„Akinek kardja legélesebb lesz közöttetek”

Az elmúlt 25 évben a Serie A bajnoki címein mindössze három város, Torinó, Milánó és Róma öt klubja osztozott, de voltaképpen a fővárosi egyesületek is csak az ezredfordulón egy-egy scudetto elhódításával szóltak bele a Juventus, a Milan és az Inter régóta tartó hegemóniájába. A 2015/16-os szezonban ismét nagy meglepetés lenne, ha nem ezen klubok valamelyike érne be az első helyre, még akkor is, ha jelenleg a Fiorentina vezeti a tabellát, az elmúlt négy fordulóban mutatott forma alapján pedig a firenzeieket a gyengébb kezdés után igencsak belelendülő Napoli jó szereplése követi. A távoli múltban mindkét klub nyert már két-két bajnoki trófeát, a jelenlegi labdarúgásban azonban a sikerességet olyan mértékben határozzák meg az anyagi- és hatalmi viszonyok, hogy bravúr lenne az elitegyesületek trónfosztása. A Napoli és a Fiorentina vezetői stábja nem véletlenül fáradozik azon, hogy a pályán kívül is megteremtse az áttöréshez szükséges feltételeket.

Az idei szezon még nagyon az elején jár, a jövő szempontjából azonban fontos lehet, mi lesz az eredménye a két trónkövetelő találkozójának a nyolcadik fordulóban. Talán épp a sors furcsa szimbolikus fintora, hogy a jelen helyzetben kifejezetten érdekesnek ígérkező összecsapást vasárnap elhomályosítja az esti Derby d'Italia. Az Inter és a Juve meccséről számos arra hivatott helyen találhatunk jobbnál jobb beharangozókat, használjuk ki most azonban a Napoli és a Fiorentina mérkőzésének apropóját is és vessük össze ezen klubok jelenlegi helyzetét (I.), a vezetőedzőik alapvető stratégiáját (II.), az egyes csapatrészek működését (III.) és a vasárnap délutáni találkozó lehetséges kulcskérdéseit (IV.).

I. Háttér

„Mindketten nagy birodalmak megdöntését és egész Ázsia meghódítását kísérelték meg”
(Kimón és Lucullus összehasonlítása)

Azt bizton állíthatjuk, hogy mindkét klubelnök deklarált célkitűzése az itáliai elitbe való hosszú távú felzárkózás, melynek jelei különösen a Napoli esetében már eddig is látványosan jelentkeztek. Talán elég köztudomású tény, hogy Aurelio de Laurentiis és stábja 2010 óta Olaszország második legjelentősebb befektetéseit eszközölte az átigazolási piacon mintegy -115 millió eurós transzferegyenleggel (így is messze elmaradva azért a Juve majd' -205 milliójától). Az eredményesség elvitathatatlan, hiszen a klub öt év alatt háromszor a dobogón végzett a Serie A-ban, nyert két kupát és egy szuperkupát, valamint története során először a 2011/12-es, majd a 2013/14-es szezonban eljutott a Bajnokik Ligájába is. Ha megvizsgáljuk a szezononkénti transzferegyenleget, akkor azt is láthatjuk, hogy kizárólag akkor lengett ki a mérleg jelentősebben a kiadási oldalon, amikor a klub a garantált BL-csoportkörös helye révén nagyobb hozamokra is számíthatott. Ahogy a klub bevételeinek alakulásából láthatjuk, a nemzetközi porondon 40-50 millióval megduzzasztott jövedelem voltaképpen fedezte a 2011/12-es szezon -48,8 milliós, majd Benítez disszonáns nagytakarításakor a -31,3 milliós átigazolási egyenleget.

