Szemezgetések a világ labdarúgásából

Statgalamb

Túl néhány évadon a pokolban

A francia bajnokság PSG-delíriumai

2018. szeptember 21. - Legris

 

Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt,
amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.

1993-ban az első hivatalos Bajnokok Ligája döntőjét az Olympique Marseille gárdája nyerte, megszerezve ezzel Franciaország első európai kupasikerét, majd a következő öt évben még négyszer is eljutott a sorozatban induló francia csapat az elődöntőig (a labdarúgásban franciának tekinthető Monaco kétszer, valamint a PSG és a Nantes), miközben ’96-ban a KEK-trófeát is begyűjtötte a Paris Saint-Germain. Aligha gondolhattuk akkor, hogy az elkövetkező 22 évben európai kupagyőzelem nélkül maradnak a 2003-ig még Division 1-nek nevezett bajnokság klubjai. A kilencvenes évek nagy részében a francia az UEFA ranglistáján a Serie A mögött a második legerősebb ligának számított a kontinensen, innen azonban az ezredforduló után az ötödik helyre csúszott vissza, az elmúlt évtizedben pedig egy ideig még az a „csúfság” is megesett a Ligue 1-nel, hogy a hatodik helyen szerénykedett a koefficiensek rangsorában. Pedig a klubok mögött álló gazdasági háttér ennél jobb eredményekre predesztinálná az ország egyesületeit, hiszen Franciaország GDP-je nagyon stabilan a harmadik Európában. A viszonylag csendes állóvizet aztán 2011-ben kavarta fel a Qatar Investment Authority érkezése a korábbi hagyományaihoz éppen teljesen méltatlanul teljesítő PSG-nél, ahol rögtön nagy szabású befektetések kezdődtek, ennek hullámaihoz pedig a 2016-os EB-rendezés és a 2018-as VB-győzelem újabb lökéseket jelenthet a francia bajnokság megerősödésében. 

A Franciaországban egy csapásra hatalmas pénzügyi fölényre szert tevő klub ugyanis csak néhány szezon erejéig érte sokként a mezőny többi tagját, amikor elég gyorsan alakított ki igen meggyőző egyeduralmat, valamivel hosszabb, akár már most is érezhető távon azonban mindenképpen pozitívnak értékelhető a PSG-projekt megjelenése a francia klubfutball minden szegmense számára. Ez persze a liga belső szerkezetének átalakulásával is jár, és noha 79 éves történetében 10 bajnoki címnél többet egyetlen klub sem szerzett még és nem is olyan régen (2008-13) még hat év alatt hat különböző bajnokot avatott, a nemzetközi tendenciákkal párhuzamosan most már a Ligue 1 is erősen hierarchikus jelleget látszik ölteni, melynek szintjein az egyes kluboknak egymástól szögesen eltérő kihívásokkal kell szembesülniük a fejlődés vagy egyszerűen a talpon maradás érdekében.

Jelen posztban azt igyekszünk körbejárni, hogy

I. milyen módon jelennek meg a PSG-projektnek a francia ligára gyakorolt kedvező hatásai a nemzetközi porondon és a liga belső gazdasági folyamataiban,

II. a további három legtehetősebb francia élklub, a Lyon, a Marseille és a Monaco milyen egymástól homlokegyenest eltérő stratégiával igyekszik felvenni a párizsiak által rájuk kényszerített nagyobb tempót, illetve

III. a második vonalat képviselő egyesületek hogyan próbálnak megkapaszkodni a poszt-Bosman érában tapasztalható európai tendenciáknak megfelelő, a francia ligába amúgy némi késéssel begyűrűző folyamatok sodrában.

 

 

 

I. Párizsi orgia, avagy a Ligue 1 újra benépesül

 

házaitok körül könnyű azúr sugárzik,
melyet még a minap bombák vörösse dúlt!

2018 nyarán 55 millió euróval (33%) emelkedett a francia Ligue 1 kereteinek összértéke a transfermarkt becslése szerint, mégpedig úgy, hogy mindeközben a liga csapatai összesítésben soha nem látott profitot regisztráltak az átigazolási piacon. A két, egymásnak látszólag ellentmondó jelenség nem csak azzal illeszthető össze, hogy új tehetségeket nevelnek ki és szereznek meg a bajnokság klubjai (vö: ligue des talents), hanem azzal is, hogy egyre magasabban jegyzi a francia bajnokságot és az ott szereplő játékosokat az átigazolási értékekre specializálódott oldal. A bajnokságban maradó játékosok közül tizennégyet is legalább 10 millió euróval kóstálnak most többre, mint az előző szezonban, akiknek „csak” a fele tartozik a PSG kötelékébe.

