Alig ér végett az U21-es EB és a Konföderációs kupa, július 7-én rajtol is az "uborkaszezon" újabb színes, ám sokak által megkérdőjelezett sportértékkel bíró labdarúgótornája. Előbb Francia Guyana debütálásával, majd egy Clásico centroamericanóval megkezdődik ugyanis a 2017-es Aranykupa, mely a CONCACAF-régió (Confederation of North, Central American and Caribbean Association Football) kontinensbajnokságaként is értelmezhető, de így kétségtelenül a legkülönösebb a FIFA által elismert hat konföderáció regionális tornája közül több szempontból is.

• Az Aranykupa elsősorban az Egyesült Államok „házi” rendezvényének tekinthető, ugyanis 1991-ben a CONCACAF akkorra gyakorlatilag VB-selejtezővé degradálódott tornáját a USSF támasztotta fel mintegy a ’94-es VB-rendezésre készülve, a régió kontinensbajnokságának házigazdája pedig azóta is minden egyes alkalommal az Egyesült Államok.
• Ennek egyik oka (és valamelyest következménye is), hogy hatalmas szakadék tátong a konföderációt alkotó tagországok lehetőségei között, úgy a futballszövetségek szervezeti felépítésében, mint az országok méretében és gazdasági helyzetében egyaránt.
• Ahogy a konföderáció nyakatekert elnevezése is mutatja (Észak-, Közép-amerikai és Karibi Labdarúgó-szövetségek Konföderációja), voltaképpen nem áll egy földrész a kontinensbajnokság mögött, és még csak nem is a három régióból álló geológiai Észak-Amerikát fedi le a szervezet, hiszen még apróbb dél-amerikai országok is akadnak a tagjai között (Guyana, az idén a tornán debütáló Francia Guyana vagy a holland válogatottal szép sikereket elérő Aaron Winter, Edgar Davids és Clarence Seedorf szülőhazája, Suriname). Mindeközben az amúgy is heterogén zónákat képviselő három unió, az észak-amerikai NAFU, a közép-amerikai UNCAF és a karibi CFU voltaképpen egymással is versengenek.
• A CONCACAF 41 tagországa közül 6-ot jelenleg nem ismer el a FIFA, mégpedig igencsak kényes okokból, elsősorban a francia sportdiplomácia és politika vétója miatt. Ezen területek válogatottjai ugyanakkor az Aranykupán részt vehetnek és egyre meghatározóbb szerepet is játszanak a konföderáció életében. Három francia tengerentúli megye, Francia Guyana, Guadeloupe és Martinique összesen már kilenc Aranykupa-kvalifikációval büszkélkedhet, miközben azért a francia tengerentúli területnek számító Saint-Martin, valamint ugyanezen sziget déli részén a Hollandiához tartozó Sint Maarten, illetve a Holland Antillák felbomlása után továbbra is Hollandiához tartozó Bonaire jóval szerényebb erőt képviselnek.
• Mindemellett most olyan ország is ott lesz az idei tornán (nem is teljesen esélytelenül), melynek független államként ez lesz az első jelentős világversenye, nevezetesen a Holland-Antillákból kiváló Curaçao, de a FIFA-tagságért egyelőre hiába folyamodó Francia Guyana is debütáló tornájára készül, mégpedig rendhagyó módon egy világbajnokkal a soraiban.

Szezonértékelő sorozatunk harmadik és egyben befejező részében az öt élbajnokság játékosainak egyéni statisztikáit vesszük számba, mégpedig a korábbi hasonló posztjainkhoz (2015 november, 2016 április, 2016 november) hasonlóan a mennyiségi mutatók helyett ezúttal is inkább a különböző játékelemek hatékonyságára koncentrálunk elsősorban. Ennek nem csak az az oka, hogy a mennyiségi mutatók mára bárki számára könnyen elérhetőek több labdarúgó-statisztikával foglalkozó oldalon, hanem az is, hogy az egyes játékosok kvantitatív eredményei még nagyobb mértékben függnek csapatuk játékától, mint a hatékonysági mutatók. Hiszen például egy rendre mélyen védekező gárda védői nyilván az átlagnál több felszabadítást fognak bemutatni, a sok támadásban a szélsők egyéni képességeire építő vezetőedző játékosai pedig jóval több cselt, melyből nyilván a sikeres cselek száma is magasabb lesz és még hosszan folytathatnánk a sort. Nyilván az itt tárgyalt hatékonysági kategóriák sem választhatóak el teljesen a játékostársak teljesítményétől vagy a csapat stratégiájától, de voltaképpen ugyanúgy igaz ez olyan szélesebben elfogadott és használt statisztikákra is, mint a góllövőlista.