Az elért eredmények a hazai tv-s jogdíjakból is egyre nagyobb részesedést biztosítanak a Napolinak, a 2014/15-ös szezonban 62 milliót zsebelhetet be az egyesület, miközben a brand-finance éves beszámolói alapján a klub marketing értéke folyamatosan növekszik, bár jól illusztrálja az olasz foci státuszát, hogy a mostani 147 milliós becslés és 26 milliós emelkedés is visszaesést jelent a nemzetközi listán a 21-ről a 24. helyre. A szponzori bevételek ha az európai elitet nem is közelítik meg, kielégítőnek mondhatóak, az Aqua Lete és a Garofalo révén a mezszponzoroktól is érkezik csaknem 10 millió euró a kasszába, az idéntől mezszállítóként visszatérő Kappa pedigöt évig 8 millió eurót utal. Adott körülmények között az így igazgatott pénztás voltaképpen üzleti bravúrnak tekinthető, különösképpen ha figyelembe vesszük, hogy egyfajta mértékletesség is párosul hozzá, hiszen a bevételek fizetésekre fordított aránya folyamatosan 60% alatt maradt korábban. Az elmúlt szezon ez alól kivétel, az elbukott BL-selejtező belerontott az üzleti tervekbe, aminek idén újra visszafogottabb átigazolási mérleg és a futó szerződések adta lehetőségekkel mérve visszafogottabb fizetési keret lett az eredménye, ami a többi gazdasági mutatóhoz hasonlóan a negyedik-ötödik helyre predesztinálná a csapatot a Serie A-ban.

Ugyanakkor a Napoli egyik korábbi erőssége, a magas nézőszám és az ebből származó meccsbevételek alapos visszaesést mutattak az utóbbi évben. A Benítez-éra leginkább a közönség és a csapat közötti szoros kapcsolatban okozott súlyos sebeket, melyeket a Nápolyban nem épp feltétlen közimádatnak örvendő De Laurentiis most egy nápolyi kötődésű edzővel igyekszik orvosolni. Az idei szezon gyenge rajtja azonban eddig rányomta a bélyegét a mérkőzések látogatottságára is, a biztató folytatás közvetlen hatása pedig még kérdéses. Mindeközben a Fiorentina nagyjából tartja az elmúlt években elért 30 ezres átlagnézőszámot, de nem véletlen, hogy mindkét egyesületnél kiemelt fontossággal bír a stadion felújításának vagy új stadion építésének a terve.

Andre Della Valle csapatának ez azért is fontos lenne, hogy a leggazdagabb olasz kluboktól alaposan elmaradó bevételeiket valamelyest feljebb tornázzák. A Fiorentina ugyan konzekvensen visszafogott költségvetésével nem lépi túl a lehetőségei által meghatározott keretet, jelenleg nem képes a bevételeivel a 100 milliós határt sem megközelíteni, így pedig a ligában nem éppen kimagasló fizetési keret is felemészti a hozamok 75-80%-át. A megfontolt stratégia inkább az átigazolási piacon érhető tetten, hiszen a Napolival ellentétben nagyobb kilengéseket sohasem produkálnak a violák. Jelenleg az új edző igényeinek való átalakítást is nagyjából nullszaldósra hozták ki. A hazai tv-s bevételek leosztásánál a klub történelmi sikerei miatt nem indulnak rossz pozícióból, a népszerűségi tényezőben és az elmúlt évek eredményességében azonban némileg elmaradnak a legnagyobb vetélytársaktól, így az előző szezonban 44 millió euróval kellett ezen a területen beérniük. Mindeközben a támogatói kontraktusok tekintetében régóta kivárásra játszik a klub, sem tavaly, sem idén nem írtak még alá egyetlen céggel sem mezszponzori szerződést, a mezszállítóként szolgáló Le Coq Sportif-egyesség anyagi részletei pedig nem nyilvánosak, de az EL-szerepléssel csak lassan-lassan emelkedő brand-értéket még nem sikerült kihasználni.

II. Vezetőedzők

"Mint hadvezérek nagyon hasonlítottak egymáshoz; de ami jellemüket általában illeti..."
(Sertorius és Eumenész összehasonlítása)

A költségracionalizálás jegyében mindkét egyesület új, jóval szerényebb gázsijú vezetőedzővel vágott neki az idei szezonnak, mely a játék átszervezésével is járt. A két allenatore szakmai előélete meglehetősen különböző, hiszen a nápolyi születésű, majd Toszkánában nevelkedett Maurizio Sarri először banktisztviselői állása mellett ért el sikereket teljesen amatőr csapatokkal, majd 42 évesen felcsapva profi edzőnek lépésről lépésre jutott el a Serie A-ig, míg Paulo Sousa kétszeres BL-győztes játékospályafutása után voltaképpen mindig is tehetős kluboknál edzősködött. A két szakember jelenlegi stratégiája alapjában véve hasonló, egy részletesebb vizsgálat viszont több eltérést is kimutathat.