Ebben nem csak a francia világbajnoki címnek és a liga számos légiósa esetében pusztán már a VB-szerepléssel járó ázsiónövekedésnek van szerepe, hanem annak is, hogy az utóbbi években a nemzetközi szereplés is a bajnokság magára találását jelzi. Miután ugyanis alighanem az új PSG brand megjelenésének közvetett hatásaként évekig egészen gyenge produkciót mutattak a párizsiakon kívüli francia csapatok az európai porondon (45 koefficiens pont alatt maradva zsinórban négy szezonon keresztül), az elmúlt két évben annak ellenére emelkedtek régen látott magasságba a Ligue 1 koefficiensei, hogy a Paris Saint-Germain pontszáma közben némileg visszaesett. 2017-ben a Monaco be is jutott a BL-, a Lyon az EL-elődöntőjébe, majd tavaly a Marseille az EL-döntőbe is. Azt érezhetjük közben, hogy a kupasorozatokban a párizsiaknak ugyanakkor még mindig nem jött össze a nagy nemzetközi áttörés, de ez csak a BL-elődöntő képében jelenthető ki, hiszen közben szorgosan gyűjtögetik ők is a pontokat, így az UEFA amúgy sok szempontból kritizálható klub-ranglistáján jelenleg a hetedik helyen állnak megelőzve például az összes angol klubot, de voltaképpen a nemzetközi mezőnyben kimagaslóan sikeres spanyol egyleteket leszámítva csak a Bayern München és a Juventus van előttük, miközben a talán lényegesebb gazdasági versenyben, a bevételek terén is a hetedikek a párizsiak.

És ezzel jutunk el talán a leglényegesebb ponthoz, az eredmények fejlődése ugyanis nyilván nem véletlenszerű jelenség. A Paris Saint-Germain nagyszabású projektjének jótékony hatásaként nagyobb nemzetközi médiafigyelem irányul a sztárok miatt a hazai liga meccseire is, miközben a belföldi érdeklődés is növekszik, hiszen akár irracionális okokkal is erős ellenségképet lehet a párizsi egyletből kialakítani, mely aztán erősíti a szurkolókkal való kohéziót a többi francia egyesület háza táján (ezt egyébként jól láthatóan nagyobb, amúgy szintén dúsgazdag európai klubok is igyekeznek kihasználni, amikor a nagyon hasonló működésű egyletek saját imázsukat igyekeznek javítani a PSG-modellel való, gyakran meglehetősen hipokrita szembehelyezkedéssel). A nagyobb figyelem pedig jól jelentkezik a Ligue 1 közvetítési díjaiban is, és az is igencsak szembeötlő, hogy miután a BL-pénzek szétosztása során legjelentősebb tényezőként megjelenő market poolból való francia részesedés mennyire visszaesőben volt korábban a top négyhez képest, nem sokkal a PSG felturbózása után a francia érdeklődés és a franciaországi közvetítési díjak megemelkedése révén a francia kluboknak jutó összegek is megugrottak. Ez persze hozza magával a szponzorok fokozódó befektetési kedvét is, így a liga összes bevételeinek a top 4-től való leszakadása is megfékeződött, és ha az angol-német-spanyol bajnokságok hozamaival nem is tudja tartani a versenyt a Ligue 1, jelenleg az olasz bajnokságra tapad pénzügyi téren, sőt, a tendenciákat, a sokkal kedvezőbb gazdasági- és stadionhelyzetet látva az előzés sem tűnne lehetetlennek a közeljövőben, ha az UEFA új BL-kiírása (no meg a pénzügyi fair play kettős mércéje) ne járulna hozzá még az eddigieknél is jobban a status quo konzerválásához.

A francia klubok bevételeinek növeléséhez legalábbis részben biztosan hozzájárult az ország harmadik EB-rendezése is, melyet a franciák igencsak visszás körülmények között happoltak el a törökök orra elől. Pedig egy nagyszabású kontinenstorna megrendezése azon túl is hordoz magával nehezen mérhető és kimutatható előnyöket, hogy a válogatott számára hazai környezetet biztosít, hiszen a nemzetközi figyelem és vele a világméretű szponzorok figyelme is az ország labdarúgása felé fordul. Mindenesetre a hazai közönség intenzívebb érdeklődésének a futballra és a válogatottra irányításával valamint a kontinensbajnokságra készülő vagy ez alkalomból felújított stadionokkal nőtt az üzleti potenciál a Ligue 1 mérkőzéseiben is. Igaz ez még akkor is, ha a stadionprojektek közvetlen hatásai a lelátókon nem kiugróan látványosan jelentkeznek. Az EB-rendezésben részt vevő városok csapatai közül ebből a szempontból a Nice és a Lille profitált a legtöbbet, hiszen a jelentősen megnövekedett befogadóképességű új arénájukban megduplázódott a csapat átlagnézőszáma, de a Lyon, a Bordeaux, a Saint-Étienne és még a Marseille esetében is érzékelhető a fejlesztések jótékony hatása (talán csak a Toulouse lóg ki a sorból), főként az átadásokat követő évben, később persze ismét nagyban eredmény- és ellenfélfüggő a meccseik látogatottsága, de az új lelátókon adottak a kedvezőbb lehetőségek a nézőszámok feltornászására. A 2017/18-as szezonban a Ligue 1 meccseinek átlagnézőszáma 22.524-re emelkedett, amire például a worldfootball.net adatai szerint korábban csak egyetlen egyszer, a 2000/01-es szezonban volt példa, ezzel pedig a francia bajnokság az MLS-t visszaelőzve, közvetlen az olaszok nyomában tartja a világon a hetedik, Európában pedig az ötödik helyét az idevágó ranglistán. Ráadásul ezen a téren további fejlődés is nagyon könnyen elképzelhető, hiszen a jelenleg másodosztályú Lens a Ligue 2-ben is hoz 25 ezer feletti átlagnézőszámokat, a csapat esetleges feljutása így biztosan nagy előrelépést jelentene ezen a téren az élvonalnak is, ami persze a liga és a többi csapat számára is hordozná a figyelem növekedését.

