Tavaly nyáron története során ötödször jutott fel az Empoli a Serie A-ba, azonban csak tizedik szezonjukat töltik a kékek a legjobbak között. Eddig ugyanis bár sosem estek ki azonnal a feljutás utáni évben, két szezonnál többet egyhuzamban csak egyszer sikerült az elitben tölteniük, akkor is csak hármat. Ezek alapján akár borítékolható lett volna a csapat idei bennmaradása is, mint ahogy a helyenként látványos és meggyőző játék. A toszkánai kisváros korábban is olyan játékosokat nevelt ki az olasz futballnak, mint Vincenzo Montella, Antonio Di Natale vagy épp a már a Monacóban játszó Andrea Raggi, de az Empoli hozta Olaszországba a válogatottat Bulgáriában megmentő Édert is, valamint itt fejezte be játékospályafutását és kezdte meg ezdői karrierjét Luciano Spalletti, amikor 1995 és ’97 között két év alatt a Serie C-ből az A-ba vezette a gárdát.
Valószínű, hogy az idei sikerek főszereplői sem sokáig maradnak a klubnál, és az Empoli következő szezonja sokkal nehezebbnek ígérkezik a mostaninál. Az ugyanakkor megállapítható, hogy az egyesületet mintegy 24 éve (!) irányító Fabrizio Corsi regnálása alatt igencsak racionális gazdálkodást folytat, amivel ugyanakkor a klub méreteihez képest stabilan jó eredményeket szállít. Más csapatokra kevésbé jellemző módon ugyanis sohasem áldozott nagyobb összegeket játékosok vásárlására, ehelyett inkább a játékosmegfigyelői személyzet munkájában és a tehetségnevelésben bízva összesen 82 milliós profitot termelt az átigazolási piacon. Mindemellett a jelenlegi Serie A mezőnyében a kékek költik a legkevesebbet a játékosok és edzők fizetésére. A röpködő milliók korában Corsi vállalkozásában senki nem rendelkezik 300 ezer eurónál magasabb alapfizetéssel (!), de a tavaly nyári feljutáskor sem kezdett felelötlen költekezésbe, nem igazolt újabb rutinos Serie A-s játékosokat, hanem szinte változatlan kerettel vágott neki hat év szünet után az újabb első osztályú kalandnak.
Ebben persze biztosan nagy szerepe van Maurizio Sarri vezetőedzőnek is, aki igencsak érdekes figurája az olasz edzői karnak. Édesapja profi kerékpáros volt, ő maga azonban labdarúgóként nem túl jelentős amatőr pályafutást tudhat maga mögött. Edzői pályafutását is amatőrként kezdte toszkánai kisvárosokban, hiszen közgazdasági tanulmányai után banktisztviselőként dolgozott, mígnem családjával egyeztetve 2001-ben, 42 évesen csapott fel profi allenatorénak. A Sansovinót előbb a Serie D-be, majd az azóta megszűnt C2-be juttatta, a San Giovannesét a C1-be, 2005-ben pedig egy újabb jelentős lépéssel a Serie B-s Pescara kispadjára szerződtették. Ezen a szinten azonban sokáig nem ért el olyan látványos sikereket, és egy évnél többet egyetlen másodosztályú klubjánál sem töltött. 2012 nyarán került aztán a megelőző szezonban a kieséstől éppen csak megmenekülő Empoli vezetőedzői posztjára, ahol előbb csak a rájátszásban bukta el a feljutást, majd tavaly ezüstérmesként már sikerült visszavezetni a kékeket az elitbe, ott pedig alaposan letennie edzői névjegyét a Serie A többé-kevésbé tapasztalt „rókái” között is.
Pedig nagy bevásárlást Sarri sem tartott távolról sem. Első évében a kékeknél már a csapat tagja volt a jelenlegi alapemberek közül Lorenzo Tonelli, Elseid Hysaj, Mirko Valdifiori, az azóta milánói kitérő után januárban visszatérő Riccardo Saponara és a teljes csatárszekció: az épp visszatérő Massimo Maccarone, Francesco Tavano valamint cseréik: Levan Mchelidze és Manuel Pucciarelli is. Daniele Crocét is abban az évben hozta magával ingyen előző csapatától, a Sorrentótól, egy szezonnal később építette be a saját nevelésű Daniele Ruganit, és persze ott volt a fellépéseket tekintve rekordernek számító veterán Davide Moro, aki csak most januárban távozott a Salernitáház. Így tehát Sarri szinte változatlan kerettel csinált kiesőcsapatból feljutót, ami aztán a legjobbak között is megállja a helyét. Sokat elárul, hogy a kölcsönjátékosok mellett ezen időszak alatt a legjelentősebb igazolás a Roma ifijéből 300 ezer euróért vásárolt Federico Barba, aki idén csereként került néha bevetésre a jól összeszokott középhátvéd-kettős megbomlása esetén.