A rövid passzos, magas labdabirtoklási arányra és dominanciára törekedő játék elég jól tetten érhető azon, hogy míg a Napoli a Serie A eddigi fordulóiban a harmadik legtöbbet birtokolta a labdát, addig a Fiorentina egyenesen az első ebben a kategóriában, akárcsak a mérkőzésenkénti passzok mennyiségének tekintetében, ahol a nápolyiak pedig alig elmaradva a másodikak. Míg azonban Paulo Sousa játékosai többet járatják a labdát a saját védekező harmadukban (23%), a Napoli játékának csak alig 21%-a esik ebbe a zónába, ami nemzetközi viszonylatban is nagyon alacsony aránynak számít. Ugyanakkor a támadásépítéseknél is valamivel többször folyamodnak hosszú passzokkal direktebb akciókhoz vagy oldalváltásokhoz Maurizio Sarri tanítványai, melyek meglehetősen gyakran a bal oldalra koncentrálódnak és több lövést eredményeznek. Mindeközben a firenzeiek a mai futballban ritkaságszámba menő módon vezetik a pálya középső horizontális sávjában az akcióikat és kevesebb kockázattal, a biztos helyzetekig igyekszenek kijátszani azokat, így kevesebbet lőnek kapura, akkor viszont viszonylag magas arányban, 38%-ban el is találják a célt.

Mindeközben hangsúlyos fejjáték egyik csapat játékát sem jellemzi, különösen a támadók a még az ebben a tekintetben a nemzetközi élvonaltól messze elmaradó olasz átlaghoz képest is megmosolyogtató mutatókat produkálnak. A már említett biztonságos játék mindenesetre a Fiorentinát a legjobban védekező Serie A-csapattá is teszi, hiszen mérkőzésenként alig 8 lövés érkezik a kapujukra és csak 4 gólt kaptak az eddigi hét fordulóban (hazai pályán egyet sem). Mindezt pedig labdavesztés esetén hátrébb vont védelemmel, a középpályán felvállalt taktikai szabálytalanságokkal (magas labdabirtoklás ellenére a 12. legtöbb fault a ligában), kevés ütközéssel (csak 19. legtöbb szerelés) érik el, az ellenfelet türelmesen hibára késztetve (valamivel több, 15. legtöbb elcsípett átadás és csak 19. legtöbb felszabadítás). A nápolyiak a labda gyors visszaszerzése érdekében sokkal több szerelési kísérletet vállalnak fel a középpályán és a magasra feltolt védelemmel egyaránt, míg a Serie A-ban a legkevesebbet hajtanak végre megelőző labdaszerzéseket és passzívabb felszabadításokat.

A taktikai elemek részletesebb vizsgálatához az egyes csapatrészek és az azokat alkotó játékosok szerepkörét is érdemes alaposabban körbejárnunk.

III.1. Védelem

„hogy cohorsokba sorakozva keltsék azt a látszatot, mintha csatára állnának fel”
(Aemilius Paulus fejezet)

Bár több szakportál is úgy írja le a Fiorentina védelmét, melyben váltakozik a három- és a négyvédős (a Milan, a Genoa és a Bologna elleni hazai) rendszer, ha a játékosok átlagos helyezkedésének fentebbi ábráit alaposan megvizsgáljuk, ez nem feltétlen indokolt. Azt láthatjuk ugyanis, hogy egyrészt a „balhátvéd” pozíciója minden esetben változatlan marad, másrészt a „jobbhátvédként” bevetett Nenad Tomović vagy Facundo Roncaglia olyannyira visszahúzva játszik egy jobbszélső mögött, hogy inkább egyetlen, jobbra csúsztatott három középhátvédes felállásról beszélhetünk, a két szerkezet különbségét pedig inkább a középpályán érhetjük majd tetten. A hátsó struktúra egységét támasztja alá a visszavont hármas középső szerepkörét betöltő Gonzalo Rodríguez játéka is, hiszen folyamatosan a védőharmad centrumában játszik és rá marad a legtöbb fejpárbaj felvállalása és a szűrtebb támadások utáni felszabadítások nagy része is. Ezzel együtt hasonló középhátvédszerűenpasszív, a felszabadításokra koncentrált védőtevékenység nem csak a tőle balra általában szereplő Davide Astorit jellemzi (aki idén is hozza a Románál tavaly bemutatott biztos fejjátékot), hanem a jobbra éppen szerepet kapó hátvédét is.

