Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

Új capo a horvát ligában

2017. május 21. - Legris

 

ha van valami, amit megtanulhattunk, az az, hogy bárkit meg lehet ölni
(Michael Corleone)

 

Tizenegy zsinórban nyert bajnoki cím után fosztotta meg a HNK Rijeka a trónjától a Dinamo Zagrebet a horvát bajnokságban, ezzel pedig nem csak története első bajnoki címét nyerte a rijekai csapat, de vissza is vágott a fővárosiaknak a ’99-es sérelmeiért. A „vendettát” az tenné akár még teljesebbé, ha az utolsó fordulóban még a Maksimirben, majd május 31-én a kupadöntőben is borsot tudnának törni a fehérek a rivális orra alá.

Ahogy az már lenni szokott a hasonló hatalomváltások esetében, a jelenség voltaképpen logikus következménye a horvát labdarúgás belső szerkezetében zajló változásoknak. A nemzetközi sikerek ellenére ugyanis a Prva Liga helyzete cseppet sem nevezhető rózsásnak, a hosszú ideig regnáló zászlóshajó, a Dinamo is kisebb válságon esik át, a hátország pedig gyakran a szakadék szélén táncol. Az utóbbi években azonban új, ambiciózus befektetők jelentek meg a ligában és ez hozzájárult az elkerülhetetlen átformálódás megkezdéséhez. A harmadik évezred kihívásainak is megfelelő, jól működő liga megszületése felé vezető út persze még hosszú és igencsak bizonytalan, a kiépült rendszer miatt feltehetően a leköszönő bajnokot sem kell hosszú távon félteni, a paradigmaváltással felérő idei szezonzárásnál azonban érdemes elidőzni és kicsit alaposabban megvizsgálni a horvát labdarúgás helyzetét, melyet jelen poszt a következő témák mentén igyekszik megkísérelni:

1.) A horvát liga helyzete
2.) A Dinamo válsága
3.) A változás szele
4.) A rijekai főnix

 

 

A horvát liga helyzete

 

Horvátország mindössze 4,2 millió lakossal rendelkezik, a szövetség pedig az új évezred elején belátta, hogy ekkora „piac” bajosan képes eltartani a kor üzleti tendenciáinak megfelelő 16 csapatos labdarúgó élvonalat. Így aztán a 2012/13-as szezonban már csak 12, egy évre rá pedig 10 klub részvételével rendezték meg a Prva Ligát, kevesebb klubra koncentrálva a nagyobb szponzori és szövetségi támogatásokat, televíziós bevételeket. A magyarországi helyzettel szemben azonban eközött a tíz klub között voltaképpen az ország minden jelentős régiója képviselteti magát, mégpedig horvát szinten jelentősnek számító városok révén. Jelenleg Zágráb is szinte tökéletes arányban a népességgel az indulók 20%-át adja, a szintén két első osztályú klubot adó Split kisebbik egyesülete pedig éppen búcsúzóban van idén (miközben a magyar NB1 42%-át idén budapesti klubok teszik ki, az ország déli fele szinte teljesen eltűnt a futballtérképről, Mezőkövesd, Gyirmót vagy a visszajutó Felcsút valódi futballpiaci jelentőségéről pedig talán beszélni sem érdemes).

Nyilván nem lehet ennek a változtatásnak a számlájára írni, de az elmúlt években egészen rendkívüli teljesítményt produkáltak a horvát klubok az európai kupasorozatokban. No persze ez nem látványos eredményeket jelent, természetesen egyik horvát csapat sem élte túl a BL vagy az EL csoportkörét, a Platini nevével fémjelezhető, szélsőségesen elitista rendszerben ez jóformán csak a leggazdagabb futballigák privilégiuma és gyakorlatilag lehetetlen célkitűzés egy olyan országtól, mely a GDP (és ezen keresztül a futballra fordítható anyagi források) terén csak a 31. helyet foglalja el az UEFA tagországai között. Ugyanakkor nagyon is figyelemreméltó, hogy a légiósokra épülő válogatott remeklése mellett Horvátország 2010 óta folyamatosan felfelé kúszik a koefficiens-ranglistán is, jelenleg egyetlen tizeddel marad el a 15. helyezettől, ami a korábbi szabályok szerint 2 BL-selejtezős helyet jelentett volna, ám a Platini-éra utolsó húzásának tekinthető, 2018-tól életbe lépő újabb elitista „reformok” miatt azonban már nem. Így is különleges, hogy a Prva Liga megelőzi például a román, a dán vagy a lengyel bajnokságot is. A Dinamo a BL-selejtezők mindössze 5 helyért küzdő bajnoki ágán az utóbbi nyolc kiírásban négyszer is átverekedte magát, ennél többször pedig egyetlen másik ország bajnoka sem.