Az eddig említett fejlődési formák egyáltalán nem jelentik ugyanakkor, hogy a Ligue 1 különösebben nagy tempóban visszazárkózna bármilyen téren a négy európai élbajnokságra. A labdarúgásnak a poszt-Bosman érában végbemenő piaci átalakulása ezt nem is nagyon tette lehetővé, amire ráadásul az elit lobbija révén az utóbbi évtizedekben az UEFA intézkedései is alaposan rájátszottak. Viszont így az erős gazdasági háttér miatt a francia liga el tudott lépni a középmezőnytől és a korábban a nyakukban lihegő oroszok, törökök, portugálok vagy a teljesen leszakadóban lévő hollandok előtt tudja hozni az ötödik helyét a pályán és a könyvelési mérlegekben egyaránt. Ez által pedig megmarad a lehetőség egy nagyobb áttörésre is, amiben talán a PSG egy hangosabb nemzetközi sikere lehetne fontos kezdőlöket. Mindeközben a modern futball jellemzőjeként a gazdasági lehetőségek markáns polarizálódása és az erősorrend egyre merevebb hierarchiája megjelent a francia bajnokságon belül is. Ez nem csak a PSG ritkán elmaradó hazai címvédéseiben és triplázásaiban jelentkezik, hanem abban is, hogy a bajnokságban a gazdasági lehetőségek és az eredmények közötti kapcsolat egyre szorosabb. A keretek értéke és a pontszám közötti korrelációs együttható a korábbi 0,6472-ről alaposan megugrott és 0,8 alá számottevően csak két évvel ezelőtt, a Monaco váratlan bajnoki sikerének és a Nice bronzérmének köszönhetően ereszkedett, de akkor sem lejjebb 0,7330-nál. Ilyen rögzült kiegyenlítettlenség a mezőny tagjai között még a Lyon korábbi, hét éves hegemóniája (2002-08) idején sem volt jellemző Franciaországban, a jelenség pedig jól mutatja, hogy az elmúlt évtized futballpiaci folyamatai hogyan darabolják szét a mezőnyt.

 

 

 

 II. A partoktól távolodó részeg hajók

 

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,
nem szállhat révbe többé kalmárhajók után

Ahogy korábban láttuk, a QSI érkezése a PSG-hez először a többi francia klub nemzetközi eredményességének visszaesését eredményezte, ami nyilván nem tekinthető véletlennek. Az egyes klubok kereteinek értékvesztésében is észrevehető ugyanis, milyen sokkot jelentett néhány szezon erejéig a mindenki felett álló ragadozó felbukkanása az átigazolási piacon és az elérhető trófeák tekintetében is, erre pedig a sajátságos klubmodellel rendelkező Monaco visszatérése, no meg az érintett kluboknál éppen folyó stadionprojektek költségei is rátettek egy lapáttal. A megelőző években bajnoki címeket szerző Lyon, Lille, Montpellier és Marseille számára is jelentős visszaesést hozott ez a pár év, de a Rennes és a Toulouse  legutóbbi megroggyanása is erre az időszakra tehető. Az elmúlt néhány évben viszont a legtehetősebb klubok egyre hatékonyabban használják ki a korábban fejtegetett lehetőségeket, így pedig anyagiak terén, ha a PSG mögött még messze le is maradva, de jelentős mértékben megléptek a sűrű mezőnytől, az erőviszonyok pedig a korábbiaknál is tisztábban rajzolódnak ki a 2018/19-es szezon elején. A párizsiak mögött a jól láthatóan elkülönülő Lyon-Monaco-Marseille hármas várható versengésének az is különleges tétet ad, hogy „csak” ketten vehetnek részt jövőre a BL küzdelmeiben. Márpedig az azzal járó bevételek és marketingérték mindenhol nagy mértékben hozzájárul egyes klubok kiemelkedéséhez (és a nemzeti ligák belső szétcsúszásához). Ahogy látni fogjuk, ezen francia egyesületek nagyon különböző stratégiákat alkalmaznak a BL-célszalag elérése érdekében, de mindhármójuk jövője szempontjából hatalmas jelentőséggel bír, hogy a jövőben milyen mértékben kalkulálhatnak majd a kontinentális porondon elérhető bevételekkel.

 

II.1. Vontatók nélkül

 

A francia bajnokság belső tengerének zászlóshajói között az utóbbi évtizedekben a Lyont mindenképpen meg kell említenünk, annak ellenére, hogy történelmi távlatokban nem tartozik a hagyományos nagy klubok közé. Az akkoriban jelentősebb lyoni rögbiegyesületről (LOU) leválva csak 1950-ben vált ugyanis önállóvá a labdarúgó klub és bár a hatvanas, hetvenes években elért három kupagyőzelmet, Jean-Michel Aulas '87-es megjelenéséig nem zavart különösen sok vizet a francia élvonalban az ország harmadik legnagyobb városa. A velejéig üzletembernek számító, így a futballklubot is minden ízében üzleti vállalkozásként kezelő és nyilvános megnyilvánulásait is marketing-akciókként alkalmazó Aulas azonban a másodosztályból ’95-re már ezüstéremig juttatta a csapatot, majd 2002 és 2008 között a már említett, egyedülálló módon zsinórban begyűjtött hét bajnoki címre. Mindeközben azonban a klubnak és elnökének komoly szívfájdalma maradt, hogy a BL-ben három negyeddöntő és három nyolcaddöntő ellenére sokáig nem jött össze az áttörés a négy közé jutás formájában egészen a hetedik próbálkozásig 2009/10-ben (egyébként az „új PSG” idén szintén hetedszer próbálkozik ezzel négy negyeddöntő és két nyolcaddöntő után). A siker ugyan komoly munka gyümölcse volt, de alighanem túl későn jött. A megelőző szezonban ugyanis a Lyon az évezredben először trófea nélkül maradt, 2009 nyarán pedig több meghatározó játékos távozása (pl. Juninho vagy Benzema) miatt a klub története legnagyobb költekezését csapta összesen 82 millió euró elköltésével és Európa ötödik legnagyobb felvásárlója lett. A bajnoki cím azonban ismét elmaradt és a befektetésekhez képest a BL-elődöntő nem volt elég a gazdasági szintlépéshez globális szinten, ahogy ugyanis korábbi ábránkon láthattuk, ekkorra a francia liga részesedése a BL market pooljából már jócskán leszakadt a négy élbajnokságnak jutó összegektől és a liga egyéb bevételei is elmaradtak az elittől.