A Napolinál ugyanakkor a négyvédős felállás és a két középhátvéd jelenléte állandó, ám a mai tendenciák között cseppet sem egyedülálló módon a két belső védő szerepköre nem parallel. Ahogy a tavalyi szezonban is tapasztalhattuk, a nemrég szenegáli válogatottá avanzsáló Kalidou Koulibaly sokkal több ütközésben vesz részt, ugyanis az ellenfelek középen felpasszolt vagy felívelt labdáira is elsősorban az ő feladata fellépni, több szituációban is kockázatosabb közbelépési kísérleteket felvállalni, amiben eddig az ezzel járó hibaszázalékkal együtt is nagyon dicséretesen hatékony is tud lenni (a két csapat játékosai közül a legmagasabb meccsenkénti közbelépés-átlaggal rendelkezik). Mivel ezek a megmozdulásai így rendszerszerűnek és taktikailag előírtnak tűnnek, aligha jogos ennek következményeit helyezkedési hibának értelmezni. Mindeközben Raúl Albiol a feltolt védővonallal együtt ugyan, ám egy kissé hátrébb vont szerepkörben, amolyan söprögető-szerű játékért felelős ilyen esetekben, így pedig általában is az ő helyzete határozza meg a lesvonalat. Ezzel együtt szintén a tavalyi szezonhoz hasonlatosan neki jut nagyobb szerep a védelemből indított támadások, hosszú passzok terén is, melyben precízebb is Koulibaly-nál. Érdekes egyébként, hogy az első két fordulóban, amikor a spanyol mellett Vlad Chiricheș kapott helyet a kezdőben, akkor a nyáron igazolt román válogatott töltötte be a hátravontabb szerepkört, miután azonban újra összeállt Koulibaly és Raúl Albiol párosa, a feladatok megosztásában is visszaállt a tavalyi rend.

III.2. Szélek

„bárki vagy és bárhonnan jöttél, tudtam, hogy eljössz”
(Alexandrosz fejezet)

A nápolyi védelem bal oldalán a Sarri által előző állomáshelyéről, az Empolitól magával hozott Elseid Hysaj szerepelt eddig minden meccsen a kezdőben és az albán válogatott sallangmentes, ám megbízható teljesítményt nyújtott. A már sokat emlegetett feltolt védelemből adódóan tevékenysége 24%-ban korlátozódik a védekező harmadra, ami a szélsőhátvéd posztnál alacsony aránynak számít. Az albán kezdetben a bal oldalon szerepelt, a jobb oldalon viszont a védelemben középre többször besegítő (tevékenysége 24%-ában) Christian Maggiót három meccs után a klasszikusabb szélsőhátvédet játszó Faouzi Ghoulam váltotta (csak 18%-ban vonódik be középre), aki viszont a bal szélen érzi jól magát, így Hysaj került át jobbra. Az algériai válogatott főként a támadásoknál bizonyul aktívabbnak a veterán csapatkapitány-helyettesnél, akinek nagyobb védőmunkájába csúsztak fájó hibák, beadásai pedig eddig nem voltak elég hatékonyak, a jövőben azonban Sarrinak a több fronton való terheltség miatt alighanemmindkettőjükre szüksége lesz, hiszen a meglehetősen magas fizetéssel rendelkező, ám sérülések miatt rengeteget hiányzó Camilo Zúñiga tavaly is mindössze hétszer léphetett pályára a Serie A-ban. Ugyanakkor a rotációban Hsyaj mellett is várhatóan jut majd szerep a bal szélen Ivan Strinić-nek is.