Mindezt egyébként úgy, hogy CIES kutatóintézet tanulmánya szerint Horvátország a világ nyolcadik legnagyobb futballista-exportőre az európai ligák felé például Hollandia, Portugália, Nigéria vagy Kolumbia előtt, de a lakossággal összevetve az egy főre jutó légiósok számában csak Montenegró és Uruguay előzi meg a horvátokat. A nevelőegyesületek rangsorában az első tízbe a spanyolokon kívül csak Horvátországból fér be két klub (a Dinamo és a Hajduk, de az Osijek is ott van az első harmincban), miközben a tehetséges utánpótlás kiapadhatatlan forrását jelzi, hogy a nemzetközi színtéren is relatíve jól teljesítő Prva Liga klubjai is kimagaslóan magas arányban alkalmaznak saját nevelésű játékosokat, az átlagéletkor pedig az egyik legalacsonyabb a kontinensen. Ennek a körülményekhez képest rendkívül széles bázisnak, a sportban kifejeződő nemzeti szenvedélynek magyarázata lehet a viszonylag friss horvát függetlenségből adódó erős nemzeti öntudat, ahogy arra egyébként a Fociológia címen magyarul is megjelenő könyv is kitér.

A sport iránti szenvedély azonban nem elég ahhoz, hogy egy ilyen szerény háttérrel rendelkező liga üzletileg is lépést tudjon tartani akárcsak Európa közepes méretű bajnokságaival. A Sporting Intelligence felmérése szerint a horvát ligában az átlagos évi kereset alig 45.500 font, ami nem csak az angol élvonalbeli béreknek 50-ede vagy az olaszoknak 29-ede, de Hollandiában, Svájcban is 5-ször magasabbak a fizetések, Ausztriában vagy Dániában 4-szer, és még a lengyel Ekstraklasában is 2,5-szer többet szedhetnek össze a labdarúgók, mint Horvátországban. Nem csoda tehát, ha a tehetségesebb játékosok korán elhagyják a bajnokságot, miközben az UEFA legutóbbi jelentése szerint a bérek még így is a klubok operatív bevételeinek kimagasló részét, 96%-át teszik ki. Ebből az következik, hogy a klubok is rá vannak kényszerítve, hogy legértékesebb játékosaikon túladjanak, hiszen a költségvetésüket az átigazolási bevételekből kell kiegészíteniük. Az átigazolási piacon termelt profit Európában a legmagasabb mértékben, a többi bevétel 85%-ában járul hozzá a klubok költségvetéséhez, az átigazolási lánc kialakulásával azonban a horvát klubok csak a legritkább esetben értékesíthetik igazán magas áron a focistákat közvetlenül az elit kluboknál (egy tavalyi kivétel a 23 millió euróért a Juventusba igazoló Pjaca), hanem amolyan felkészítő, tranzitligákon keresztül, így a bevételek sokszor csak töredékei a tehetségesebb játékosok karrierje során generált transzferösszegeknek.

Tanulságos vetni egy pillantást az egyesületek átlagban évi alig 4,3 millió eurónyi költségvetésének összetételére is. Ebben ugyanis kirívóan nagy, 46% a nemzetközi kupákban az UEFA-tól szerzett díjak súlya, miközben a szerény méretű és gazdasági erejű piac következtében a klubok forrásainak alig 10%-át adják a jegy- és bérletértékesítések, 20%-ot a szponzorok, míg a televíziós közvetítések díjai szinte elhanyagolható, alig 3%-ot. Utóbbi különösen azért jelent problémát, mert ez lenne az a forrás, melyre a liga minden egyesülete alapozhatna, hiszen a kisebb horvát klubok a nemzetközi kupaszereplést nem nagyon érik el, így külföldre is ritkábban tudják a tapasztalatlanabb játékosaikat jelentős összegekért értékesíteni.