A gazdasági örvény veszélyének felismerése után Aulas nagyot fordított klubjának kormányán alighanem már a pénzügyi fair play közelgő bevezetésének tudatában (a Lyon elnöke korábban a G14/G18 csoportosulásokban is fontos szerepet játszott, az azt 2008-ban váltó ECA végrehajtó bizottságának pedig azóta is tagja). Noha korábban is voltak az OL akadémiájáról kikerülő fontos játékosok a csapatban (Govou, Clément, Clerc, Benzema), ekkortól kezdett különösen nagy mértékben támaszkodni a Tola Vologe központból kikerülő játékosaira, akiket aztán megfelelő értékűre felfuttatva különösebb szentimentalizmus vagy kapkodás nélkül értékesít is a klub, így transzferegyenlegét többé már nem engedi komoly mélységekbe. A CIES 2015-ös kimutatása szerint az öt topliga kereteiben akkor a második legtöbb játékos indította pályáját az OL kikötőjéből, és még ha a legfrissebb ilyen listán már a negyedik helyre is csúszott vissza a csapat, közben még tavaly is az összes játékpercek 27%-ban használta a saját nevelésű játékosait.

A stratégiaváltás hatására az eredmények némileg visszaestek, így a 2012/13-as szezonban 13 év után maradt BL-szereplés és az azzal járó bevételek nélkül a klub, aminek komoly következményei lettek a költségvetésre is. A korábbi évek során viszonylag magasra állított fizetési büdzsé ugyanis a megcsappant bevételek 98%-át felemésztette, és ha például Lloris, Lisandro López, Michel Bastos vagy Lovren eladásával sikerült is ezt a hányadot valamelyest csökkenteni, közben megkezdődött az új stadion építése is, így három évig komoly deficitekkel zárt az éves egyenleg, összesen 75,7 millió eurós mínuszban (a három évre először 45, majd 30 milliós veszteséget engedélyező ffp-vel azért nem lett problémája a klubnak, mert abban hogy, hogy nem az ingatlanfejlesztések költségeit nem veszik figyelembe). A 2014/15-ös szezonban még az EL-selejtezőket is elbukta a Lyon, de ennél sokkal nagyobb jelentősége volt annak, hogy a bajnokságban újra ezüstérmet szerzett a gárda, így végre visszakerült a BL-be, aminek hatására jócskán megnőtt a kasszába befolyó tv-s jogdíjak és szponzori támogatások mértéke is, az éves mérleg pedig pozitívba fordult. A lendületesebb fejlődéshez a sok nehézség után végül 2016 januárjában átadott új aréna is hozzájárul, hiszen a 35 ezres kapacitású Gerland-t felváltó 60 ezres Groupama Stadium első teljes szezonja során korábban sohasem látott, 29 millió eurós meccsbevételeket termelt, a klub összesített bevételei pedig már a 200-at közelítik, amivel a Deloitte hagyományos listáján a 24-ről a 21. helyre jött fel a Lyon a leggazdagabb labdarúgóklubok rangsorában (bár ez a 2000-es évek közepén rekordként elért 11. helytől még így is messze van). A nagyobb költekezésektől viszont a rendbeszedett büdzsé ellenére továbbra is tartózkodik a klub, bár az átigazolási piacon sokkal aktívabb lett a Lyonnál ikonikus alaknak számító, Aulas munkáját ’88 és 2017 között folyamatosan segítő korábbi sportigazgató, Bernard Lacombe távozása óta. A szinte kizárólag fiatal, magas várható resale value-val rendelkező játékosokra (Depay, Betrand Traoré, Tousart, Terrier, Dembélé, Denayer, Ndombélé, stb.) kiadott milliók azonban mindig a bevételek értékei alatt maradtak, hiszen például csak az Umtiti, Lacazette, Tolisso, Mariano négyesért 140 millió eurót zsebeltek be az elmúlt három évben. Ezzel a stratégiával az új szezonnak immár egyértelműen a liga második legértékesebb keretével vághat neki a csapat, már csak az a kérdés, hogy ki tudja-e hozni ebből a maximumot a klub filozófiájába tökéletesen passzoló, de nem éppen rutinos és sokat kritizált Bruno Génésio vezetőedző (játékosként 171 meccset játszott Lyon mezben, 2015 decemberi kinevezése előtt pedig már két korábbi vezetőedző mellett is dolgozott másodedzőként), akinek a klubmodell továbbépítésében nélkülözhetetlen újabb BL-szerepléshez legalább a dobogót el kell érnie tanítványaival.

