Párizs, a francia futball bölcsője

Meglehetősen centralizált ország lévén a franciaországi labdarúgás egyik bölcsője természetesen Párizs. És ez alatt nem csak a jelenleg ismert sportot érthetjük, hiszen az egyik előd, a soule nevű játék egyik fontos feljegyzése is egy 1393-ban Párizsban rendezett mérkőzést igazol. Ezt a sportot űzték is itt a XIX. század végéig, amikor a határozott öntudattól vezérelt kulturális elnyomást addigra tökélyre fejlesztő és a szabályalkotásban (is) igen autoriter angolok elsöpörtek majdnem minden hasonló sportot szerte a világon és a saját futballjukat terjesztették el globális gyarmatbirodalmuk és kereskedelmi kapcsolataik révén világszerte.

Amikor aztán megjelent ez az angol típusú labdarúgás Franciaországban is, ennek az első bajnokságát is Párizsban rendezték 1894-95-ben, az első éveket pedig a fővárosi Standard AC dominálta. Normandiában aztán több független liga is alakult, de amikor 1904-ben Párizsban megalapították a FIFA-t, az már országonként csak egy szövetséget ismert el, Franciaországból pedig a Párizsra koncentrált USFSA ligáját, melynek harmadosztályában pedig ott szerepelt már a frissen alapított Stade Saint-Germainois, a PSG nem hivatalos elődje is. A regionális ligák egyesítése ugyan gyorsan napirendre került, de az első világháború hosszú időre elnapolta azt, és az ország első profi ligája csak 1932-ben jött létre. Addig azért még a Francia Kupa első hat kiírását szintén párizsi csapatok nyerték, köztük például a később egyesülő Olympique de Paris és Red Star.

A profi országos bajnokság első évében 4 párizsi csapat is versengett az élvonalban, akik közül a legjobbként a Racing Club de Paris a csoportjában a harmadik helyen végzett, majd az első fővárosi bajnoki címet is ez az egylet húzta be ’36-ban. A második világháború után a Racing gyakran magára maradt párizsi egyletként az első osztályban, egyszer maga is kiesett egy szezonra és átadta a helyét a Stade Francais gárdájának, de az országos bajnokság első osztályában a megalapítás, vagyis 1932 óta mindig volt legalább egy párizsi csapat.

Amit még érdemes mindehhez tudni, hogy mindezek a klubok a különböző sorozatokban már 1897 óta gyakran a Parc des Princest tekintették otthonuknak. Amikor az élvonalba visszajutó Racing az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején két bronz-, majd két ezüstérmet szerzett a bajnokságban, ez volt például az ország legmagasabb átlag nézőszámú stadionja.

Racing Club–Rouen bajnoki a Parc des Princes-ben 1961-ben

A tradícióit őrző klub átveszi a stafétát

A hetvenes évekre azonban a Racing Paris még a profi státuszát is elvesztette és a másik két nagyobb fővárosi klub, a Stade Francais valamint a Red Star anyagi helyzete is meglehetősen ingatag volt. Mindeközben a futball népszerűsödésével nagy igény alakult ki egy erős párizsi klubra, amit a fővárosi önkormányzat busás összegekkel támogatni is szándékozott. Hogy ne kelljen az amatőr ligából egy új, stadion nélküli egyesületet indítani, a már említett 1904-es alapítása óta a Parc des Princest használó Stade Saint-Germanois-val olvasztottak össze egy új egyletet, ami így a Paris Saint-Germain nevet kapta 1970-ben, hogy aztán a másodosztályból rögtön feljusson az élvonalba.

Ekkor azonban a párizsi önkormányzat még szorosabbá akarta tenni a klub kötődését a főváros belső részeihez és a külváros nevét kitörölve a hivatalos névből Paris FC-re akarta azt változtatni.

Az egyesület vezetése azonban nem volt hajlandó belemenni régi gyökereinek elvesztésébe és inkább nemet mondott a támogatásra, kiszakadt az élvonalbeli klubból és az amatőr ligában folytatta a szereplését továbbra is Paris Saint-Germain néven.

Ekkor állt a szakadár egylet élére rövid ideig Daniel Hechter divattervező, aki megnyerte maga mellé független támogatóként többek között Jean-Paul Belmondót, és az elnöki széket később hosszú időre átvevő Francis Borellit is. A PSG aztán nagy meglepetésre két év alatt két szintet feljebb lépve gyorsan feljutott az élvonalba az 1974–75-ös szezonban, ahonnan a sors fura fintoraként az önkormányzati pénzeken mindeközben hiába futtatott Paris FC épp kipottyant.