Megjegyezhetjük továbbá azt is, hogy a posztban terítékre kerülő mutatók csak egyetlen szegmensét jelentik a labdarúgók játékának, az egyéni összteljesítmény értékeléséhez nyilván a statisztikák minél szélesebb körű, együttes vizsgálata visz a legközelebb, mostani kitérőnk azonban egyfajta játéknak nem kevésbé alkalmas, mint mondjuk a már emlegetett, szinte kizárólag csak a csatárokat egy még lecsupaszítottabb módszerrel favorizáló góllövőlista.

A modern futballban lehetetlen nyerni, ha nem változol folyamatosan
Fabio Capello

Szezonértékelő sorozatunk második részében - egy tavalyi kísérletünkhöz hasonlóan - azt igyekszünk körbejárni milyen változások figyelhetők meg a futballpályákon, hogyan változik a labdarúgás a szemünk előtt. Azt már egy évvel ezelőtt megállapítottuk, hogy a foci felgyorsulása elsősorban a passzjáték jellegzetességeiben érhető tetten, miközben a játék szinte minden más elemére a hatékonyság privilégiuma nyomja rá a bélyegét, vagyis a mennyiségi csökkenéshez minőségi javulás társul. Az öt élbajnokság 2016/17-es szezonjában voltaképpen ezen tendenciák továbbfejlődését figyelhettük meg, néhány módosulásra és érdekes részletre azonban talán érdemes külön kitérnünk.

Azt persze most is ki kell hangsúlyoznunk, hogy az általunk vizsgált nagy átlagok csak amolyan makroszintű jelenségeket vizsgálnak, hiszen az egyes ligákat gyakran merőben eltérő játékstílust követő csapatok alkotják, melyek maguk is folyamatosan változtatják stratégiájukat. Ugyanakkor a főbb tendenciák azt megmutatják, mely irányokat követ a legtöbb csapat a leggyakrabban, vagyis melyik stratégia a legsikeresebb, melyet aztán a labdarúgás természetes evolúciója révén a legtöbb élvonalbeli csapatnál megfigyelhetünk. Vesézgetésünket a felszínnek tekinthető gól-statisztikákkal kezdjük, majd a támadások jellegzetességeinek boncolgatása után a védekezés jelentős változásaira is kitérünk.

(adataink forrását továbbra is a whoscored.com 2009 óta rögzített statisztikái jelentik) 

Jelen iromány középpontjában a címben is szereplő futballszurkoló abban a régimódi jelentésében értendő, mely a lakóhelye közelében székelő futballklubbal szimpatizáló és annak stadionjába rendszeresen kilátogató személyt takar. A terminológiai konkretizálás azért szükséges, mert a globális tv-közvetítések, az online streamek, az internetes sajtó, blogok, fórumok és a határok nélküli marketingtechnikák világában a távoli rajongóknak a stadionokba csak ritkán (ha egyáltalán) eljutó, így „csapatával” merőben eltérő viszonyban álló, amolyan virtuális rajongótábor a számbeli fölényével az utóbbi évtizedekben fokozatosan háttérbe szorította a hagyományos értelemben vett szurkolókat. Ez utóbbi kategória a világ leggazdagabb klubjai esetében manapság egyre elhanyagolhatóbb hányadát teszi ki a szurkolói csoportnak és egyre kisebb jelentőséggel is bír ezen egyesületek életében és voltaképpen az egész futballvilág működésében is, hiszen a világ egyéb részein közben a kialakuló virtuális rajongótáborok miatt a helyi, szerényebb keretek között müködő csapatok régimódi szurkolótáborai is egyre kisebbek. Mindeközben a Deloitte éves jelentése alapján a világ húsz legtehetősebb klubjainak költségvetésében a jegy- és bérleteladásokból származó bevételek súlya egyre csökken, az alig tíz évvel ezelőtti 28% helyett már csak 18%-ot tesz ki, miközben a globális marketingértékre építő (és azt kiépítő) szponzorok korábban sohasem látott mértékben, 43%-ban határozzák meg a klubok pénzügyi helyzetén keresztül az erőviszonyokat és nyilván a virtuális rajongótábor kialakulásával van szoros összefüggésben a televíziós közvetítési díjakból befolyó hozam is, még ha az egyes ligák hatalmi rendszere azt nem ritkán erősen torzítja is.

