Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt,
amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.

1993-ban az első hivatalos Bajnokok Ligája döntőjét az Olympique Marseille gárdája nyerte, megszerezve ezzel Franciaország első európai kupasikerét, majd a következő öt évben még négyszer is eljutott a sorozatban induló francia csapat az elődöntőig (a labdarúgásban franciának tekinthető Monaco kétszer, valamint a PSG és a Nantes), miközben ’96-ban a KEK-trófeát is begyűjtötte a Paris Saint-Germain. Aligha gondolhattuk akkor, hogy az elkövetkező 22 évben európai kupagyőzelem nélkül maradnak a 2003-ig még Division 1-nek nevezett bajnokság klubjai. A kilencvenes évek nagy részében a francia az UEFA ranglistáján a Serie A mögött a második legerősebb ligának számított a kontinensen, innen azonban az ezredforduló után az ötödik helyre csúszott vissza, az elmúlt évtizedben pedig egy ideig még az a „csúfság” is megesett a Ligue 1-nel, hogy a hatodik helyen szerénykedett a koefficiensek rangsorában. Pedig a klubok mögött álló gazdasági háttér ennél jobb eredményekre predesztinálná az ország egyesületeit, hiszen Franciaország GDP-je nagyon stabilan a harmadik Európában. A viszonylag csendes állóvizet aztán 2011-ben kavarta fel a Qatar Investment Authority érkezése a korábbi hagyományaihoz éppen teljesen méltatlanul teljesítő PSG-nél, ahol rögtön nagy szabású befektetések kezdődtek, ennek hullámaihoz pedig a 2016-os EB-rendezés és a 2018-as VB-győzelem újabb lökéseket jelenthet a francia bajnokság megerősödésében. 

A Franciaországban egy csapásra hatalmas pénzügyi fölényre szert tevő klub ugyanis csak néhány szezon erejéig érte sokként a mezőny többi tagját, amikor elég gyorsan alakított ki igen meggyőző egyeduralmat, valamivel hosszabb, akár már most is érezhető távon azonban mindenképpen pozitívnak értékelhető a PSG-projekt megjelenése a francia klubfutball minden szegmense számára. Ez persze a liga belső szerkezetének átalakulásával is jár, és noha 79 éves történetében 10 bajnoki címnél többet egyetlen klub sem szerzett még és nem is olyan régen (2008-13) még hat év alatt hat különböző bajnokot avatott, a nemzetközi tendenciákkal párhuzamosan most már a Ligue 1 is erősen hierarchikus jelleget látszik ölteni, melynek szintjein az egyes kluboknak egymástól szögesen eltérő kihívásokkal kell szembesülniük a fejlődés vagy egyszerűen a talpon maradás érdekében.

Jelen posztban azt igyekszünk körbejárni, hogy

I. milyen módon jelennek meg a PSG-projektnek a francia ligára gyakorolt kedvező hatásai a nemzetközi porondon és a liga belső gazdasági folyamataiban,

II. a további három legtehetősebb francia élklub, a Lyon, a Marseille és a Monaco milyen egymástól homlokegyenest eltérő stratégiával igyekszik felvenni a párizsiak által rájuk kényszerített nagyobb tempót, illetve

III. a második vonalat képviselő egyesületek hogyan próbálnak megkapaszkodni a poszt-Bosman érában tapasztalható európai tendenciáknak megfelelő, a francia ligába amúgy némi késéssel begyűrűző folyamatok sodrában.

Már csak két mérkőzés van vissza az idei világbajnokságból, így az eddig lejátszott 62 találkozó alapján talán le lehet vonni néhány következtetést a tornáról és szerepéről a vb-k történetének illetve a labdarúgásnak az alakulásában. A világbajnokságokon látottak persze sohasem diktálták a nemzetközi tendenciákat, sokkal inkább fokmérői lehettek annak, mi folyik a különböző kontinensek műhelyeiben, mára pedig az európai bajnokságok mindent letaroló gazdasági fölényével amúgy is egy gócpontba vonódik össze minden sikeresebb játékos, szakember és innováció egyaránt, így sok újdonságot a szezon során zajló közvetítési kampányok mellett már nem hozhat egy ilyen torna a focikedvelőknek. Mivel azonban egyrészt páratlanul széles nézői réteget ér el, másrészt pedig páratlanul széles az indulók köre is a világ legnagyobb volumenű sporteseményén, akik ráadásul más körülmények között nem is nagyon mérettetnek meg egymással, így mégiscsak megkerülhetetlen figyelembe venni az itt tapasztaltakat.