Márpedig a két legfontosabb bevételi forrás kiesése az élvonal kisebb csapatainak a létét is veszélyezteti, melyek a legerősebb kluboktól merőben különböző körülmények között dolgoznak. Jól illusztrálja például a két kiesés ellen küzdő klub helyzetét Sandro Ugrina klubváltása, aki miután hónapok óta nem kapott fizetést, októberben elhagyta a Cibaliát és a hasonlóan súlyos anyagi gondokkal küszködő RNK Splitbe igazolt pusztán azért, mert nagyszülei a városban laknak, így legalább attól nem kell tartania, hogy a lakbér fizetésének elmaradása miatt az utcára kerül. Az U21-es válogatott Petar Mišić pedig éppen a fordított utat járta meg februárban és szüleihez tért vissza Vinkovcéba. A játékosok kényszerpályára kerüléséhez az is hozzájárul, hogy a horvát szabályok értelmében nem klubjuk alkalmazottai, hanem egyéni vállalkozók, vagyis adót folyamatosan fizetniük kell, akár megkapják ténylegesen a fizetésüket, akár nem.

Az RNK Split sztorijához egyébként az is hozzátartozik, hogy a klub a koszovói válogatott Rrahmanit, Ante Majstrorovićot és Marko Rogot az elmúlt két évben összesen 7 millió euróért adta át a Dinamónak, előtte Ante Rebicet 4,5-ért a Fiorentinának, ám a csapatot 2008-ban megvásároló és a negyedik osztályból az élvonalba gardírozó Slaven és Jozo Zuzul építő cége apjuk barátjának, Ivo Sanader miniszterelnöknek a lemondása (majd korrupciós pere) után hogy, hogy nem válságba került, ez pedig az egyesület pénzügyeire is rányomta a bélyegét.

 

 

A Dinamo válsága

 

Hasonlóan befolyásos, de még ellentmondásosabb megítélésű személy körüli hercehurcák betetőzése okoz jelenleg gondokat a Dinamo Zagrebnél is. Az elmúlt évtizedek során a horvát futballban a capo di tutt’i capi nem más volt, mint Zdravko Mamić, aki hivatalosan ugyan sohasem volt a Dinamo elnöke, ám 2003 és 2016 között ügyvezető igazgatóként mozgatta a szálakat, miközben a Horvát Labdarúgó Szövetségnek (HNS) még jelenleg is tanácsadója. Ez azért különösen aggályos, mert számos botránya mellett 2015-ben adócsalás, korrupció és sikkasztás vádjával őrizetbe is vették Mamićot, igaz, a tárgyalás csak idén áprilisban kezdődött meg Eszéken, de közben például Luka Modrić is terhelő vallomást tett ellene, miszerint több társával együtt őt is olyan szerződésbe kényszerítette a teljhatalmú nagyfőnök, mely szerint karrierje végéig fizetése 20%-át az ő számlájára kell utalnia. Nem csoda tehát, ha az erős zágrábi elfogultsággal nem alaptalanul vádolt HNS folyamatosan a kritikák össztűzében van, és maguk a szurkolók is gyakran fordulnak szembe vele. A válogatott 2014 novemberi milánói fellépésén okozott balhé, a világháború alatt amúgy antifasiszta kiállásáról elhíresült Hajduk pályájára kreált horogkereszt vagy a tavaly EB-n produkált petárdázás mind a szövetség elleni demonstrációnak tekinthető, és talán a hivatalosan Davor Šuker által vezetett szervezet kredibilitásának gyengeségét mutatja az is, hogy az akkor még a szociáldemokrata Zoran Milanović miniszterelnökségével fémjelzett kormány nem vállalt garanciát a 2020-as EB társrendezői pályázatáért, így Horvátország a korábbi, grandiózusabb kandidálások után a 13 rendező ország közé sem került be.

Persze nem csak a válogatottal szemben állnak ki a szurkolók, hanem magával a Dinamóval szemben is. A valaha az ország legnagyobb ultracsoportjának számító Bad Blue Boys már 2010-ben bojkottot hirdetettet az első csapat mérkőzéseire, melyet Mamić letartóztatása óta is csak ritkán szakítanak meg egy-egy Hajduk elleni örök derby kedvéért. Így aztán hiába az ország legeredményesebb és legnépszerűbb klubja a Dinamo, átlagnézőszáma a bajnokikon már jó ideje meglehetősen visszafogott. Ahogy azonban már láttuk, a klub költségvetését ez nem rázza meg különösebben, ugyanis a bevételeknek csaknem a felét a nemzetközi kupaporondon összeszedett UEFA-díjak teszik ki, melyek lehetővé teszik, hogy a ligában egyedülálló módon akár 2 millió feletti összegeket fektessen be a klub az átigazolási piacon, miközben természetesen a játékosértékesítések után származó bevételek nem csak ezeket fedezik utólag, hanem a teljes költségvetés jelentős hányadát is. Ennek érdekében egyébként a szerény, szó szerint „fapados” körülmények között is sikeresen működő utánpótlásképzés már korán nagy hangsúlyt fektet arra, hogy végül a piacon jól értékesíthető labdarúgókkal lássa el a Dinamót, ahogy Ivan Kepcija az akadémia alelnöke is kitér rá a Nemzeti Sport által készített interjúban.