A középhátvédek említett jobbra csúsztatása miatt (vagy éppen annak okaként), a Fiorentina szélsői a két oldalon különböző feladatköröket látnak el. A balszárnyon a nápolyi kollégájához hasonlóan minden fordulóban kezdő Marcos Alonso egymaga játssza be voltaképpen a teljes szélt, a védelem bal oldalának lezárásáért is felel, de az akciók támogatásáért is egyaránt. A jobb oldalon más a helyzet, hiszen a hátul biztosító védő előtt szabadabb a szerepe az első fordulókban kezdő Gilbertónak, majd a helyét átvevő Jakub Błaszczykowskinak is. Különösképpen a lengyel szélső van mentesítve a védőtevékenység alól, játéka csak 7%-ban irányul a védekező harmadra és a visszavont, óvatos védelmi stratégiának megfelelően így szerelési kísérleteinek száma is alacsony, a támadásokból pedig eddig egy góllal és meccsenkénti átlagban 1,5 helyzet kialakításával járult hozzá.

III.3. Középpálya

„a pontosság példaképéül akart szolgálni másoknak”
(Az ifjabb Cato fejezet)

A csapatok védekezése természetesen már a középpályán megkezdődik és a két csapat itt is különbözően oldja meg az ellenfelek támadásainak megszűrését. A Sarri-féle Napoli itt már szakít Benítez tavalyi 4-2-3-1-es rendszerével és folyamatosan három középpályással játszik, melyek leggyakrabban azonban csak áttételesen játszanak szerepet a labdaszerzésben, elsődleges feladatuk a védekezésben a pozíciós játék, a területek szűkítése, támadásban pedig a labdabiztosság. Ezért tehette meg az új mester, hogy a korábban voltaképptrequartistaként használt Marek Hamšíkot visszavonja a középpályára, ahol kissé balra tolódva valamelyest ugyan támogatja továbbra is az akciókat, de csak 29%-ban ér fel a támadóharbadba, miközben a párharcokban továbbra sem különösebben hatékony. Emellett az Udinesében az elmúlt három szezonban folyamatosan kimagasló szerelési mutatókat produkáló Allan játéka is kevésbé az ütközésekre koncentrál (tavaly 4,6 sikeres szerelés meccsenként, idén 3,3), ugyanakkor mindketten a helyezkedésükkel hivatottak a területeket szűkíteni és az ellenfeleket hibára késztetni, melyek révén a tényleges labdaszerzést gyakran a hátrébb helyezkedő játékosok hajtják végre. Hamšík és Allan passzjátékában a rövid átadások aránya közben egyaránt megemelkedett, és ezek 93, illetve 95%-os pontossága teszi lehetővé a csapat számára, hogy magas labdabirtoklást produkáljon és mozgathassa az ellenfél védelmét a réseket keresve.

A kettejük között szereplő középpályás kissé hátrébb vontan helyezkedik hozzájuk képest, Sarri rendszerében azonban ennek a posztnak az az érdekessége, hogy mivel minimális ütközéssel jár és a támadások szervezésében sem játszik közvetlen szerepet, így nem illik rá teljesen sem a regista, sem a deep-lying playmakerleírása. Az itt szereplő játékosok egmozdulásainak alig 10%-a köthető a támadóharmadhoz, lövéseket pedig átlagban mindössze 0,2-t engedtek meg meccsenként. Ezen a poszton a tavalyi év egyik nagy felfedezettje, a szintén az Empoliból érkező Mirko Valdifiori kezdett, idővel azonban átvette szerepkörét a nyáron még eladni kívánt Jorginho. Kettejük teljesítménye között a leglényegesebb különbség itt sem igazán a direkt védekező tevékenységben keresendő, hanem a pozíciós játékban és a labdabiztosságban. A brazil rövid passzai ugyanis 95%-ban precízek, miközben elképesztően megbízható, csak minden második mérkőzésen köthető a nevéhez egy-egy labdavesztés az ellenfél szerelése vagy labdakezelési hiba miatt. Így aztán Valdifiori szerelései hiába hatékonyabbak, hiába alakít ki kulcspasszaival több helyzetet, egyelőre második számú jelöltnek tűnik a posztra.

