevésbé igazolja Maguire rekordtranszferét, viszont felépítése, 194 cm-es termete nem véletlenül idézi a klasszikus középhátvédeket, a fejpárbajozás ugyanis az egyik fő erőssége. 

Viszonylag sokszor keveredik is légicsatába az ellenfelekkel, melyeknek igen nagy hányadából, közel 80%-ából győztesen is kerül ki. A vizsgált középhátvédjeink közül ennél figyelemreméltóbb csak a közben a Lyonban idén már a kispadra szoruló brazil veterán, Marcelo statisztikája volt, aki meccsenként 5,5 megnyert fejpárbaj mellett hozta ezt a hatékonyságot, de van Dijk se sokkal maradt el mögötte, viszont Willi Orban ha kifejezetten aktív is volt a magas labdáknál a Bundesligában, közben a légi hatékonysága valamelyest átlag alatt maradt. Ugyanakkor a poszton a fejpárbajok klasszikus jelentőségének visszaszorulását jelzi talán, hogy több nagy klubnál bevetett, amúgy egész sokra tartott középhátvéd (Umtiti, Kimpembe, Bonucci, Skriniar) elég gyenge hatékonyságot és kis aktivitást is mutat a magas labdák hatástalanításában. 

3. "La meilleure défense, c'est l'attaque"

Ha viszont visszatérünk Maguire értékességének titkára, akkor azt a hatékony fejpárbajai helyett inkább egy másik képességében, az akciók támogatásában betöltött szerepében kereshetjük, hiszen nyugodtan sorolhatjuk az ún. ball-playing középhátvédek közé. Will Frost megfogalmazásában az ilyen játékosok nem csak az ellenfél letámadásának a kijátszáságban töltenek be fontos szerepet, de ma már létfontosságú fogaskerekei a támadások építkező fázisának, ahol új szerepvállalásukban pozíciós diverzitást biztosítanak (persze a szakaszcímnek választott napóleoni gondolattat élve sokszor a védekezésnek is az a legjobb módja, ha egy csapat labdabiztosan dominálja támadásaival a játékot). Márpedig Maguire viszonylag nagy számú passzt adott meccsenként és nem csak a hátsó régiókban, hanem veszélyesebb területekre is juttatta a labdát átadásaival valamint megindulásaival egyaránt. A korábbi facebook-posztunkban már taglalt Ball Progression Value Added (BPVA) statisztika alapján a kevésbé domináns Leicester játékához is relatíve nagy veszélyességet adott hozzá az építkező fázisban, miközben egyébként van Dijk értékességét is jelzi, hogy hasonlóan fontos a szerepe az akciók elindításában is.

A legkiemelkedőbb ugyanakkor a vizsgált középhátvédek közül ezen a téren a passz-statisztiáival is dícsérhető Aymeric Laporte, hiszen a Manchester City általában gyakori akcióiból ő is alaposan kivette a részét (75%-ban azért inkább átadásaival, mint labdafelhozataival). Az is figyelemre méltó lehet ábránkon, hogy az Atlético Madrid speciális taktikájában a középhátvédek nagyon kis szerepet töltenek be az akciók indításában, hiszen mindhárom vizsgált játékos egyaránt kevés passzt ad (40 alatt meccsenként), mégpedig alacsony veszélyességű területeken, és ha nem is ennyire szélsőségesen, de ugyanez kijelenthető a Leipzigről is. Mindeközben a Bayern három vizsgált középhátvédje sokkal többet járatja a labdát (70 feletti passz meccsenként), viszont egyáltalán nem azonos funkcióval, hiszen Süle passzai a hátsó régiókra szorítkoznak, Boateng és különösen Hummels viszont kifejezetten sokszor játszott előrefelé a veszélyesebb helyekre törve az építkező fázisban.

Ez is azt mutatja, hogy a passzok ilyenfajta értékességének figyelembe vétele nélkül, az egyszerű mennyiségi passz-mutatóknak vagy passzpontosságnak nem érdemes nagy jelentőséget tulajdonítani, mert sokszor a legkönnyebb hátsó adogatások fűződnek a középhátvédek nevéhez a legnagyobb mennyiségben (lásd például a Leverkusenben Tah és Bender esetét). Ugyanakkor az átadásokkal átjátszott ellenfelek számát mérő packing adatok általános használatának a hiányában azért a komolyabb kihívást jelentő hosszú átadások statisztikáira is érdemes lehet vetni egy pillantást, hiszen ebből kiderül, hogy egy adott középhátvéd milyen sokszor és mennyire hatékonyan tudja ritmus- vagy oldalváltással segíteni az ellenfél védekező blokkjának a mozgatását vagy letámadásának a kijátszását.

