Az elmúlt héten tette közzé a GdS szokásos szezon eleji összeállítását a Serie A-s klubok játékosainak nettó alapfizetéséről, melyből feltehetően már sokak számára kiderült, hogy ha a bérkiadások összessége nem is éri el az évtized első éveiben a liga által már többször átlépett egymilliárdos határt, az utóbbi négy szezon legmagasabb értékét mutatja. Az is köztudott, hogy a Juventus magasan vezeti a csapatok rangsorát, Higuaín a zebrákhoz igazolásával a Serie A legjobban fizetett játékosa. A tavalyi évhez hasonlóan idén is igyekszünk ennél kicsit több időt szentelni a részletek vizsgálatára, ugyanis még ha az adatok pontosságát vagy hitelességét megkérdőjelezhetjük is, a klubok összevetéséhez vagy tendenciák feltérképezéséhez páratlanul egységes mintát biztosít. Ráadásul ezúttal nem csak (1) az erőviszonyok változásának, (2) az anyagi támogatottság szerepének, hanem (3) az európai kupasorozatokban szereplő olasz klubok és az UEFA pénzügyi fair play közötti sajátos kapcsolatnak a vesézgetésére is alkalmat ad.

Szombaton megkezdődik a Serie A új szezonja, így aztán javában tart a szezonbeharangozók ideje is, számos helyen olvashatunk véleményeket a bajnokjeltölt(ek?)ről, a bajnokság várható esélyeseiről, miközben a legpatinásabb egyesületek belügyeivel, vélt és valós átigazolásaival pedig voltaképpen egész nyáron folyamatosan tele voltak az idevágó médiatermékek címlapjai. Ebben a posztban most azonban nem az élcsapatokkal foglalkozunk, hanem a liga összképét szintén meghatározó középmezőnyt alkotó csapatok háza táján nézünk szét.

A jelenlegi sette sorelle (Juventus, Milan, Inter, Roma, Lazio, Fiorentina, Napoli) pénzügyileg teljesen más (bár persze távolról sem egységes) dimenzióban mozog, az olasz labdarúgásban a bevételekben amúgy is kirívó súllyal bíró televíziós bevételek szétosztása pedig cseppet sem kedvez a kiváltságosak körén kívül álló egyesületek felzárkózási terveinek. Szerényebb keretek között kell(ene) tehát a középmezőnyre predesztinált egyesületeknek gazdálkodniuk, és mivel a futballklubok gazdasági működésének nem a profitszerzés a célja, hanem a csapat minél jobb eredményeinek racionális biztosítása, az eredmények lesznek így visszafogottabbak. Ezzel viszont Olaszországban a középcsapatok számára sokkal nagyobb a kockázat, mint az élcsapatok esetében, hiszen hiába nyújt egy-egy szezonban valamelyik csapat kiemelkedőbb teljesítményt, egyáltalán nem számíthat azonnal jelentősen magasabb részesedésre a fontos közvetítési jogokból. Vagyis a növekvő elvárásokhoz, esetleg a nemzetközi szerepléshez szükséges források nem feltétlen állnak a rendelkezésére, miközben olyan élcsapatok ellen kellene megismételnie vagy fokoznia teljesítményét, melyek a sikertelenebb időszakokban is jóval nagyobb biztos bevételekből gazdálkodhatnak. Ráadásul a középcsapatok helyzetében a megbillenő gazdasági háttér könnyen okozhat hosszabb időre meghatározó visszaesést, hiszen a sűrűbb középmezőnyben a visszacsúszás is könnyen jelentősebb lehet, a kiesés pedig a bevételek drasztikus zuhanása miatt akár végzetes is.

Márpedig a most itt tárgyalt, már tavaly is a Serie A-ban szereplő tíz csapat közül csak egy-kettő ékelődhet be talán idén is a kiemelt hetes közé, ugyanakkor valamelyikük szinte bizonyosan búcsúzik is majd az élvonaltól. Utoljára ugyanis húsz évvel ezelőtt fordult elő, hogy három friss feljutó is kiesett év végén (bár akkor egyébként még négy csapat váltott osztályt a bajnokságok között), erre pedig most sem számíthatunk. Az újoncok közül különösen az immár Tommaso Giulinivel ambíciózus hosszú távú terveket szövögető Cagliaritól várhatjuk a bennmaradást, mely most még olyan veteránokkal is megerősítette keretét, mint Padoin, Isla, Borriello vagy Bruno Alves, de 4,5 millió euróért a tavaly kipottyanó Verona egy üde szinfoltját, a moldáv Artur Ionitát is megszerezték. Mindeközben a Pescara a kispadon Oddóval, a pályán Caprarival, Verrével, Memushajjal és a hírek szerint Aquilanival érkezik, a Crotone pedig a teljes esélytelenség felszabadultságával. De nézzük most inkább azt, kikkel kell majd a bennmaradás érdekében felvenniük a versenyt.

Itt lett volna egy normális poszt, de talán ez jobban is illik a klubfutball és a válogatottak világának, a proaktív és a reaktív labdarúgásnak, a hanyatló és professzionalizáló megítélésnek egymásba forduló és egymást álmodó körkörös romjaihoz.