A PSG viszont egyedülálló módon azóta is, vagyis már 46 éve folyamatosan a francia élvonalban szerepel, minden olyan megbuktató kísérletet visszaverve, mint például a Jean-Luc Lagardere tőkéjével újraéleszteni próbált Racing Club. A Paris Saint-Germain első látványos sikerei a nyolcvanas évek elején születtek meg: 1982-ben egy francia kupagyőzelem jelentette az első trófeát, egy évvel később bronzérmet, 1986-ban pedig már aranyérmet szerzett a bajnokságban az ifjú Gérard Houllier által irányított gárda, melynek kapujában Joel Bats állt, a középpályán Luis Fernandez szorgoskodott, a bosnyák Safet Susic szervezte a támadásokat, a befejezéseknél pedig Dominique Rocheteau csillogott.

Az első sorban Rocheteau, Houllier és Fernandez ünneplik a PSG első bajnoki címét

Az új éra

A BEK-ben viszont nagyon gyorsan elvérzett ez a csapat, és 1989-ben ugyan még elért egy ezüstérmet, a sikerek nem voltak tartósak, így Párizs akkori polgármestere, Jacques Chirac tehetős befektető után nézett. Végül a Canal+ 1991-ben megszerezte a klub tulajdonjogának 40%-át, ami komoly ellenérzéseket váltott ki az ellenfelek szurkolóiban. Ez a csatorna birtokolta ugyanis a bajnokik sugárzásának jogait és épp bevezetett egy pay-per-view rendszert, így nem csak a közvetítések pártatlansága kérdőjeleződhetett meg, hanem a liga pénzügyi érdekei mentén is joggal merülhetett fel az összeférhetetlenség kérdése.

Az elbukó városi konkurenciák helyett főként az ekkor Bernard Tapie-val szintén ambíciózus terveket dédelgető, évek óta egyeduralkodónak számító Olympique Marseille-jel éleződött ki a viszony, amire természetesen a két város kulturális szembenállására visszavezethető történelmi rivalizálás is alaposan rájátszott. Az OM épp elveszített egy BL-döntőt a Crvena Zvezda ellen, amin pályára lépett Laurent Fournier is, aki azonban épp Párizsba tette át a székhelyét a meccs után. A legdurvább összetűzésre 1992 decemberében került sor, ami több mint 50, nagyrészt válogatottan brutális szabálytalanságot hozott, így a meccs joggal híresült el a „’92-es mészárszék” néven, a májusi visszavágón pedig még a lelátón is nagy csetepaté alakult ki a szurkolók között.

A korábbi tv-s műsorvezető, Michel Denisot igazgatása alá kerülő PSG addigra elhappolta a Marseille orra elől a nagy tehetségnek tartott David Ginolát is, valamint rögtön leigazolta a Nantes-ból a később klubikonná váló Paul Le Guent, de a mára hagyományos „brazil szál” is ekkor lett hangsúlyos két Copa América győztes Benfica-játékos, Valdo és Ricardo Gomes szerződtetésével.

Ez a keret már rögtön bronzérmet nyert a bajnokságban, majd a következő évben csatlakozott még hozzájuk Monacóból a később Afrika egyetlen aranylabdásává avanzsáló libériai gólvágó, Georges Weah, az Auxerre-ből a válogatott hátvéd Alain Roche, a középpályás Vincent Guérin és az ikonikus kapus, Bernard Lama is. Így már egy újabb francia kupagyőzelem és egy szép UEFA-kupás menetelés is összejött, mely során különösen a Real Madrid 4-1-es kiütése maradt emlékezetes egy Puhl Sándor által vezetett meccsen. A bajnokságban is előrébb lépett egyet a PSG, de a négyszeres címvédő, az az évben épp BL-t nyerő OM-et nem sikerült megelőzni, és bár a bebizonyosodott bundázás miatt később elvették a Marseille-től ezt a bajnoki címet, a két pont hátránnyal záró PSG sem kapta azt meg.

Csetepaté az 1994-es PSG–OM rangadón Barthez és Weah ütközése után

A csúcs

Az utolsó fogaskerék a párizsi gépezetben a Sao Paulót a Cruyff-féle Barcelona ellen is Interkontinentális kupagyőzelemre vezető Raí érkezése volt. A sokáig a legendás játékos, Sócrates öccseként ismert Raí a szezon elejét még a brazil válogatottnál töltötte Valdóval és Ricardo Gomessel együtt, a dél-amerikai trió hiányában pedig hét forduló után csak a kilencedik helyen szerénykedett a PSG. Raí debütálásakor viszont rögtön győztes gólt szerzett a Montpellier ellen, majd egy 25 meccses veretlenségi sorozattal rukkolt elő a braziljai visszatérése után megtáltosodó gárda, miközben 18 meccset megnyert és alig 10 gólt kapott a rendkívül masszív középpályával megtámogatott védelem.