A hagyományos értelemben vett szurkolótábor jelentősége azért továbbra is jelentős abban, hogy hozzájárul a klub vonzó imázsának kialakításához a közvetítésekben a virtuális rajongótábor számára, így szezonértékelő sorozatunk első posztjában az épp véget érő szezon átlagnézőszámaival foglalkozunk és azokból igyekszünk néhány következtetést levonni a stadionok látogatottságának főbb tendenciáiról, egy széles kitérő után különös tekintettel majd a sok szempontból privilegizált öt élbajnokság helyzetére.

ha van valami, amit megtanulhattunk, az az, hogy bárkit meg lehet ölni
(Michael Corleone)

Tizenegy zsinórban nyert bajnoki cím után fosztotta meg a HNK Rijeka a trónjától a Dinamo Zagrebet a horvát bajnokságban, ezzel pedig nem csak története első bajnoki címét nyerte a rijekai csapat, de vissza is vágott a fővárosiaknak a ’99-es sérelmeiért. A „vendettát” az tenné akár még teljesebbé, ha az utolsó fordulóban még a Maksimirben, majd május 31-én a kupadöntőben is borsot tudnának törni a fehérek a rivális orra alá.

Ahogy az már lenni szokott a hasonló hatalomváltások esetében, a jelenség voltaképpen logikus következménye a horvát labdarúgás belső szerkezetében zajló változásoknak. A nemzetközi sikerek ellenére ugyanis a Prva Liga helyzete cseppet sem nevezhető rózsásnak, a hosszú ideig regnáló zászlóshajó, a Dinamo is kisebb válságon esik át, a hátország pedig gyakran a szakadék szélén táncol. Az utóbbi években azonban új, ambiciózus befektetők jelentek meg a ligában és ez hozzájárult az elkerülhetetlen átformálódás megkezdéséhez. A harmadik évezred kihívásainak is megfelelő, jól működő liga megszületése felé vezető út persze még hosszú és igencsak bizonytalan, a kiépült rendszer miatt feltehetően a leköszönő bajnokot sem kell hosszú távon félteni, a paradigmaváltással felérő idei szezonzárásnál azonban érdemes elidőzni és kicsit alaposabban megvizsgálni a horvát labdarúgás helyzetét, melyet jelen poszt a következő témák mentén igyekszik megkísérelni:

1.) A horvát liga helyzete
2.) A Dinamo válsága
3.) A változás szele
4.) A rijekai főnix

„az ösztöne azt súgja, hogy ez az aréna rossz, ez az óriási bronzszem, amelyen a boronák és a pálmalevelek már kirajzolták a korábbi küzdelmek nyomaitól komor, görbe ösvényeiket.”
(Julio Cortazar: Minden tűz: tűz)

A héten megkezdődött a Libertadores-kupa 2017-es szezonjának csoportköre. A sorozat 57 éves történetével messze a legrégebbi a BL-rendszerű kontinentális versengések között, hiszen már 1962 óta, vagyis az európai BL beindulását harminc évvel megelőzve csoportkör utáni egyenes kieséses szakasszal bonyolítják le a legjobb dél-amerikai klubok versengését, melyet még csak nem is csúfolnak „bajnokok” ligájának. A Conmebol persze mindössze tíz tagországgal rendelkezik, így közöttük jóval egyszerűbb feladat elosztani a Libertadores-kupában résztvevő helyeket, mint az UEFA viadalában az 55 tagország között. Ennek ellenére az idei kiírástól életbe léptetett, első ránézésre nem túl jelentősnek tűnő változtatásokat takaró reform elég nagy port kavart, ami aztán a sorozat jövőképét is megváltoztathatja:

• Az összes indulók számát 38-ról 47-re emelték, ezzel párhuzamosan ugyanakkor a 32 csoportkörös helyből már nem 6, hanem csak 4 dől el selejtezőkön.
• A selejtezők tíz legjobb kiesője a második számú kontinentális kupasorozatban, a Copa Sudamericanában folytathatja.
• A két kupasorozat a korábbi fél-fél éves időtartam helyett egész évben zajlik majd, immár nem váltva egymást, hanem egymással párhuzamosan.