Ebből az látszik, hogy az xG-mutatók alapján amúgy nem különösebben a veszélyes helyeket célzó Sergio Ramos kifejezetten nagy mennyiségű ilyen tért átölelő passzra vállalkozik (7,4-re átlagban egy 50%-os labdabirtoklású meccsen), mégpedig kifejezetten jó, 76%-os hatékonysággal. Ezen a téren már láthatjuk, hogy a támadásokat közvetlen módon kevésbé segítő Süle és Akanji passzjátéka sem haszontalan, hiszen viszonylag jó hatékonysággal járulnak hozzá az ellenfelek blokkjainak kimozgatásához vagy átjátszásához. Ha a hatékonyság tekintetében kevésbé kiemelkedőek is, de azért a jobbak közé tartozik Maguire (65%) és van Dijk (60%) is, és az is jól látható, hogy utóbbi a hátulról való szervezésben lényegesen több feladatot kap csapatában (5,5 meccsenkénti hosszú labda), mint a kockázatosabb kimozdulásokkal megbízott Matip (2,8). Az Atlético Madrid, a Leverkusen és a Leipzig középhátvédjei ugyanakkor tényleg kisebb szerepet kapnak az akciók indításában, hiszen hosszú átadásokra sem sokszor vállalkoznak.

4. A tökély érzetének ára

Összességében azt láthatjuk tehát, hogy a középhátvédek jelentősége a védelem legbiztosabb és legfontosabb pillérének szerepén már túlnőtt, és gyakran a csapat összjátékának is alapvető mozgatórúgóivá váltak. Tevékenységük sokoldalúsága mellett ugyanakkor minden megmozdulásukban a hibázás elkerülése az egyik leglényegesebb szempont, hiszen akár a védekező közbelépéseik, akár a támadásépítést célzó passzaik pontatlansága végzetes lehet, az ellenfelek egyre könyörtelenebbül használják ki az esetleges ballépéseket. Így hát nem csodálkozhatunk, hogy a több területen való hibátlanságot igénylő, mind védekezésben, mind támadásban kulcsfontosságúvá váló poszt az átigazolási piacon is felértékelődik.

A transfermarkt Harry Maguire értékét ugyan eddig pályafutása és tapasztalatai (Sheffield United, Wigan, Hull, Leicester majd angol VB-elődöntő) révén még mindig csak a 14. helyre sorolná a középhátvédek között (és van, aki az egyszerű mennyiségi mutatók alapján képességeit is megkérdőjelezi), a Manchester Unitednek ugyanakkor látszólag megéri az ilyen áron való szerződtetése is. A hazai alapember népmesei figurájának (és Anglia esetében erős marketingértékének) nyomós érve mellett azt is láthatjuk, hogy a világ egyik legtehetősebb klubja nem áll különösen jól a középhátvédek terén, a vizsgálódásunkba például csak Lindelöf fért be az előző szezonból, de ő is meglehetősen halovány statisztikákat produkált voltaképpen minden területen.

Ráadásul ha Maguire tavalyi statisztikáit egy pókháló-grafikonon összevetjük a sok elismerést kivívó van Dijkéval, akkor láthatjuk, hogy a többször alárendelt szerepet játszó Leicesterben a védekező mutatói nem sokkal maradtak el hollandétól, a feltehetően nagyobb nyomás alatt többet hibázott, fejpárbajokban viszont hatékonyabb volt és előretöréseivel is jobban segítette a képességeire nagyban építő rókák támadásait. Egyelőre nagyon kevés idő telt el az új szezonból, így a korai statisztikák nem igazán mérvadóak, de annyit talán megjegyezhetünk, hogy Maguire új állomáshelyén némileg kevesebb szerepet kap az akciókban (0,08 helyett 0,06 bpva/90m.), a többször domináns csapatban labdaszerzési hatékonysága 73-ról 80%-ra javult eddig (közben a szerelések súlya a felére csökkent, a megelőzéseké a duplájára nőtt), fejpárbajai hatékonyságát pedig lényegesen sűrűbb előfordulásban is hozni tudja. Mindeközben a van Dijk tökéletességéről kialakult mítosz homályosodni látszik, hiszen idén amúgy továbbra is kifejezetten jó teljesítménye ellenére már kétszer is kicselezték a Premier League-ben (Nicolas Pépé hat perc alatt, majd a Burnley elleni sima győzelem hajrájában még Jay Rodriguez is egyszer), labdaszerzési hatékonysága pedig 90% helyett idén csak 72%-os egyelőre.