A hazai piacon a fővárosiak legfontosabb partnere a szintén zágrábi Lokomotiva, mely ugyan 1914-es alapítású, de az ötvenes évektől csak regionális ligákban szerepelt, mígnem a Dinamóval kötött 2006-os támogatási szerződés révén 2009-re már az élvonalba került, hogy ott gyakorlatilag tovább szolgálja az anyaegyesület érdekeit. A hivatalos fiókcsapat státuszt egy ligában szereplő klubok esetében a szabályok természetesen nem teszik lehetővé, ám egészen nyilvánvaló módon ad játéklehetőséget a vasutascsapat a Dinamo első keretébe még be nem férő focistáknak (az elmúlt 5 szezonban 63 játékos váltott a két csapat között), miközben a klubok költségvetése szabadon kozmetikázható a tetszőlegesen alakítható átigazolási- és kölcsönszerződésekkel. Ez teszi lehetővé, hogy jelentős szponzor, szurkolótábor vagy tehetős tulajdonos nélkül továbbra is az élvonalban szerepeljen a Lokomotiva, melynek elnöke az a Tin Dolički, aki korábban a Dinamo vezetőségének is tagja volt. 2014-ben, amikor kiderült, hogy a kisebbik fővárosi klub az nklokomotiva@nk-dinamo.hr e-mail címet használja, a Hajduk hivatalosan is feljelentést tett a HNS-nél, de természetesen minden különösebb eredmény nélkül.

Az eredményességet negatívan befolyásolhatja, hogy a folyamatos játékosmozgás mellett az utóbbi időben az edzők is meglehetősen sűrűn váltogatták egymást a Dinamónál. A friss bajnok Rijekánál Matjaž Kek kinevezése óta például már a hetedik szakember irányítja a csapatot, és egészen mostanáig csak az ifjabb Mamić testvér, Zoran töltött fél évnél hosszabb időt a kispadon. Szeptember óta a korábbi bolgár szövetségi kapitány, Ivajlo Petev gardírozza a csapatot, aki óvatosabb játékfelfogása miatt eddig is sok kritikát kapott, különösen így, hogy ő lett az az edző, aki tizenkét év után nem tudta megnyerni a bajnokságot a gárdával. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy az UEFA pénzügyi fair play-nek csúfolt rendszere miatt a tavaly májusban kirótt 200 ezer eurós büntetés mellett a költségvetés azonnali rendbetételét is vállalnia kellett a klubnak. Így aztán a szokottnál is nagyobb kiárusítást tartottak a nyáron Zágrábban, Pjaca már említett 23 milliós rekordtranszfere mellett a 18 éves Josip Brekalóért is beszedtek 6 millió eurót a Wolfsburgtól, Marko Rogért pedig összesen 14,5 millió kerül a kasszába a Napolitól, de elment Eduardo kapus, télen pedig a chilei Junior Fernandes is, miközben az új igazolások nem igazán ültek ebben a szezonban.