A Marseille-t ugyan hazai pályán sem sikerült legyőzni egy újabb tömegverekedést hozó meccsen januárban (1-1), de amikor április elején becsúszott még egyetlen zakó a Nantes ellen, már elég megnyugtató volt az előny a tabellán. Az első számú üldöző OM körül ekkor már állt a bál az említett bundabotrány miatt, majd nem sokkal később közölték is az ítéletet, miszerint a következő szezonra a másodosztályba száműzték a marseille-ieket. A 36. fordulóban egy Toulouse elleni 1-0-lal be is biztosította a PSG az 1994-es francia bajnoki trófeát, mégpedig stílszerűen két braziljának összejátszása révén, hiszen a győztes találatot Valdo szögletéből Ricardo Gomes bólintotta a hálóba a meccs hajrájában.

A bajnokcsapat fő erénye a védekezése volt, a legendás Batsot méltó módon leváltó Bernard Lama 19 meccset hozott le kapott gól nélkül. A támadók közül a 13 gólos Ginolát az év játékosának választotta a France Football és a játékosok szervezete is, de Weah is 10 gólt szerzett, miközben a középpályáról a gyémántalakzat legvisszavontabb tagja, Le Guen és a szintén sok védekező feladatot kapó Guérin is hetet-hetet. Utóbbi ráadásul pályafutása legeredményesebb szezonjában a KEK-ben is összeszorgoskodott három találatot és ebben a sorozatban is az elődöntőig jutottak a párizsiak, mégpedig ismét a Real Madridot is kiütve a menetelésük során. Az igazán nagy nemzetközi kihívás viszont a Bajnokok Ligájában való debütálással jött el a következő szezonban. Fura módon az egyetlen olyan évben, amikor az átdolgozott logó miatt nem szerepelt az Eiffel torony a már ekkor is a Nike által szállított mezen.

 Bernard Lama ünnepel a szurkolókkal

Az első nagy BL-menetelés

A vezetőedző, a nem túl attraktív stílusa miatt a sikerek ellenére is sokat kritizált Artur Jorge a bajnoki cím után hazatért Portugáliába a Benfiáchoz és az első PSG-bajnokcsapat fontos játékosa, Luis Fernandez ült le a kispadra. Nála a védekezés kevésbé volt stabil, mint elődjénél, pedig többször alkalmazott öt védős felállást is, de közben Ricardo Gomes kevesebb bizalmat kapott és több különböző játékos váltotta egymást Roche mellett a védelem tengelyében. Az egyik középpályás szűrő pozíciójában Fournier helyett is nagyobb szerep jutott a korábban inkább támadó feladatokkal megbízott Daniel Bravónak, miközben Raí ebben az évben lett a csapat igazi ékköve és megduplázta bajnoki góljainak a számát.

A bajnokságot nehezen indították a párizsiak, de a BL-selejtezőben a magyar bajnok Vácot könnyedén, kettős győzelemmel verték ki, majd a nem éppen könnyű csoportjukat száz százalékos teljesítménnyel abszolválták. Előbb a Parc des Princes-ben a sztárok sorát felvonultató Bayern Münchent győzték le 2-0-ra Weah és Bravo találataival, majd a három évvel korábban még BEK-elődöntős Szpartak Moszkva otthonában is diadalmaskodtak 2-1-re, mégpedig hátrányból fordítva Le Guen bombájával és Valdo megpattanó szabadrúgásával. Az akkor még továbbjutásra álló Dinamo Kijevnek Weah lett a végzete az idegenbeli (2-1) és a hazai meccsen (1-0) is, hiszen Kijevben egy szögletből, Párizsban pedig Raí kapufája után fejelte a hálóba a győztes gólt.

A rendkívül sokoldalú libériai fenomén legnagyobb pillanata azonban a müncheni mérkőzésen jött el, hiszen a Bayern elleni meccs hajrájában a BL történetének egyik legszebb góljával döntötte el Weah a meccset. Egy Pascal Noumával való kényszerítőzés után már egy pazar labdaátvétellel maga mögött hagyta Christian Nerlingert és az elfekvő Dieter Freyt, majd kicselezte a friss világbajnok Jorginhót és Mehmet Schollt is, mielőtt pedig Lothar Matthaus elé léphetett volna, már ki is lőtte Oliver Kahn kapujának jobb felső sarkát.