 

II.2. Züllött roncsok halásza

 

Talán még a Lyonnál is fontosabb lenne azonban a Marseille számára a BL elérése, hiszen az ott megszerezhető komoly bevételekre és hírnévre már ötödik éve nem számíthatnak a déliek. Pedig ez a még viszonylag friss vezetés számára is kulcsfontosságú lenne ambiciózus célkitűzéseiknek legalább a megközelítéséhez. A hangzatos újjáépítésektől és csalódásoktól persze korábban sem volt mentes a csapat történelme, gondolhatunk akár a nyolcvanas évek hullámvölgye után megmentőként érkező Bernard Tapie korszakára (1986-94), mely négy bajnoki címet és BL-győzelmet hozott, hogy aztán a bundabotrány, a másodosztályba sorolás és az élvonalba visszajutást meghiúsító hatalmas adósságok feketítsék be a megítélését, de nem sokkal később az Adidas-elnök Robert Louis-Dreyfus regnálása (1996-2009) sem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket, hiszen a nagy befektetések ellenére ebben az időszakban a Lyon hegemóniáját nem tudta megtörni a csapat, a BL-ben pedig csak kétszer bukkant fel. Louis-Dreyfus halála után, 2010-ben jött csak össze a hőn áhított 10. bajnoki cím, de az egyesület kormányzását átvevő özvegye sem tudta stabilizálni a gazdasági fellendülést. Hiába rendelkezett ekkor a világon a 14. legnagyobb bevételekkel az egyesület, nem sikerült a fontos pillanatban azonnal komolyabb szintlépést elérni, miközben négy év alatt hat vezetőedző váltotta egymást a kispadon, a körülmények pedig közben egyre kedvezőtlenebbek lettek. A klub mérlegének szinten tartása érdekében az átigazolási piacon is visszafogottságra volt ugyanis szükség, ami különösen a katari befektetők párizsi és az orosz befektetők monacói térnyerésével nehezítette meg az egyesület dolgát. A 2013/14-es szezonban ugyan a Marseille még felbukkant egyszer a BL-ben, a Dortmund, Arsenal, Napoli hármassal szemben azonban egyetlen pontot sem tudott szerezni, a bajnokságban pedig annyira megroppant közben a csapat, hogy a dobogót azóta sem érte el.

Ilyen előzmények után vásárolta meg az OM-et 2016 októberében az amerikai Frank McCourt, aki az elnöki székbe Jacques-Henri Eyraud-t ültette, sportigazgató az egykori spanyol válogatott kapus Andoni Zubizarreta lett, a kispadra pedig a Lille meseszerű bajnoki címének kovácsa, Rudi Garcia érkezett. Az újabb ambiciózus projekt „OM Champions” néven természetesen újra jókora költekezést is hozott, Payet klubrekordot jelentő 29 millió eurós megszerzése után tavaly még 62 millióért vásárolt játékosokat az OM (Mitroglou, Thauvin, Luiz Gustavo, Germain, N’Jié, Rami, Mandanda). A hírveréssel a klub mellett máskor is jelentősen kiálló szponzorokat egész hatékonyan sikerült is a projekt mellé állítani (az Adidast idén leváltotta a terjeszkedni kívánó Puma, de fő szponzorként beszállt például az Orange is), viszont a dobogó, így a BL elérése továbbra sem jött össze. Az egyébként dicséretes eredménynek tekinthető EL-döntő is hoz persze a konyhára, de a mérleg helyrerántására nem lesz elég, miközben a viszonylag magas nézőszám ellenére a felújított Vélodrome kihasználtsága nem tökéletes és a meccsbevételek jelentősen elmaradnak a Lyonnál látottaktól. Így aztán két éve 42, tavaly pedig a hírek szerint 50 millió eurós mínuszban zárt a klub, amire az új tulajdonosok megjelenése esetében türelmi idővel számoló UEFA mindössze egy bagatellnek nevezhető 100 ezer eurós büntetést szabott ki a pénzügyi fair play megsértése miatt, de a komolyabb következmények elkerülése érdekében nagyon nagy szükség lenne jövőre a BL közvetítési díjaira.

Különösen azért, mert a vezetők közben 19-re újabb lapot húztak és 66 millió eurót ismét eltapsoltak nyáron az átigazolási piacon leginkább Strootman (25), Caleta-Car (19), Radonjic (12) vagy Amavi (10) megszerzésére. Mindeközben egy nagyon várt támadó érkezése végül elmaradt és Zambo Anguissa Angliába átadását leszámítva az értékesítések sem a tervek szerint alakultak. N’Jié megvásárlásától az utolsó pillanatban lépett vissza a lisszaboni Sporting, így pedig a hetek óta a címlapokon szereplő Balotelli-üzlet sem köttetett meg, holott a hírek szerint a Nice elvárásai messze elmaradtak a korábban említett igazolások árától. A bajnoki rajt gyengébb is lett a vártnál, mivel azonban a PSG-t leszámítva a legjelentősebb vetélytársak is botladoznak, a Marseille voltaképpen jó helyzetből várhatja a folytatást a talpon maradásához most már nélkülözhetetlennek tűnő dobogóért zajló küzdelemben.