A Rijekából hozott középhátvéd Marko Lešković egy sérülés miatt a teljes őszt kihagyta, a Kínából hazatérő brazil-horvát Sammir mindössze 1 gólt tudott felmutatni, az Olaszországból érkező Mario Situm 2-t, de még a tavaly a Lokomotivban brillírozó ifjú Ivan Fiolić is csak egyet, igaz, még ezzel is túltesz a télen kölcsönben érkező brazil Marcos Guilhermén, miközben a chilei Ángelo Henríquez az elmúlt két évben jegyzett 40 gól helyett idén csupán 2-nél tart. A kapuban a 22 éves Dominik Livaković még nem tűnik elég érett hálóőrnek, miközben a nála is nagyobb reménységnek tartott Adrian Šemper kölcsönben a Lokomotivánál szerepel, akárcsak a nyáron 1,6 millió euróért vásárolt koszovói válogatott Amir Rrahmani. A helyzetet azért néhány támadó jó teljesítménye enyhíti, hiszen az algériai Elarbi Soudaninál senki nem lőtt több akciógólt a ligában (14), a 22 éves bosnyák Armin Hodžić pályafutása legeredményesebb szezonját futja (20 gól, 2 gólpassz) és a korábban a Salzburg akadémiáját is megjárt, ám még mindig csak 20 esztendős Ante Ćorić-ra sem lehet panasz (8+5). A jövő sem különösebben borús, hiszen az ezüstéremmel még pályázhat a klub az EL-bevételekre, a legújabb tehetségek közül pedig a szintén bosnyák Amer Gojak és a horvát utánpótlás válogatott minden legutóbbi tornáján gólt szerző Nikola Moro már idén is bontogatni kezdték szárnyaikat.

 

 

A változás szele

 

Az utóbbi években a korábban részletezett problémás közeg ellenére már a Dinamo mellett több más klubnál is életképesnek látszó projektek kezdtek kirajzolódni. Az ország második legeredményesebb klubja, a hatszoros horvát bajnok Hajduk Split a 2005-ös, a Debrecen elleni 0-8-cal színezett összeomlás után súlyos anyagi válságba került, a sok szempontból viharos helyzetet pedig az egymást váltó politikus klubvezetők sokáig nem tudtak orvosolni. 2011-ben azonban megreformálták a klub szervezetét, spanyol mintára amolyan socio-rendszert alakítottak ki, így Európa legrégebbi szervezett szurkolótábora, az 1950-es alapítású Torcida tagjai is beleszólhatnak közvetve a klub irányításába. A klubtagságból származó bevételek és a korábbiaknál jóval átgondoltabb gazdálkodás révén sikerült konszolidálni a Hajduk költségvetését, igaz, ez azzal is jár, hogy a legtehetségesebb játékosokat gyakran egészen fiatalon kénytelenek értékesíteni. Így nyáron például Josip Maganjićot 18 évesen adták el a Fiorentinának, Lorenco Šimićet 19 évesen a Sampdoriának, és Andrija Balić sem töltötte még be a 19-et, amikor tavaly az Udinesébe került. A splitiek az utóbbi években nem is végeztek a tabella harmadik helyénél előrébb, de a folyamatos utánpótlással és ingyen igazolható játékosok szerződtetésével (Erceg, Milić, Jefferson) a keret lassan erősödni kezdett. Így került a klubhoz egyébként Futács Márkó is, aki 19 gólt szerzett már a Hajduk színeiben, télen már egy 1 millió eurós ajánlatot is elutasított érte az egyesült. Közben az alig 19 esztendős Nikola Vasić máris a csapat egyik erőssége, a 21 éves Fran Tudor és Josip Juranović pedig januárban már a felnőtt válogatottban is bemutatkozott, így kifejezetten biztató lehet a Hajduk jövőképe, főként hogy a Magyarországon is ismert Joan Carrillo decemberi érkezése óta összekapta magát a csapat és visszaszerezte a tabella harmadik helyét a liga legalacsonyabb átlagéletkorú (23,3) keretével.

Ez utóbbi azért említésre méltó teljesítmény, mert idén az NK Osijek is bejelentkezett a nagyok közé. Az eszéki klub a kétezres évek nagy részét adósságokba és középszerűségbe süllyedve töltötte, bár a bennmaradást mindig sikerült kiharcolnia a csapatnak, és az utánpótlás is számos labdarúgót adott a válogatottnak (Cvitanović, Vlaović, Krpan, Vida, Pranjić). A folyamatos anyagi gondok miatt a város árulni kezdte a klubot, amire végül Mészáros Lőrinc le is csapott, mégpedig egy eszéki üzletembernek, Ivan Meštrović-nak a közvetítésével, aki a dubaji bejegyzésű, nemrég Magyarországon is váratlanul teret kapó City Mail nevű cégnek a tulajdonosa. A befektetők rendezték az adósságokat, majd nyáron a klub hosszú idő óta először volt képes pénzért játékosokat vásárolni, és bár a keret értéke még jócskán elmarad a nagyobb vetélytársakétól, de nyáron 400 ezer euróért érkezett például a macedón válogatott Muzafer Ejupi, aki a Slaven Belupóban tavaly 16 gólig jutott, és idén Eszéken is 15-nél jár már. A helyi szurkolótábor, a Kohorta is visszatért a csapat mérkőzéseire, a hírek szerint egy új stadion építését is tervezik a tulajdonosok, ami akár tovább növelhetné az átlagnézőszámot, és az sem utolsó szempont, hogy a klub egykori neveltje, Davor Šuker, a HNS elnöke is lelkesen támogatja a Prva liga legújabb magánprojekjét.