A Fiorentina középpályájájának szerkezete már nem ilyen állandó, hisz inkább itt teremt Paulo Sousa magának lehetőséget a csapat taktikájának variálására. A violáknál ugyanis már említett visszavontabb és passzívabb védővonalhoz klasszikusabban ütköző középpálya párosul, melyben elsősorban a meccsenként 4,2 labdanyerő akciót produkáló Milan Badelj viszi a prímet. Az viszont változó tényező, hogy mellette csak az általában támadóbb Borja Valero kap-e helyet a centrumban, vagy egy hasonlóan ütköző szerepkörű játékos is, a tavaly még Sarri-tanítvány Matías Vecino vagy a klub legdrágább nyári igazolása, Mario Suárez. A 15 millió eurós spanyol statisztikái egyelőre igencsak szerények, míg az uruguayi mezőnymunkája nemhogy vetekszik Badeljével, de 5,1 labdát küzd ki csapatának meccsenként. Azt viszont mindenképpen meg kell említenünk, hogy a magas labdabirtokláshoz itt is kivétel nélkül kimagasló passzpontossággal járul hozzá minden középpályás, hiszen egyikük sem marad el a 92%-os precizitástól. Ahogy említettük, a sokoldalúságát már tavaly is bizonyító (például négy szerepkör a Milan ellen) Borja Valero nevét talán nem is itt kéne említenünk, hiszen ő hol a támadó középpályások között, hol a szűrő középpályások között bukkan fel, meghagyva vagy kiszorítva egy ütközőt és így alakítva a csapat felállását 3-4-2-1-ről a bielsai 3-3-3-1-re (vagy épp 3-3-1-3-ra).

III.4. Támadók

„az elbizakodás nem teszi elpuhulttá, sem erőtlenné, ha kedvez a szerencse, de a balsors sem sújtja le”
(Aemilius és Timoleón összehasonlítása)

A támadó szekcióban ugyanis Paulo Sousa egy előretolt ék mögé sorakoztat fel két vagy három támadó középpályást. A feltolt szerepkörben Nikola Kalinić a mozgékonyabb, és mindeddig hatékonyabb opció, de Khouma Babacar személyében egy fejjátékban erősebb (1,7/2,0 megnyert fejpárbaj, 85%) alternatíva is a vezetőedző rendelkezésére áll. Ők mindketten abszolút a befejezésekre kiélezett taktikával kerülnek bevetésre, a helyzetek kialakításában csak elhanyagolható szerepet játszanak. Az egy szinttel hátrébb és kissé oldalról induló játékosok között elég nagy a rotáció, és ahogy már említettük, a biztonságosabb, két ütközős 3-4-2-1-es felállásnál Borja Valero is megfordul ezen a poszton. A poszton talán a legveszélyesebbnek számító Josip Iličić rendszerint kissé jobbról indul, mind cselezésben, mind lövésben egyaránt relatíve hatékony. Ugyanakkor a bal oldalon fontos tényező Giuseppe Rossi egészségi állapota, hiszen a vitathatatlanul tehetséges Federico Bernardeschi ugyan alaposan kiveszi a részét a mezőnymunkából, egyelőre több szempontból elmarad a többi támadótól, elég sok labdát veszít, cselezései túl nagy arányban sikeretelenek a kaput pedig még egyszer sem találta el. Egyébként ezen játékosok beadásokkal alig-alig kísérleteznek, ez a feladat az akciókban nem kevésbé hagsúlyos szerepet betöltő szélsőknek marad.

