Már csak két mérkőzés van vissza az idei világbajnokságból, így az eddig lejátszott 62 találkozó alapján talán le lehet vonni néhány következtetést a tornáról és szerepéről a vb-k történetének illetve a labdarúgásnak az alakulásában. A világbajnokságokon látottak persze sohasem diktálták a nemzetközi tendenciákat, sokkal inkább fokmérői lehettek annak, mi folyik a különböző kontinensek műhelyeiben, mára pedig az európai bajnokságok mindent letaroló gazdasági fölényével amúgy is egy gócpontba vonódik össze minden sikeresebb játékos, szakember és innováció egyaránt, így sok újdonságot a szezon során zajló közvetítési kampányok mellett már nem hozhat egy ilyen torna a focikedvelőknek. Mivel azonban egyrészt páratlanul széles nézői réteget ér el, másrészt pedig páratlanul széles az indulók köre is a világ legnagyobb volumenű sporteseményén, akik ráadásul más körülmények között nem is nagyon mérettetnek meg egymással, így mégiscsak megkerülhetetlen figyelembe venni az itt tapasztaltakat.

Ebből kifolyólag remek táptalajt is teremtett az oroszországi világbajnokság is az európai labdarúgás fokozódó hegemóniájáról szóló elméletek elburjánzására, ha azonban az idei eredményeket alaposabban és szélesebb kontextusban vizsgáljuk, akkor fenntartásokkal kell kezelnünk ezeket a megállapításokat és az idei tornát is sokkal inkább az eddig is fennálló hierarchia cseppet sem kirívó megjelenésének kell értelmeznünk, melyben ráadásul a kontinens eddig privilegizált helyzete is közrejátszik. Márpedig ez a státusz a sportág globális fejlődésének érdekében várhatóan megváltozik a közeljövőben és új kihívásokkal kell majd szembenézniük Európa válogatottjainak.

Az UEFA által is alkalmazott Deloitte könyvvizsgáló cég idén is kiadta hagyományos, húszas listáját a világ legnagyobb bevételeit elkönyvelő futballklubjairól, melyet nem részletezett, összesített eredményekkel harmincasra egészít ki. Erre a harmincas listára immár negyedik éve csak európai egyesületek kerülnek fel, így a klubfutballban továbbra is egyedülálló gazdasági fölényben van az öreg kontinens legtehetősebb klubjai révén. A vagyonos csapatok megoszlása azonban távolról sem kiegyensúlyozott Európán belül, voltaképpen az öt élbajnokság növeli folyamatosan az előnyét minden más vállalkozással szemben, így a leggazdagabb harminc közé Európa keleti feléből idén egyedül a Zenyit Szentpétervár került be a 23. helyen.
Az alábbiakban azt igyekszünk nagyvonalakban áttekinteni, milyen a labdarúgás világát meghatározó gazdasági folyamatok rajzolódnak ki a Deloitte listájából. 

A labdarúgás talán legrégibb és legelcsépeltebb toposza, hogy a góllövők határozzák meg leginkább a csapatok arculatát, de voltaképpen uralják a teljes futballvilágot is. A 25, legalább hatvan millió eurót mozgató játékos-transzferből jelenleg 22 esetében támadóért fizettek ekkora összegeket a klubok, de ez az arány akár már a napokban tovább tolódhat például Aubameyang klubváltása révén. Persze a gólokat szállító játékosok halmaza sem homogén távolról sem, számos különböző stílusú játékos szerepel a különböző góllövőlisták élén. Jelen posztban ezeknek a karaktereknek a főbb erényeit igyekszünk körbejárni a statisztikák mentén, mégpedig annak a 21 támadónak az adatai révén, akik az öt élbajnokságban legalább tíz gólt szereztek. Ahogy látni fogjuk, eredményeiket nagyban befolyásolják csapataik stratégiájában betöltött különböző feladatköreik, így igazából a termékenységet is nagyban meghatározza, hogy milyen szerkezetben és képességeinek mennyire megfelelő feladatokkal van megbízva egy-egy támadó. Az sem mellékes, hogy bizonyos tevékenységek nem nagyon mérhetőek statisztikai mutatókkal, hiszen a támadók feladatai közé tartozik például a védelmek figyelmének elterelése labda nélküli elmozgásokkal, melyek hatékonyságának a mérésére szolgáló mutató csak indirekten áll rendelkezésünkre, de általánosságban véve is egyértelmű, hogy a játékosok értékelése nem alapozható teljesen statisztikai mutatókra. Az alábbiakban azonban igyekszünk sorba venni olyan szempontokat, melyek érdekesek lehetnek a támadók megítélésében, még ha néhány közülük meglehetősen köztudott tulajdonságokra is világít rá, összességében azonban a jelenségeket adott kontextusba helyezve segíthet piaci helyzetüket, így akár Aubameyangét is értelmezni.  