Ebből kifolyólag remek táptalajt is teremtett az oroszországi világbajnokság is az európai labdarúgás fokozódó hegemóniájáról szóló elméletek elburjánzására, ha azonban az idei eredményeket alaposabban és szélesebb kontextusban vizsgáljuk, akkor fenntartásokkal kell kezelnünk ezeket a megállapításokat és az idei tornát is sokkal inkább az eddig is fennálló hierarchia cseppet sem kirívó megjelenésének kell értelmeznünk, melyben ráadásul a kontinens eddig privilegizált helyzete is közrejátszik. Márpedig ez a státusz a sportág globális fejlődésének érdekében várhatóan megváltozik a közeljövőben és új kihívásokkal kell majd szembenézniük Európa válogatottjainak.

Az UEFA által is alkalmazott Deloitte könyvvizsgáló cég idén is kiadta hagyományos, húszas listáját a világ legnagyobb bevételeit elkönyvelő futballklubjairól, melyet nem részletezett, összesített eredményekkel harmincasra egészít ki. Erre a harmincas listára immár negyedik éve csak európai egyesületek kerülnek fel, így a klubfutballban továbbra is egyedülálló gazdasági fölényben van az öreg kontinens legtehetősebb klubjai révén. A vagyonos csapatok megoszlása azonban távolról sem kiegyensúlyozott Európán belül, voltaképpen az öt élbajnokság növeli folyamatosan az előnyét minden más vállalkozással szemben, így a leggazdagabb harminc közé Európa keleti feléből idén egyedül a Zenyit Szentpétervár került be a 23. helyen.
Az alábbiakban azt igyekszünk nagyvonalakban áttekinteni, milyen a labdarúgás világát meghatározó gazdasági folyamatok rajzolódnak ki a Deloitte listájából. 

A labdarúgás talán legrégibb és legelcsépeltebb toposza, hogy a góllövők határozzák meg leginkább a csapatok arculatát, de voltaképpen uralják a teljes futballvilágot is. A 25, legalább hatvan millió eurót mozgató játékos-transzferből jelenleg 22 esetében támadóért fizettek ekkora összegeket a klubok, de ez az arány akár már a napokban tovább tolódhat például Aubameyang klubváltása révén. Persze a gólokat szállító játékosok halmaza sem homogén távolról sem, számos különböző stílusú játékos szerepel a különböző góllövőlisták élén. Jelen posztban ezeknek a karaktereknek a főbb erényeit igyekszünk körbejárni a statisztikák mentén, mégpedig annak a 21 támadónak az adatai révén, akik az öt élbajnokságban legalább tíz gólt szereztek. Ahogy látni fogjuk, eredményeiket nagyban befolyásolják csapataik stratégiájában betöltött különböző feladatköreik, így igazából a termékenységet is nagyban meghatározza, hogy milyen szerkezetben és képességeinek mennyire megfelelő feladatokkal van megbízva egy-egy támadó. Az sem mellékes, hogy bizonyos tevékenységek nem nagyon mérhetőek statisztikai mutatókkal, hiszen a támadók feladatai közé tartozik például a védelmek figyelmének elterelése labda nélküli elmozgásokkal, melyek hatékonyságának a mérésére szolgáló mutató csak indirekten áll rendelkezésünkre, de általánosságban véve is egyértelmű, hogy a játékosok értékelése nem alapozható teljesen statisztikai mutatókra. Az alábbiakban azonban igyekszünk sorba venni olyan szempontokat, melyek érdekesek lehetnek a támadók megítélésében, még ha néhány közülük meglehetősen köztudott tulajdonságokra is világít rá, összességében azonban a jelenségeket adott kontextusba helyezve segíthet piaci helyzetüket, így akár Aubameyangét is értelmezni.  

(A felhasznált statisztikák a whoscored.com, a transfermarkt.com és az understat.com oldalakról származnak)

We must march my darlings, we must bear the brunt of danger,
We the youthful sinewy races, all the rest on us depend,
Pioneers! O pioneers!

(Walt Whitman: Pioneers! O pioneers!)