Merthogy a csapat legnagyobb erőssége kétségtelenül a védelem, melynek két kulcsembere a két saját nevelésű ifjú középhátvéd. A biztonságosan viszonylag hátravont, kevés ütközést felvállaló védővonal ugyanis leginkább Tonelli és a Juvéba tartó Rugani takarítómunkájára épít, míg előbbi a liga 4. legtöbb blokkolt lövését és 5. legtöbb megnyert fejpárbaját tudhatja magáénak, utóbbi a 2. legtöbb felszabadítással és megnyert légicsatával rendelkezik, fejjátékban gyakorlatilag a pálya egyéb részén nem is jeleskedik a csapat. A tényleges labdaszerzések száma tehát viszonylag alacsony, a középpályások is leginkább taktikai céllal vállalják fel az ütközéseket, így a legnagyobb mezőnymunkát végző Croce és a Fiorentinából kölcsönben szereplő uruguayi Matías Vecino hiába megy bele rengeteg szerelési kísérletbe, a csapat sikeres szereléseinek száma (17,1 meccsenként) csak a 14. a ligában, a megelőző labdaszerzések száma (9,6) pedig az utolsó. Ehelyett a kaputól távolabbi régiókban sem a gyors labdaszerzés, hanem az ellenfél támadásainak indirektebb megzavarása és hibára késztetése a cél. A blokkolt passzok listáján (a labda az ellenfélnél marad) az említett két középpályás áll az első két helyen, és itt említhetjük meg a liga legtöbb blokkolt beadását (33) produkáló portugál balhátvédet, Mário Ruit is, aki már a tavalyi feljutásnak is tevékeny részese volt.
A védelem biztonságosabb jellege azonban távolról sem jelent egyszerű bekkelést és kontrajátékot, ugyanis Sarri csapata nagyon is megbecsüli az így megszerzett labdákat. A szervezett rövid passzos játék jól tetten érhető a sikeres átadások számában (487), mely a 6. a ligában és a labdabirtoklás mértékében (átlagban 53,6%), mely szintén a Serie A legdominánsabb egyesületei mögé/közé helyezi el a kékeket, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ennek a játéknak a 29%-a az ellenfél térfelére koncentrálódik, ebben a tekintetben pedig a 3. jelenleg az Empoli az olasz élvonalban. A támadások szervezésében a legtöbbször alkalmazott 4-3-1-2-es felállásban a visszavont középpályás szerepköréből irányító, így posztja ellenére a védőfeladatokban sokszor csak közvetettebb szerepet kapó Mirko Valdifiori játssza a főszerepet. Elképzelhető persze, hogy az Empolit 2008 óta szolgáló játékos az „egy jó szezonos” vagy a „csak kiscsapatban jó” hullócsillagok táborát gyarapítja majd a jövőben, az idei bajnokságban nyújtott teljesítménye azonban meggyőző, ezek alapján kétségtelenül megérdemelten kapott lehetőséget a válogatottban, és nem véletlenül keltette fel több nagyobb csapat érdeklődését. 27 évesen, első Serie A-s szezonjában a legtöbb pontos passz mellett a legtöbb helyzet kialakítása, a legtöbb jó beadás és a legtöbb jó szöglet is az ő nevéhez kötődik a ligában.
Meg kell még említenünk a támadó duót is, hiszen a Massimo Maccarone-Francesco Tavano kettős már-már intézménynek számít az Empoliban. A páros már a 2001/02-es szezonban is együtt riogatta kék mezben a másodosztályú csapatokat, amikor Di Nataléval kiegészülve összesen 27 góllal járultak hozzá a feljutáshoz. Tíz évvel később aztán a csatárok újra egymásra találtak a toszkán kisvárosban, és előbb újra a B ligában termeltek 41, majd 37 gólt ketten. A Serie A-ban azért nem ennyire eredményesek, egyelőre összesen csak 9 találatnál tartanak, de az elmúlt években már mindketten megelőzték az egyesület örök-góllövőlistáján a korábbi éllovast, a stadionnak is nevet adó Carlo Castellanit, aki tragikusan fiatalon vesztette életét a második világháborúban a mauthauseni koncentrációs táborban.
És ha már a stadion… Nem kerülhetjük meg azt a tényt sem, hogy az Empoli mérkőzései iránt messze a legalacsonyabb az érdeklődés a Serie A-ban. Az Udinese meccseit ugyan valamennyivel kevesebben látták idén, ennek oka azonban csak az, hogy a Friuli átépítése alatt a stadion befogadóképessége erősen korlátozott. A Stadio Carlo Castellaniba azonban a 21 ezer férőhely ellenére is csak átlagban 9233 néző kiváncsi az Empoli meccseire, sőt, általában 7 ezer körül mozog a nézőszám, miközben a 15 hazai meccsből csak ötször ment 10 ezer fölé, de a rekordot is csak a Juventus elleni 14698 jelenti. A 48 ezer lakossal rendelkező kisváros csapata tehát nem tudja mozgosítani a környék futballszurkolóit, ez pedig nyilván erősen be is határolja a klub lehetőségeit. Az Empoli így nem is nagyon maradhat más, mint tranzitegyesület, azok közül viszont az egyik legracionálisabb és ezzel legstabilabb is egyben, hiszen így nem fenyegeti a klubot egy kiesés után a harmadik-negyedik vonalba való visszazuhanás, mint ahogy az történt már a klubbal a 80-as években, és az utóbbi évtizedben például a Siena, a Lecce, a Novara, a Reggina, a Messina, az Ascoli, a Treviso vagy az Ancona gárdájával is. Az már más kérdés, hogy a jelenlegi, és a Carpi parádézásával különösen a jövő évi Serie A-ban talán kicsit nagynak tűnik a hosszú távon kevésbé számottevő tranzitegyesületek száma… Pedig az olasz futball korábbi nemzetközi versenyképességének helyreállításához alapvető fontosságú lenne a meccsbevételek felzárkóztatása az európai élvonalhoz, ehhez pedig alighanem nélkülözhetetlen lenne a jelentősebb szurkolói háttérrel rendelkező olasz egyesületek magukra találása is. Persze a kényelmesen tartható negyedik hely enélkül is igencsak privilegizált helyet jelent az európai futballban.