(A felhasznált statisztikák a whoscored.com, a transfermarkt.com és az understat.com oldalakról származnak)

We must march my darlings, we must bear the brunt of danger,
We the youthful sinewy races, all the rest on us depend,
Pioneers! O pioneers!

(Walt Whitman: Pioneers! O pioneers!)

A 2016-os év végén a kínai bajnokságról készítettünk összefoglalót, ezúttal pedig egy másik Európán kívüli, feltörekvőben lévő bajnokság, az észak-amerikai Major League Soccer felé fordítjuk a figyelmünket. Az ázsiai focival ellentétben az amerikai-kanadai liga a kulturális közelség miatt Európában viszonylag nagy teret kap például az Eurosport közvetítései révén, és Magyarországon is igencsak komoly fóruma alakult ki, de érdemes emitt talán külön is vetni egy pillantást arra, hogy hol is tart a liga terjeszkedése és hogy milyen fejlődési irányt követ. A kérdés azért is lehet érdekes, mert voltaképpen a labdarúgás számára sem lényegtelen, hogyan alakul a sportág helyzete az egyik legjelentősebb, ám még csak kis részben kiaknázott piacon, melyet már nem először igyekszik felfedezni magának a további evolúciója, no meg a világ legjelentősebb szponzoraival való együttműködés optimalizálása érdekében. Az MLS több mint húsz éves történetére visszatekintve az talán kijelenthető, hogy a nyugati területek feltárása már megkezdődött, a helyi közönség figyelmét nagy mértékben lekötő major sportok és a labdarúgás nemzetközi viszonyai azonban még számos kockázatot jelenthetnek a viszontagságoktól sem mentes út során. A főbb bázis-telepek talán már kiépültek, és a liga beindításához nélkülözhetetlen lökést adó 1994-es VB-rendezéshez hasonló jelentőséggel bírhat majd a 2026-os világbajnokság nagy valószínűséggel amerikai-mexikói-kanadai társrendezése is a folyamatban, addig azonban még komoly kihívásokat rejtegethet az észak-amerikai labdarúgás meghódításra váró prérije. 

Miután kialakult a jövő évi világbajnokság harminckettes mezőnye, és bebizonyosodott, hogy hatvan év után először nem lesz ott Olaszország a tornán, az Egyesült Államok pedig 32 év után, több helyen kritikák tárgyává vált újra a VB-selejtezők lebonyolításának módja. Bár Olaszország vesztét alighanem sokkal inkább saját belső problémái, a világranglista kiszámításának visszásságai vagy a hatvan évente egyszer egész egyszerűen bekövetkező hullámvölgy okozza, a hagyományosan sikeres csapatok további támogatottsága azért sem tűnik szükségesnek, mert közben közülük a legtöbben tovább nyújtották pozitív sorozatukat. Brazília továbbra sem hiányzik egyetlen VB-ről sem, és Németország (illetve jogelődjeként az NSzK) se bukott még selejtezőt. Argentína zsinórban 12., Spanyolország 11. VB-jére készül, de Dél-Korea is zsinórban 9, Mexikó 7, Franciaország, Anglia és Japán pedig 6 VB-re kvalifikálta már magát. Az újoncokat közben két miniállam, Izland és Panama jelenti, Peru 36, Egyiptom 28, Marokkó pedig 20 év után szerepelhet újra a legnagyobb labdarúgóeseményen. Jelen posztban lamentálgatunk a világ labdarúgásának változásairól és megpróbálunk kitérni a változtatások okaira is.