A zárófordulóban még a PSG számára már tét nélküli meccsen is kiütötték 4-1-re a Szpartakot, Weah megint lőtt egy hatalmas bombát és egy gyönyörű szólógólt is. A Cruyff által dirigált Barcelona elleni negyeddöntőben is Libéria jelenlegi elnöke egyenlített a Nou Campban, miután Lama nagy hibájából megszerezték a katalánok a vezetést. Az 1-1 mindenesetre ígéretes eredmény volt már a visszavágóra, Weah pedig hetedik góljával a sorozat gólkirálya is lett. A visszavágón azonban már nem ő vitte a prímet, hanem kemény csapatmunkára volt szükségük a párizsiaknak a történelmi BL-elődöntő kivívásához az esélyesebb Barecelona ellen. Sokáig ugyanis nagy bajban voltak Luis Fernandez tanítványai, a támadásaikból az első félidőben csak két kapufára futotta, ez pedig közvetlen a szünet után megbosszulta magát, amikor Bakero előnyhöz juttatta a vendégeket. Ginola szép megmozdulása után később újra a keresztlécen csattant a labda, a Parc des Princes közönsége pedig kezdte azt hinni, hogy el van átkozva csapata. A 72. percben viszont Raí egy szöglet után a hálóba bólintott, ez pedig olyannyira feloldotta a csapat görcsösségét, hogy végül hosszabbítás se lett a meccsen, hanem hét perccel a vége előtt Guérin kilőtte a jobb alsó sarkot és továbblőtte a PSG-t egy történelmi mérkőzésen.

Az elődöntőben a címvédő Milan már túl nagy falatnak bizonyult, Párizsban a hosszabbításban Zvonimir Boban már előnyhöz juttatta az olaszokat, akik a San Siróban is diadalmaskodtak Dejan Szavicsevics duplájával. Az európai megterhelés közben a bajnokságban „csak” egy bronzéremre futotta a Nantes és a Lyon mögött, de a negyedik francia kupadiadallal trófea is került a vitrinbe abban az évben, amikor először jutott a legszűkebb európai elitbe a PSG, hiszen előbb járta meg az új formátumú Bajnokok Ligájának elődöntőjét, mint a Manchester United, a Liverpool, az Inter, a Juventus vagy a Real Madrid. 

A visszaesés

A következő nyáron azonban a még tehetősebb klubok elcsábították a csapattól Weaht, Ginolát, de távozott Valdo és Ricardo is, így olyan új játékosok érkeztek a klubhoz, mint Patrice Loko, Bruno Ngotty vagy Youri Djorkaeff, akik ugyan egy KEK-győzelemmel megszerezték a klub első és mindmáig egyetlen európai trófeáját, olyan magasságokba azonban már nem emelkedtek, mint az aranycsapat. A bajnokságban ugyanis velük nem sikerült győzni, és 18 éven keresztül olyan igazolásokkal sem, mint a jelenlegi sportigazgató Leonardo vagy a jelenlegi vezetőedző, Mauricio Pochettino, de még az ezredforduló tájékán Jay-Jay Okocha és Ronaldinho alkalmanként szemkápráztató játéka, majd a sokáig a gólrekordot tartó Pauleta eredményessége sem tudta visszavezetni a gárdát a csúcsra. 

Négy ezüst- és egy bronzérem valamint két kupagyőzelem színesítette még a Canal+ időszakát, a 2006-os távozásuk után, az Olympique Lyon hegemóniája idején viszont még a kiesés szele is megcsapta olykor a párizsiakat. A legrosszabbat végülis mindig sikerült elkerülni, a megfelelő infrastruktúra és a gazdasági környezet miatt pedig csak idő kérdése volt, mikor alakul ki egy újabb nagy projekt a francia fővárosban. Ezt végül 2011-ben a Qatar Sports Investments hozta el, de kétségünk sem lehet afelől, hogy ha nem a Nasser al-Khelaifi által irányított szervezet, akkor egy másik befektető biztosan lecsapott volna a kihasználatlan lehetőségre. Ezen tényezők alapján pedig a jövőben is garantáltnak tűnik, hogy Párizsban mindig érdemes lesz egyesületet építeni a szabad játékospiac 2000-es bevezetése óta a végletekig kapitalizált európai futballban.

Okocha, Rothen, Pochettino és Ronaldinho nem tudtak újabb bajnoki címet szerezni a PSG-nek