A változtatásokból azért talán elsőre is látszik, hogy az európai gyakorlathoz hasonlóan az egyre több főtáblás csapatot indító jelentősebb ligák top csapatai felé tolódik el a hangsúly, míg a selejtezőkben várhatóan elvérző, vagy a Copa Sudamericanában versengő csapatoknak kevesebb rivaldafény jut. A változtatások legjelentősebb következménye, hogy a 19 évig meghívottként részt vevő Mexikó elhagyta a sorozatot (egyelőre „ideiglenesen”), ezzel pedig nem csak a kupa arculata változik meg, de a Concacaf és a Conmebol többek között a FIFA-elnök, Gianni Infantino által is szorgalmazott, több szempontból esedékes együttműködése is gyengülni látszik.

"A valóság csak a tapasztalatban létezik, a saját tapasztalatunkban,
és bár csak saját tapasztalat, ha elbeszéljük, történetté válik."

(Gao Xingjian: Lélek-hegy)

A kupadöntő visszavágójával az utolsó akkordjához érkezik vasárnap a kínai bajnokság (Chinese Super League, CSL) történetének legnagyobb nemzetközi visszahangot kapó szezonja. 2016 elején ugyanis a korábban már jelen blogon is vesézgetett lassú terjeszkedés után a jelentős politikai és gazdasági hátszél hatására a liga csapatai olyan komoly erődemonstrációt tartottak a nemzetközi átigazolási piacon, ami egycsapásra a CSL felé irányította számos nemzetközi sport- és híroldal érdeklődését is, ezt pedig korábban más eszközökkel vagy a viszonylagos sikerekkel nem sikerült elérni.

Túl azon, hogy az Európában is ismertebb nevek Kínába csábításával a liga színvonalát is igyekeztek emelni, a költekezés szinte leplezetlen marketingfogásnak is minősült, mely voltaképpen sikeresen vonzotta magához mind a világ, mind a hazai közönség malíciától cseppet sem mentes figyelmét. Mindeközben a startuphoz illő hangzatos programok mögött a valódi cél a kínai labdarúgás rövid távú felemelkedése helyett alighanem inkább a hazai közönségnek a hosszabb távú projektekhez szükséges megnyerése lehetett. A labdarúgóakadémiák gombamódra szaporodnak az országban, a növendékek felkutatásához és megtartásához viszont a társadalom szélesebb rétegeire van szükség. A Nielsen Sports idei felmérése szerint a lakosság érdeklődése fokozatosan növekszik a sportág iránt, és a tendenciák alapján jó esély van rá, hogy a jelenlegi ötödik helyről (a kosárlabda, az asztalitenisz, a tollaslabda és az úszás mögött) a labdarúgás feljebb lépjen a kedvencek listáján.

Mert ne legyünk naivak, azt nyilván a kínai labdarúgás irányítói is pontosan látják, hogy a kínai foci színvonala messze van a legnagyobbaktól és senki nem gondolja közülük komolyan, hogy néhány légiós leigazolásával a kínai válogatott teljesítménye egy csapásra fellendül vagy a nemzeti gárda rögtön a világ élvonalába ugrik. Sokkal inkább a megfelelő gazdasági háttér és az országban rejlő hatalmas marketingérték kiaknázása a jelenlegi cél a fokozatosabb fejlődéshez, a saját utánpótlásbázis és a saját futballidentitás kialakításához, mely nékülözhetetlen előbb Ázsia, majd a világ élmezőnyébe való felzárkózáshoz.

Ennek a folyamatnak a jelenlegi állását ebben a posztban azon kérdések mentén igyekszünk feltérképezni, hogy (1) hol tart a kínai foci az ázsiai labdarúgásban, (2) milyen változásokon ment át a liga az elmúlt szezonban, (3) milyen fajta identitás alakulhat ki mindebből és végül (4) mi lehet a vasárnapi kupadöntő jelentősége.

(a játékosok és a csapatok nevében a magyar írásmód helyett továbbra is maradunk a nemzetközi sajtóban elterjedtebb angol átírásnál)