A VB-n résztvevő csapatok kiemelése a december 1-jei sorsoláshoz

A nyári uborkaszezon kitöltésére a sportsajtó már hetek óta remekül alkalmazza a Neymar nagy vihart kavaró klubváltásáról szóló történeteket, mely már csak az átigazolási rekord sohasem látott, több, mint 200%-os megdöntése miatt is igényt tarthat akár a labdarúgással csak felületesen foglalkozó közönség szélesebb rétegeinek érdeklődésére is. Korábban ugyan olyan elméletek is felmerültek, melyek szerint a PSG könyvelésének kozmetikázása érdekében Neymar a katari VB nagyköveti posztjáért kapna a szervezőbizottságtól akkora összeget, mellyel kivásárolhatná magát futó szerződéséből és hivatalosan „ingyen” érkezne Párizsba, valószínűbb azonban, hogy még ha esetleg van is valami alapja ennek az elképzelésnek, a katari tulajdonban lévő klub nem kívánja megkockáztatni az ezzel a trükkel járó imázsvesztést és esetleges szankciókat, hanem maga fizeti ki a Neymar szerződésébe belefoglalt 222 milliós kivásárlási árat. Megteheti ezt azért is, mert a közhiedelemmel ellentétben ez a hatalmas összegű transzfer mára egyáltalán nem jelenti a pénzügyi fair play (FFP) előírásainak automatikus megszegését, hiszen az európai labdarúgás elitklubjainak gazdasági helyzete a szűk rétegre összpontosuló legjelentősebb szponzori támogatások és marketingerő következtében olyannyira eltávolodott az elmúlt évtizedben a mezőny többi részétől, hogy teljesen más pénzügyi szférában mozog. A spanyol médiumokban megjelenő fenyegetőzések így jelen körülmények között nehezen értelmezhetőek és megvalósulásuk esetén még inkább megkérdőjeleződhetne a labdarúgást irányító szervezetek pártatlansága. Jelen posztban viszont inkább annak próbálunk utánajárni, hogyan engedheti meg magának a PSG, hogy bevételeinek mintegy 40%-át egyetlen játékos megvásárlására költse és vajon miért érheti meg ez az üzlet a klubnak.

Valószínűleg Magyarországon keveseket hoz lázba, hogy péntek este megkezdődik a belga labdarúgó bajnokság legújabb szezonja, mégpedig az élvonalba hosszú idő után visszatérő, a világ egyik legrégebbi klubjának számító Royal Antwerp és a címvédő Anderlecht összecsapásával. Miközben a belga labdarúgó-válogatott az utóbbi években megkülönböztetett figyelmet kap a világversenyek előtt, a belga bajnokság talán az egyik legelhanyagoltabb nyugat-európai liga a nemzetközi sajtóban. Pedig a Jupiler League bőven erőn felült teljesítve szép lassan a nyolcadik helyre kúszott fel az UEFA ranglistáján, ami feltehetően a jelenlegi helyzetben a maximum, amit az ország elérhetett az elmúlt 15 évben szélsőségesen elitistává váló európai labdarúgásban, és még ha a várható visszaesés mellett ez egyáltalán nem is jelenti azt, hogy az ország klubjai meg tudnák közelíteni az öt élbajnokság legerősebb egyesületeit, azért az mindenképpen figyelemreméltó, hogy az egyre kiemelkedőbb spanyolok mögött Belgium az utóbbi évek legjelentősebb fejlődését produkálta a koefficiensek számában a kontinensen.

Az utánpótlás megreformálásáról szóló, széles körben elterjedt magyarázat mellett érdemes talán arra is kitérni, milyen tényezők tették lehetővé, hogy az önmagában sok újdonságot nem tartalmazó program Belgiumban jó táptalajra találjon, hiszen aligha szabad elhanyagolni a stabil gazdasági háttér vagy a fejlett infrastruktúra szerepét, de még az ország sajátságos történelme és kulturális tagoltsága is bizonyosan hozzájárul az eredményességhez, így a belga labdarúgás magán viseli az ország kialakulásának és történelmének jegyeit. Voltaképpen Belgium létrejöttét nagyban annak köszönheti, hogy a XIX. század első felében a „nagyhatalmak” sem Franciaországot, sem Hollandiát nem akarták erősíteni a területtel, így az önálló ország megszületését támogatták a francia és flamand nyelvű területek amolyan politikai zabigyerekeként. Ebből adódóan különösen egységes nemzetkép azóta sem alakult ki az országban, hanem a különböző kultúrák együttélésének lett inkább váltakozó sikerű mintája, melyet a 2010-11-ben kormány nélkül töltött 589 nap is jól szimbolizál. A kulturális megosztottság azonban a labdarúgás sajátságos fejlődési modelljére pozitív hatással lehet, ez pedig az európai futball „nagyhatalmainak” sincs ellenére, hiszen az ország mérete azért annyira behatárolja a lehetőségeit, hogy túl komoly vetélytárs lehessen, ugyanakkor a belga liga viszonylagos sikereivel megnehezíti a potenciálisan jóval veszélyesebb ellenfelek helyzetét, miközben Afrikából vagy Kelet-Európából érkező játékosok „kiképzésével” is a topligák remek beszállítójává válik.