 

 

A rijekai főnix

 

Az első magántulajdonos kezébe kerülő horvát klub ugyanis épp most ért fel a csúcsra azzal, hogy a Rijekának hosszú várakozás után végre sikerült megszereznie a bajnoki címet. A klub először 1999-ben került nagyon közel a hőn áhított trófeához, ám az utolsó fordulóban az amúgy tét nélkül játszó, mégis körömszakadtáig küzdő Osijek elleni mérkőzés 89. percében a játékvezető les címén érvénytelenítette a győztes találatukat, majd a hosszabbításban egy rijekai tizenegyes is elmaradt, így végül az akkor épp Croatia Zagreb néven futó Dinamo lett a bajnok. A Nacional című lap két nappal később már megszellőztette, hogy a bírói ítéletek nem véletlenül kedveztek Franjo Tuđman miniszterelnök imádott csapatának, és az is felettébb gyanús volt, hogy a Croatia nem sokkal később 200 ezer márkát fizetett az Osijeknek a hivatalos verzió szerint Jurica Vranješ elővásárlási jogáért, ám alig pár napra rá a csatárt mégis eladhatták az eszékiek 3 millió euróért a Leverkusennek. Ráadásul a kupadöntőben aztán a Cibalia elleni szlavóniai derbin az Osijek úgy szerezte meg története máig egyetlen trófeáját, hogy 0-1-nél a játékvezető két vinkovcei játékost is kiállított, így a konteók bőven találtak az eszékiek lekenyerezésére utaló jeleket.

A Rijeka mindenesetre ezután 2004-ben, 2006-ban és 2009-ben is dobogós helyen végzett, majd a ligára oly jellemző anyagi válságba került. 2012 februárjában azonban a jelenlegi elnök, Damir Mišković közvetítésével az olasz Gabriele Volpi 70%-ban megvásárolta a klubot, mely azóta a horvát liga legújabb cápája lett. Volpi egyébként nigériai és angolai kőolaj export-szolgáltatásokat nyújtó cége révén gazdagodott meg, de az olasz másodosztályban a feljutásért küzdő Speziának is ő a tulajdonosa, a nigériai Abuja Football College alapítója és szülővárosában a Pro Recco vizilabdacsapatot is ő müködteti.

Volpi érkezésekor a HNK Rijeka kiharcolta a bennmaradást, majd egy nyári megerősítéssel visszatért a dobogóra, mégpedig tavaszra már a szlovén válogatottat a 2010-es VB-re kijutattó Matjaž Kek irányításával. Kek ezután háromszor is ezüstéremig vezette tanítványait, miközben kétszer az EL csopotkörébe is kvalifikálta magát a gárda, a 2014-es kupagyőzelem pedig az első cím volt, melyet a Kantridában nyert meg a csapat. A kivételes természeti adottságai miatt a világ legszebb stadionjai között számontartott Kantrida átépítéséről is döntöttek két éve, így azóta átmenetileg az alig 6 ezer néző befogadására alkalmas Rujevicát használja a klub, vagyis az átlagnézőszám még nem tudott megugrani. Bár a város vezetésével tavaly újabb viták merültek fel a terv kapcsán, a Kantrida bontását elméletileg idén megkezdik és egy év alatt fel is húzzák majd az új, 14 ezres stadiont, addig viszont még az Armada elnevezésű szurkolócsoport ott ünnepelte nemrég létrehozásának 30. évfordulóját.