Ha a transfermarkt által a legértékesebbnek tartott további középhátvédek összevetésére is vetünk egy pillantást, akkor abból azt láthatjuk, hogy Laporte valóban csak az akciók támogatásában látszik kiemelkedni (abban viszont nagyon), védekező mutatói és hatékonysága haloványabbak és voltaképpen nem is tekinthető különösebben megbízható hátvédnek a hibák és labdaeladások tekintetében sem (ráadásul ezen mutatók ugye az elhíresült BL-hibákat nem tartalmazzák, csak a bajnokik statisztikáit). Az utóbbi időben Kalidou Koulibaly játéka is ebbe az irányba tolódott el valamelyest, ha szerényebb mértékben is, hiszen például hosszú labdái nem olyan hatékonyak, bár a Serie A előző szezonjában ugyanakkor megbízhatóbb volt Laporte-nál. Védekező mutatói sem rosszak, különösen labdaszerzési hatékonysága, mindeközben főként egy a játékát elemző korábbi posztunkkal összevetve az is látszik, hogy a Sarri-féle, aprólékosan megszervezett rendszerben jobban megtalálta a helyét, mint az Ancelotti-stílusban. Raphael Varane sokoldalúsága mellett jól megválogatott labdaszerző közbelépéseinek és fejpárbajainak a hatékonysága is megsüvegelendő, míg José Giménez védőjátéka sokkal egysíkúbbnak tűnik, ami persze általános jelenség is a Simeone-féle Atléticóban (mint láttuk), így tavaly is elsősorban a takarítást jelentő reaktív közbelépései voltak gyakoriak, amikkel viszont egész megbízhatóan operált.

Érdemes a legtöbbre taksált ijfú középhátvéd-tehetségekre is vetni egy pillantást, hiszen Matthijs De Ligt hatalmas, 85 millió eurós vételára már nagyobb visszhangot is keltett (főként balul sikerült, Napoli elleni bemutatkozása fényében). A holland bajnokság nyilván alacsonyabb színvonalú és így kisebb kihívást jelenthet, mégis figyelemreméltó, hogy főként kortársaihoz képest milyen jó mutatókat hozott De Ligt az Ajaxban. A másik három relatíve magas értéken jegyzett ifjonc a nagyobb igénybevételt jelentő Bundesligában pallérozódik (ugyanis Boubacar Kamara a Marseille-ben például kifejezetten halovány mutatókat produkált és nem került a vizsgált játékosaink közé), hozzájuk képest pedig De Ligt különösen labdajátékával, passzaival, hosszú labdáival emelkedik ki ilyen korban, és ahogy láttuk, ez egyre fontosabb a középhátvédek játékában mostanában. Védőmunkájában elsősorban óvatos reaktívitással dolgozik, viszont a labdaszerzési hatékonysága nem igazán jó és hibákra is hajlamos (ahogy ezek a Napoli ellen is kiütköztek), melyeket Mark Thompson a "testességére" vezet vissza. A Frankfurt hármas védősorának bal oldalán amúgy szerény mutatókat hozó N'Dicka és a Leipzigben Konaté korukhoz képest kifejezetten megbízhatóak, utóbbi fejpárbajai és ütközései mellett a takarításban is valamivel aktívabb, labdajátékban viszont inkább csapattársa, Upamecano.

Végül számunkra érdemes lehet összefoglalni azt is, hogy a magyar válogatottban tavaly októberben bemutatkozó Willi Orban profilja hogyan helyezhető el a nemzetközi élmezőnyben a Bundesligában produkált statisztikái alapján. Azt már külön is kiemeltük, hogy passzjátéka a Rangnick-féle tavalyi Leipzig taktikájából adódóan elhanyagolhatónak tekinthető, idén viszont a Nagelsmann által átalakított rendszerben már másfélszeresére nőtt átadásai száma (hangsúlyozzuk újra, hogy egy nagyon kicsi mintában), és hosszú labdái mennyisége is 27%-kal emelkedett, viszont azok pontossága most is alacsonynak mondható (50%) és ball progression value-ja is csak valamicskét javult (0,03). Fejpárbajozásban viszont továbbra is kifejezetten aktív, ha nem is különösebben hatékony (idén is nagyjából a 60% körüli sikerességet tartja), védekező aktivítása és hatékonysága pedig inkább közepesnek nevezhető. Ami mindeközben a javára írható, hogy viszonylag ritkán követ el súlyosabb hibákat (Szlovákia ellen épp becsúszott egy végül megúszott kivétel). Az általunk vizsgált mezőnyből tehát összességében egyáltalán nem emelkedik ki, és kissé középszerűnek tekinthető, főképpen a legmodernebb tendenciák alapján nagy hangsúlyt kapó szervezőképessége látszik haloványnak. A 26. életévét betöltve valószínűleg pályafutása csúcsához közelít már, kiugró fejlődés viszont így már nem nagyon várható tőle, vagyis a német válogatottságról nem nagyon álmodozhatna, a javarészt az élmezőnytől távol álló labdarúgókra szorítkozó magyar válogatottnak azonban mindenképpen egyik legértékesebb tagja azzal is, hogy képes kifejezetten derekasan megállni a helyét a legjobbak mezőnyében is.