 

II.3. Vad habokban málló félsziget

 

A Monaco gárdája kisebb megszakításokkal a hatvanas évektől meghatározó tagja a francia labdarúgásnak, melyben mindig is különleges státusszal bírt, hiszen a mezőny többi tagjától eltérő adótörvények vonatkoznak az egyesületre. Ez persze nem egyedülálló jelenség a világ labdarúgásában, hiszen például liechtensteini klubok is szerepelnek a svájci, andorrai egyesületek a spanyol ligarendszerekben, néhány walesi egyesület az angol bajnokságokban, kanadaiak az MLS-ben, de egy új-zélandi klub is az ausztrál, egy brunei pedig a szingapúri versenysorozatokban. Csakhogy a francia kluboknak egyik legnagyobb problémájuk éppen az, hogy Európa egyik legszigorúbb szabályozása révén évi 1 millió euró feletti fizetések után 75% munkáltatói adót kötelesek fizetni, melyet azonban a hercegségbeliek megúsznak. Ez persze alkalmanként heves ellenérzést vált ki az így komoly lépéshátrányban lévő vetélytársakból, így a legutóbbi feljutás után, 2014 januárjában egy megállapodás született, melynek értelmében a Monaco 50 millió eurót fizetne a ligának, hogy szerepelhessen benne. Másfél évvel később azonban egy francia bíróság ezt az egyezményt érvénytelennek nyilvánította, így aztán a klub továbbra is bőszen kihasználja ezt a jelentős gazdasági előnyét és rendre hatalmas, gyakran erőn felüli aktivitást fejt ki az átigazolási piacon is a nem is olyan régen érkező tulajdonos kedve szerint.

Amikor 2011-ben 44 év után esett ki a Monaco az élvonalból, a komoly pénzügyi slamasztikába került egyesületnek az orosz Dmitrij Ribolovljev jelentette a mentőövet, aki jelképes 1 euróért vásárolta meg a klub 66%-át, míg a maradék egyharmad II. Albert herceg tulajdonában maradt. A Putyinnal nem túl jó viszonyban lévő orosz üzletember a hírhedt Uralkali cég privatizálásából gazdagodott meg a kilencvenes években, a politikai csatározások során börtönben is ült gyilkosság vádjával és a berezniki ökológiai katasztrófa okán is komoly támadások érték, mígnem 2010-ben végül eladta cégét a Kremlhez közel álló Kerimovnak (ő az Anzsi Mahacskala tulajdonosa), vagyona nagy részét pedig Ciprusra mentette és Monte Carlóba költözött. Az ottani klub felkarolásával alighanem az EU-s állampolgárság kijárása is célja lehetett, amit azonban végül Cipruson kapott meg feltehetően a limasszoli ortodox katedrális felújítására fordított 17 millió eurónak köszönhetően. A monacói egyesülethez érkezésétől kezdve szoros a kapcsolata Jorge Mendes játékosügynökkel és Gestifute nevű cégével, akik közbenjárásával már a másodosztályban is hatalmas költekezést csapott, így másodjára sikerült végül elérni a feljutást. Az igazi transzferáradat azonban csak ekkor következett, hiszen az élvonalban való szerepléshez immár az üzleti fenevadnak számító Vagyim Vasziljev elnökhelyettes vezetésével 160 millió eurót vert el az átigazolási piacon a klub (a legjelentősebb tételek James Rodríguez, Falcao, Joao Moutinho, Kondogbia, Martial vagy Toulalan voltak). A rögtön alaposan felturbózott keret Ranierivel a kispadon a papírformának megfelelően be is jött a második helyre az éppen megroggyanó vetélytársak előtt, az OL-OM duó ugyanis csak az ötödik-hatodik helyen végzett.

Ezzel a hercegségbeliek ki is vívták a BL-szereplés jogát is, itt érkezett azonban az igazán nagy bökkenő, ugyanis újra az UEFA látókörébe kerülve elkerülhetetlen lett a mérleg rendezése, hiszen a klub gazdálkodása köszönőviszonyban sem volt a pénzügyi fair play elveivel. Az utóbbiban számításba vett bevételi források közül az alig 40 ezer lakossal rendelkező Monte Carlóban a meccsbevételek nyilván egészen elhanyagolható tételt tesznek ki a büdzsében, ráadásul az ffp által vizsgált három éves időszak alatt a két másodosztályban töltött szezon során a közvetítési díjak is sokkal alacsonyabbak voltak, mintsem hogy a féktelen költekezést fedezni tudnák. A hivatalos elszámolásba viszont az első élvonalbeli szezonra egy egészen elképesztő, 140 millió eurós szponzori hozam került be, így itt érdemes talán szót ejtenünk a csapat fő támogatójáról. A mezszponzor ugyanis egy kisebb megszakítással immár 1998 óta a FedCom nevű cég, melyet az igencsak homályos háttérrel és egyébként magyar útlevéllel rendelkező Alekszej Fedoricsev jegyeztetett be egy évvel korábban az adóparadicsomnak számító Man szigetén, azóta pedig többször gyanúsították már meg pénzmosással. Egyébként magát az AS Monacót is szerette volna már többször megvásárolni, III. Rainer herceg ezeket a kísérleteket azonban a kétes hírneve miatt rendre megvétózta, utóbbi halála után annak fia, II. Albert viszont Ribolovljevvel már engedékenyebb volt. Az ugyan rejtély, hogy a nyilvánvalóan bőven a piaci érték felett kötött szponzori támogatását hogyan fogadhatta el a francia könyveléseket ellenőrző szerv, a DNCG vagy az UEFA, mely elméletileg pont az ilyen esetek kiszűrésére hozta létre a pénzügyi fair play rendszerét, az viszont már történelem, hogy végül a Monaco komolyabb büntetés nélkül megúszta ezt a húzását annak fejében, hogy a következő években rendezi valahogy a mérlegét.