A stabil anyagi háttér persze továbbra sem jelenti azt, hogy a pénzügyi fair play-nek megfelelő költségvetés érdekében ne kellene a klubnak folyamatosan eladnia legértékesebb játékosait, az elmúlt három évben például összesen majd’ 25 millió eurónyi profitot termelt az átigazolási piacon. A Mamić-féle szerződés visszautasításáért a Dinamótól elzavart, majd a Rijekában gólkirályi címet szerző Andrej Kramarić-ért például 9 milliót kaszáltak a Leicestertől, télen pedig 4,2-t a Beşiktaştól az ifjú válogatott védőért, Matej Mitrović-ért. A testvéregyesület Speziával is zajlanak a szabályokat ugyan nem sértő, ám finoman szólva is megkérdőjelezhető ügyletek, ha kisebb mértékben is, mint a fővárosiaknál. A montenegrói válogatott Marko Vešović-ot például úgy vette meg az olasz klub a Torinótól, hogy közben kölcsönben már a Rijekában szerepelt, a vásárlás után pedig a horvátok azonnal újabb két évre kölcsönkapták a támadót, miközben a kivásárlási ára nem az ő könyvelésüket terheli. Vešović idén ki is tett magáért, 5 gólja mellett 10 gólpasszal járult hozzá a bajnoki cím kivívásához.

A bajnoki siker időzítése azért is meglepő a három ezüst után, mert a szezon elején a szokottnál is többen távoztak a csapattól az alapemberek közül, a még Kekkel érkező Vagrić kapus és az ifjú védő Lešković mellett Močinić, Samardžić, Tomasov és Balaj, télen pedig a már említett Mitrović is.

A védelem azonban a távozók nélkül is remekül összeállt, kevesebb gólt kap ugyanis meccsenként a Rijeka, mint az elmúlt években. A szélen két macedón válogatott, a svédországi születésű Leonard Zuta és az egyik Spezia-kölcsön, Stefan Ristovski, középen pedig a távozók helyére télen a Pescarából érkező Dario Zuparić és a 23 éves létére már a Lazio akadémiáját, Dániát és a Honvédot is megjárt Josip Elez alkotnak olyan falat, mely átlagban csak minden második meccsen engedélyez egy-egy gólt az ellenfeleknek, miközben az egykor saját nevelés, de sokáig az Istrában szereplő tapasztalt kapus, Andrej Psrkalo is nagyon megbízhatóan teljesít. A támadók közül a már említett Vešović-on kívül egyértelműen jó húzásnak bizonyult a svájci válogatott Mario Gavranović (idén 15 gól, 7 gólpassz) megszerzése 600 ezer euróért, miközben az osztrák Alexander Gorgon (15+4) és a szlovén válogatott Roman Bezjak (13+3) ingyen érkeztek tavaly a Rijekába. Utóbbiért egyébként augusztus végén már kifizetett 2 millió eurót a Darmstadt, de egy kínos ősz után februárban visszatért kölcsönben az Adria partjára. A friss bajnokcsapat legnagyobb sztárja mindeközben egyértelműen Franko Andrijašević, az egykori Hajduk-nevelés, akit három éve 750 ezer euróért vásárolt meg a Dinamo, de egy csalódást jelentő szezon után kölcsönbe adta inkább a Lokomotivának. A vasutasoknál 21 gólt és 6 gólpasszt termelt, de ez sem győzte meg a Dinamo vezetőit, végül elcserélték a Rijekával Leškovićért (és még 1,5 millió eurót is ráfizettek). A közben már 25 esztendős Andrijašević élt a lehetőséggel, elégtételül pedig a bajnoki címig vezető 18 gólja és 4 asszisztja közül egyet-egyet a Dinamónak tartogatott.

 

 

A hazai siker persze azt is jelenti, hogy jövőre a BL-selejtezőkben is debütálhat a Rijeka, ami a 2018-as átszervezés előtt talán az utolsó reális lehetőség odajutni az igazán nagy zsírosbödönhöz. Ha sikerülne a kvalifikáció, az hatalmas lépést jelenthetne a Dinamóval szembeni pénzügyi hátrány lefaragásához és a horvátországi státusz megerősítéséhez, ugyanakkor igencsak bizonytalan, kit tud majd megtartani a klub a jelenlegi keretből, ráadásul a stadionkérdés sem fog még a következő szezonra biztosan megoldódni. Az viszont a BL-álomtól függetlenül is biztosnak látszik, hogy a horvát Prva liga jövőre sem lesz egycsapatos bajnokság, ami elengedhetetlenül szükséges a bajnokság piaci értékének megnöveléséhez és versenyképességének megtartásához az egyre szélsőségesebben üzleti alapon működő európai labdarúgásban.

 

comments powered by Disqus
süti beállítások módosítása