A kontinentális tornák, világbajnokságok mérkőzésein az óvatosság dívik, hiszen

1. - a meccseken a tét hihetetlen nagy, a csapatok számára nincs javítási lehetőség,
2. - nem egy-egy városrész, város vagy akár globalizált szurkolótábor, hanem egész országok és akár azok globalizált szurkolótábora képviseletében szerepelnek a válogatottak,
3. - ezzel a tornák nézettsége és marketingértéke kiemelkedik a többi futballesemény közül, ezért lesznek az itt jól szereplő labdarúgók sokszor alaposan túlértékeltek a játékospiacon,
4. - a kapitányok nem a legmagasabb fizetésekkel rendelkező elit-edzők, így számukra egy siker jelenthet kiugrási lehetőséget, a kudarc viszont hosszú időre eláshatja őket,
5. - a válogatottaknak jóval kevesebb idejük van közösen dolgozni, mint a klubok csapatainak.

"international football is about not losing"

Ezért hát...

Blogunk egy korábbi posztjában már tettünk egy kísérletet arra, hogy levonjuk a frissen zárult szezon statisztikáinak tanulságait, így megállapítottuk, hogy az utóbbi évek leglátványosabb tendenciáiként a passzok mennyiségének növekedése és a lövések számának csökkenése volt megfigyelhető. Ezúttal annak igyekszünk utánajárni (utánaszámolni), hogy ezen tényezők mekkora szerepet játszanak a csapatok sikerességében, mégpedig az egyes statisztikai kategóriák és a megszerzett pontszám korrelációjának vizsgálatával. Két változó korrelációs együtthatója ugyanis egy 0 és 1 közötti szám formájában megmutatja nekünk, milyen erős a kapcsolat a két tényező között. Esetünkben ez az egybeesés nyilván nem lehet soha száz százalékos (vagyis 1,0), ezt aligha feltételezné bárki is, hiszen a sikerben számtalan faktor játszik közre egyszerre. Ugyanakkor az itt vizsgált néhány tényező és az eredményesség kapcsolatának erősségét feltérképezhetjük, egymáshoz viszonyíthatjuk, és a kapott koefficiensek diakronikus vizsgálata ismét lehetővé teszi tendenciák felvázolását is.

(a korreláció elméletéről részletesebben például itt: http://rs1.szif.hu/~szorenyi/elm/bioselm7.htm)

Az egyre jelentősebb üzletté váló labdarúgás világában a klubok egyre kisebb mértékben támaszkodnak a meccsbevételeikre. A Deloitte Money League legnagyobb bevételeket elkönyvelő egyesületekről évente összeállított listájával már itt is foglalkoztunk, az összeállítás pedig egyértelműen arról tanúskodik, hogy a stadionokból származó bevételek súlya az elmúlt szezonokban folyamatosan csökkent, az előző szezonban már csak 18,6%-ot tett ki szemben a 2004/05-ös 28,9%-kal. A csapatok mérkőzéseinek látogatottsága ugyanakkor közvetve biztosan befolyásolja valamelyest az egyre fontosabb tv-s bevételeket, szponzori támogatásokat és a klubok szélesebb értelemben vett brand-értékét is, így egyáltalán nem mindegy, hány szurkolót vonzanak egy-egy liga mérkőzései, illetve hogy mennyire gazdaságosak a stadionok, mekkora a lelátók kihasználtsága. A következő posztban az öt európai élbajnokság helyzetét igyekszünk kicsit körbejárni ebből a szempontból.

Az elmúlt hétvégén egyszerre ért véget az öt európai élbajnokság (leszámítva egy elhalasztott mérkőzést), így akár nekieshetünk a különböző csapatstatisztikáknak, hogy a fenti, kifejezetten pofátlan címadással megkíséreljük kivesézgetni a szezon tanulságait, egyrészt a ligák adatainak összevetésével, másrészt az eredményeknek a korábbi évekhez való viszonyításával. Nyilván a labdarúgás „uniformizálódását” senki nem vonhatja kétségbe, hiszen egy-egy bajnokság nem egy stílus mentén közösségé szerveződő csapatok csoportját jelenti, hanem a ligák természetszerűleg magukba foglalnak a klubok lehetőségei, hagyományai, esetleg filozófiái alapján különböző stratégiákat preferáló csapatokat, a „globalizált futball” jegyében pedig ezek a stratégiák nagyjából kiegyenlítik az átlagokat a ligákban.

Ugyanakkor kísérletünknek létjogosultságot adhat egyrészt az, hogy a bajnokságok közti „kisebbnek tűnő” különbségek is fontos jegyeket takarhatnak, hiszen 306 ill. 380 mérkőzés átlagairól beszélünk, miközben az adatok diakronikus összevetése akár bajnoki- és nemzetközi tendenciák feltérképezésére is alkalmas lehet, melyek ha a figyelmes szurkolóknak nem is feltétlen szolgálnak újdonsággal, meghatározásuk ez által pontosabb lehet. Ugyanakkor természetesen az is igaz, hogy az ilyen eredmények erősen részlegesek, nem terjednek ki a különböző összetevő elemekre, de a makro szintű vizsgálat alapján azért levonhatunk néhány elnagyolt következtetést.

A vizsgált statisztikák forrását a whoscored.com adatai adják, melyek az OPTA 2009 óta rögzített eredményeit teszik elérhetővé az öt élbajnokság mérkőzéseiről (mint látni fogjuk, nem mindig megbízható módon). Néhány évre visszamenően a holland és orosz (2013/14 óta), a török (2014/15 óta) vagy a brazil (2013 óta), argentin (az idei 15 forduló) bajnokik, illetve az MLS-meccsek (2013 óta) is elérhetőek, így alkalmanként ezek mutatóival is összevethetjük az előbbieket.