Nápolyban is három, valamelyest hasonló szerkezetben felállított játékos alkotja a támadósort, ám a feladatkörük sokban különbözik az eddig taglaltaktól. A csapat legértékesebb játékosa, Gonzalo Higuaín idén nem a klasszikus ékpozícióban szerepel, hanem sokkal többet lép hátra (tevékenysége 44%-a a pálya középső harmadára esik) és a vele húzodó védők mögé készít elő bemozdulási lehetőségeket a társaknak. Így aztán a meccsenkénti passzainak száma az elmúlt két nápolyi szezonjának 20-as átlagáról 26-ra emelkedett, a helyzeteket kialakított kulcspasszai száma pedig megduplázódott. A frattamaggiorei közönségkedvenc, Lorenzo Insigne játékát az első három fodulóban több helyen egyfajta trequartistaként jelölték meg egy 4-3-1-2-es rendszerben, ám ha újra csak alaposabban megvizsgáljuk a játékosok átlagos helyezkedését mutató ábránkat, azt láthatjuk, hogy ezeken a mérkőzéseken is a bal oldalon helyezkedett, bár kétségtelenül, hogy nem annyira a szélről indulva, mint a későbbi fordulókban. Feladatkörét a Fiorentina hasonló pozícióban alkalmazott játékosaitól végül épp az különbözteti meg, hogy Insigne sokkal inkább a szélre kimozdulva, majd onnan indulva húz gyakran befelé, akár a támadás előkészítése, akár a társak által nyitott üres területek keresése érdekében így Higuaínnal voltaképpen egy manapság nem ritkaságszámba menő hamis kilences-inverted winger párt alkotnak.

Érdekes mindemellett a harmadik támadó helyzete, melynek átalakítása az első három forduló után sokkal nagyobb mérvű váltást jelent, mint Insigne szerepköréé. Az itt bevetett Dries Mertens és később sokkal inkább José Callejón eleinte még egy „normális” támadótól megszokott, feltolt pozícióban és eléggé középre irányultan játszott, ám a negyedik fordulótól sokkal hátrébb vonva a jobb oldalon. Számszerűsítve: a korábbi 50% körüli adatok helyett ekkor már átlagban 68%-ban a pálya középső harmadában aktiválta magát a spanyol. Ezáltal egyrészt a támadásokban szintén réseket alakított ki maga mögött a védelemben, nagyobb teret engedve így Allan és Hysaj fellépéseinek, másrészt a védekezésben ha nem is az ütközésekben és a közvetlen labdaszerzésekben, de a területek szűkítésében is fontos szerepet játszik. Ez utóbbi egyébként igaz a vissza-visszalépő Higuaínra is, a védősor és a támadósor közötti távolság egészen keskenyre szűkíti a középpályás területvédekezést, ami különösen a Juventus elleni meccs átlagos pozícióinak ábráján látványos, alig 30 méteres sávra szorítkozik.

IV. Lehetséges kérdések

„Elérkezett, de még nem múlt el”
(Caius Iulius Caesar fejezet)

A csapatok várható vasárnapi taktikája és összetétele még természetesen számos bizonytalan tényezőt rejt magában, ám talán nem haszontalan eljátszani egy lehetséges felállással és a legfontosabbnak ígérkező párharcokkal:

a.) A széleken természetesen fontos kérdés lehet, hogy Hysaj mennyire bír el Marcos Alonsóval, Ghoulam pedig Błaszczykowskival és viszont, illetve hogy kinek mennyire jut ereje az akciók támogatására.

b.) Ha a felvázolt rendszerben áll össze a két csapat középpályája, Hamšík és Badelj találkozója érdekesnek ígérkezik, nem is beszélve Allan védekezéséről Borja Valeróval szemben, és esetleg támadójátékáról Vecinóval (Mario Suárezzel?) szemben.

c.) A Napoli védelmének meg kell oldania, hogy Koulibaly-nak ne kelljen túl gyakran fellépnie a lendületből érkező Iličić-re vagy a szélen aktív Błaszczykowskira, hiszen az mögötte túlságosan veszélyes területeket engedhet Kalinić-nek, miközben Raúl Albiol két honfitársának, Marcos Alonsónak és Borja Valerónak az előretöréseivel kerülhet bajba.

d.) A Fiorentina védelmében Gonzalo Rodríguez és Tomović (Roncaglia?) kettősére nehezedhet nagy súly a már említett Insigne-Higuaín duó és az őket támogató Hamšík miatt, miközben Astorinak (Roncagliának?) figyelnie kell Callejón és Allan felzárkózásaira.

Záróközhelyként megállapíthatjuk, hogy ha valamelyik csapat meg tudja nyerni az összecsapást, további lendületet kaphat az egymással foglalkozó „nagyok” elleni harcban, míg egy kellemetlen vereség könnyen megakaszthatja a jó formát. A döntetlen pedig...