A 2016-os év végén a kínai bajnokságról készítettünk összefoglalót, ezúttal pedig egy másik Európán kívüli, feltörekvőben lévő bajnokság, az észak-amerikai Major League Soccer felé fordítjuk a figyelmünket. Az ázsiai focival ellentétben az amerikai-kanadai liga a kulturális közelség miatt Európában viszonylag nagy teret kap például az Eurosport közvetítései révén, és Magyarországon is igencsak komoly fóruma alakult ki, de érdemes emitt talán külön is vetni egy pillantást arra, hogy hol is tart a liga terjeszkedése és hogy milyen fejlődési irányt követ. A kérdés azért is lehet érdekes, mert voltaképpen a labdarúgás számára sem lényegtelen, hogyan alakul a sportág helyzete az egyik legjelentősebb, ám még csak kis részben kiaknázott piacon, melyet már nem először igyekszik felfedezni magának a további evolúciója, no meg a világ legjelentősebb szponzoraival való együttműködés optimalizálása érdekében. Az MLS több mint húsz éves történetére visszatekintve az talán kijelenthető, hogy a nyugati területek feltárása már megkezdődött, a helyi közönség figyelmét nagy mértékben lekötő major sportok és a labdarúgás nemzetközi viszonyai azonban még számos kockázatot jelenthetnek a viszontagságoktól sem mentes út során. A főbb bázis-telepek talán már kiépültek, és a liga beindításához nélkülözhetetlen lökést adó 1994-es VB-rendezéshez hasonló jelentőséggel bírhat majd a 2026-os világbajnokság nagy valószínűséggel amerikai-mexikói-kanadai társrendezése is a folyamatban, addig azonban még komoly kihívásokat rejtegethet az észak-amerikai labdarúgás meghódításra váró prérije. 

Miután kialakult a jövő évi világbajnokság harminckettes mezőnye, és bebizonyosodott, hogy hatvan év után először nem lesz ott Olaszország a tornán, az Egyesült Államok pedig 32 év után, több helyen kritikák tárgyává vált újra a VB-selejtezők lebonyolításának módja. Bár Olaszország vesztét alighanem sokkal inkább saját belső problémái, a világranglista kiszámításának visszásságai vagy a hatvan évente egyszer egész egyszerűen bekövetkező hullámvölgy okozza, a hagyományosan sikeres csapatok további támogatottsága azért sem tűnik szükségesnek, mert közben közülük a legtöbben tovább nyújtották pozitív sorozatukat. Brazília továbbra sem hiányzik egyetlen VB-ről sem, és Németország (illetve jogelődjeként az NSzK) se bukott még selejtezőt. Argentína zsinórban 12., Spanyolország 11. VB-jére készül, de Dél-Korea is zsinórban 9, Mexikó 7, Franciaország, Anglia és Japán pedig 6 VB-re kvalifikálta már magát. Az újoncokat közben két miniállam, Izland és Panama jelenti, Peru 36, Egyiptom 28, Marokkó pedig 20 év után szerepelhet újra a legnagyobb labdarúgóeseményen. Jelen posztban lamentálgatunk a világ labdarúgásának változásairól és megpróbálunk kitérni a változtatások okaira is.

A VB-n résztvevő csapatok kiemelése a december 1-jei sorsoláshoz

A nyári uborkaszezon kitöltésére a sportsajtó már hetek óta remekül alkalmazza a Neymar nagy vihart kavaró klubváltásáról szóló történeteket, mely már csak az átigazolási rekord sohasem látott, több, mint 200%-os megdöntése miatt is igényt tarthat akár a labdarúgással csak felületesen foglalkozó közönség szélesebb rétegeinek érdeklődésére is. Korábban ugyan olyan elméletek is felmerültek, melyek szerint a PSG könyvelésének kozmetikázása érdekében Neymar a katari VB nagyköveti posztjáért kapna a szervezőbizottságtól akkora összeget, mellyel kivásárolhatná magát futó szerződéséből és hivatalosan „ingyen” érkezne Párizsba, valószínűbb azonban, hogy még ha esetleg van is valami alapja ennek az elképzelésnek, a katari tulajdonban lévő klub nem kívánja megkockáztatni az ezzel a trükkel járó imázsvesztést és esetleges szankciókat, hanem maga fizeti ki a Neymar szerződésébe belefoglalt 222 milliós kivásárlási árat. Megteheti ezt azért is, mert a közhiedelemmel ellentétben ez a hatalmas összegű transzfer mára egyáltalán nem jelenti a pénzügyi fair play (FFP) előírásainak automatikus megszegését, hiszen az európai labdarúgás elitklubjainak gazdasági helyzete a szűk rétegre összpontosuló legjelentősebb szponzori támogatások és marketingerő következtében olyannyira eltávolodott az elmúlt évtizedben a mezőny többi részétől, hogy teljesen más pénzügyi szférában mozog. A spanyol médiumokban megjelenő fenyegetőzések így jelen körülmények között nehezen értelmezhetőek és megvalósulásuk esetén még inkább megkérdőjeleződhetne a labdarúgást irányító szervezetek pártatlansága. Jelen posztban viszont inkább annak próbálunk utánajárni, hogyan engedheti meg magának a PSG, hogy bevételeinek mintegy 40%-át egyetlen játékos megvásárlására költse és vajon miért érheti meg ez az üzlet a klubnak.