Így viszont koncepciójának megváltoztatására kényszerült a klub, ám továbbra is az átigazolások jelentik fő tevékenységét, hiszen azóta folyamatosan az eladásokból kell fenntartania kényes gazdasági helyzetét mondhatjuk talán úgy, hogy mesterségesen, lévén, hogy más tényező nem nagyon támasztja alá a nagy befektetésekkel futó projekt létjogosultságát. Mint már említettük, az immár 1939 óta használt Stade Louis II gyakran kong az ürességtől, a piaci viszonyok között valósnak tekinthető támogatói bevételek sem lennének kielégítőek, így az egyetlen jelentős operációs pénzforrásnak tekinthető BL-szereplés egy-egy kihagyása komoly következményekkel jár. Ráadásul nem csak a közvetítési díjak elmaradása miatt, hanem az értékesíteni kívánt játékosok árának felverésében is fontos tényező jó szereplésük a Bajnokok Ligájában. A legfelsőbb szintre fejlesztett kalmárkodás alaptétele természetesen a Monacónál is a megvásárolt játékosok esetében a minél alacsonyabb életkor és a minél magasabb várható eladási érték, így a nagy változtatás óta csak elvétve találunk 23 évesnél idősebb labdarúgót a komolyabb összegekért vásárolt játékosok listáján. Az összesen 34 millióért szerződtetett Glik, Jovetic, Chadli trió a kivétel, miközben ennek sokszorosát fordította tehetséges ifjoncok megszerzésére az egyesület, akiket aztán néhány év felfuttatás után búsás haszonnal adtak tovább. A koncepcióba tökéletesen passzol Leonardo Jardim vezetőedző, akit a 2014 nyarán az ezüstérem ellenére elengedett Ranieri helyére 3 millió euró ellenében csábítottak el a Sportingtól a kispadra és aki már Portugáliában is elsősorban a fiatalokkal érte el a sikereit. A módszer működését legjobban az példázza talán, hogy Benjamin Mendy, Bernardo Silva, Bakayoko, Fabinho vagy Lemar megszerzéséért kiadták ugyan egy kisebb Ligue 1 klub éves költségvetését jelentő 46,75 millió eurót, ezután alaposan felsrófolták az árukat a sikeres csapatba beépítve őket, így az utóbbi két évben 262,5 millió folyt be az eladásukból. Utóbbiak sorát az 1981 óta La Turbie-ben működő akadémia is megtámogatja, hiszen a Mbappéért idén bezsebelt 135 milliót is annak köszönhetik. Ennek ellenére az utóbbi évek a tehetség-források kiapadását és az eladó egyesületek éberségét sejtetik, legalábbis erre enged következtetni, hogy egyre nagyobb összegeket költ a Monaco az újabb ifjoncok beszerzésére, az olyan üzletek haszonértéke pedig még erősen kérdéses, mint Golovin és Keita Baldé 30 milliós, Tielemans 25 milliós vagy Henrichs és Geubbels 20 milliós megvásárlása. Ráadásul most túl sok ideje sincs a klubnak felfuttatni ezeket a játékosokat, hiszen a BL-bevételekhez szükséges ffp-megfelelés miatt szükség van a magas transzferbevételekre is.

A PSG-t követő nagy hármasnak tehát mindhárom tagja meglehetősen különböző stratégiát folytat, míg a Lyon az utóbbi években a szigorúan racionális építkezés útjára lépett, a Marseille egy fellendülni igyekvő, ám egyelőre meglehetősen ingatag lábakon lavírozó projektbe vágott bele, a Monaco pedig gyakorlatilag kényszerpályán mozog az ffp-szakadék szélén. Más-más aspektusból, de mindhármójuk további sorsa nagyban függ a BL-szerepléstől, így hatalmas jelentőséggel bír majd, hogy a párizsiak mögötti két helyet ki szerzi meg. A keretek értéke alapján ugyan más csapatnak elméletileg nem sok esélye van beleszólni a dobogóért vívott versenybe, nem érdektelen talán már csak az összehasonlítás okán sem vetni egy pillantást néhány masszívabbnak tűnő további egyesületre.

 

III. Az akasztottak bálja

 

Kopasz mellük - sötét orgonasíp-sorok -,
hol ringtak egykoron kecses kisasszonyocskák,
rút, hosszú kéj alatt ölelkezőn ropog.

Ahogy a keretértékeket bemutató korábbi ábránkon látható volt, a mezőny további része rendkívül sűrű, így az egyes kluboknak nehezebb tartósan érvényesíteni a kisebb gazdasági fölényüket a többiekkel szemben. Ez történt az elmúlt években a Nice projektjével is, velük azonban külön posztban foglalkoztunk már annak idején, a nemzetközi szereplés elmaradásával most egyértelműen leszálló ágra kerültek, így most figyelmünket fordítsuk inkább más egyesületek felé.

 

III.1. Szökken a zúgó égre

 

A korábbi években a breton klubok száma szembeötlően magas volt az élvonalban, a minőségi eredmények azonban elmaradtak. Közülük a Brest és a Lorient jelenleg már a másodosztályban hajt a feljutásért, a Guingamp számára minden bennmaradás csodaszámba megy, a Bretagne fővárosának számító Rennes-ben pedig a merész projektek ellenére sem sikerült igazán komoly sikereket elérni. Az elmúlt évezred végén a csődközeli helyzetből a korábban is főszponzornak számító Artémis és François Pinault mentette meg a klubot, melyet felvásárolva nem is annyira ő, hanem fia, François-Henri Pinault igazgat (a bulvárlapokból leginkább Salma Hayek férjeként ismert). Ha azóta mindennapos anyagi gondjai nincsenek is az egyesületnek, komoly fejlődési hullámot sem sikerült úgy igazából meglovagolnia egyszer sem. Kétszer ugyan negyedik lett a bajnokságban a csapat (2005 és 2007), valamint két kupadöntő (2009, 2014) és egy ligakupadöntő (2013) is szerepel az eredménysorában, egyik fináléban sem sikerült diadalmaskodni, ráadásul micsoda szégyen, előbbi kettőt egyaránt a breton ellenlábas minicsapat Guingamp ellen bukták el. Az elnöki székből 2017 novemberében távozott a harmadik megbízatását töltő, ezek során a sikereket messzire elkerülő René Ruello (a kupadöntők sem az ő munkáját dicsérték), helyére pedig a korábban a Reimst az élvonalig gardírozó, majd öt évig a PSG-nél tevékenykedő Olivier Létang került. Az új elnök hozta a már emlegetett modern módszereket és az általa eszközölt befektetésként klubrekordot jelentő 17 millió euróért érkezett az alig 19 esztendős Ismaila Sarr, de jött a 18 éves Maouassa is, idén pedig a 22 esztendős Siabatcheu és Del Castillo. A tavalyi ötödik hely és az azzal járó EL-részvétel voltaképpen már sikernek számít a piros-feketék számára, a további eredménykényszernek pedig olyan rutinos, ám jelenleg nem sokra taksált és jó áron megszerezhető játékosokkal akarnak megfelelni, mint a Lyon színeiben száznál több bajnokit lehúzó Grenier, a VB-t megjárt, de még mindig csak 23 éves Mbaye Niang vagy a reklámfogásnak sem utolsó cselgép, Hatem Ben Arfa. A klub háza táján a legnagyobb problémát talán az jelenti, hogy Ruellóval távozott a kispadról Christian Gourcuff is, a helyére kerülő Sabri Lamouchi pedig még nem nagyon tudta bizonyítani edzői kvalitásait. Most adott számára a szép feladat, ha nagy trófeát túlzás is lenne elvárni tőle, a kerete értéke alapján joggal aspirálhat az EL-ben helytállva egy újabb nemzetközi porondot érő hazai szereplésre, mely biztosítaná a feltételeket a klub gazdasági továbblépéséhez. Ellenkező esetben a meglehetősen magasra szabott, a bevételek 80-90%-át felemésztő fizetési büdzsé miatt jöhetne a már megszokott kisebb hullámvölgy és az egyébként dicséretesen működő akadémia tehetségeinek kényszerhelyzetből adódó kedvezőtlenebb értékesítése, mint például Bakayoko 8 milliós eladása négy éve vagy Ousmane Dembélé alig 15 milliós dortmundi transzfere két évvel ezelőtt, akit ugyebár 120 millióért adtak tovább a németek, bár a Rennes-nek nevelőegyesületként ebből az átigazolásból is befolyt fontos 20 millió euró.

Ha az adminisztrációs régióról politikai okokból már jó régen le is választották Nantes városát, a történelmi Bretagne fővárosa ma is rendelkezik breton gyökerekkel, így labdarúgócsapatának címerében is ott szerepel régi breton jelképként a hermelin minta és komoly derby-ket is vív a gárda a Rennes-nel. A szép hagyományokkal rendelkező egyesület 2007-ben 44 év után esett ki az élvonalból, majd a lengyel származású optikus, Waldemar Kita vásárolta fel a klubot és egy liftezés valamint több viszontagság után, sokszor a szurkolókkal is konfliktusba keveredve 2013-ban vezette vissza az élvonalba. Az azóta megfigyelhető lassú, de biztosnak tűnő fejlődés (három 13-14. helyen végződött év után immár két szezon a top tízben) azért figyelemre méltó, mert közben bármiféle felelőtlen költekezéstől távol tartotta magát az egyesület és Christian Larièpe technikai igazgató. A fizetési büdzsét konzekvensen a bevételek 60%-a körül tartják, az átigazolási egyenlegek pedig csak minimálisan billentek negatív tartományba. Túlságosan nagy kilengésnek az sem tekinthető, hogy a saját nevelésű ifjoncok (Rongier, Touré, Kwateng) mellé új ambíciók jeleként a nyáron klubrekordot jelentő 8 millió euróért leigazolták a belga válogatott Limbombét, miközben a középpályára érkezett a 23 éves létére már 4 különböző ligát megjárt Lucas Evangelista is Portugáliából. A hely talán nem is véletlen, hiszen a jó rajt után a szezonba beleszürkülő Ranierit nyáron a portugál Miguel Cardoso váltotta a kispadon, aki hazájában tavaly a Rio Avéval szerzett ötödik helyet és juttatta a kis klubot története során először nemzetközi porondra. Ez lenne a feladat persze a Nantes vezetőedzőjeként is, hiszen európai kupasorozat nélkül nehéz lenne feljebb srófolni a bevételeket, különösen úgy, hogy a város (és a teljes régió) kimaradt ezúttal az EB projektből, az új stadion, a YelloPark projektjére pedig igencsak nehéz a megfelelő finanszírozást megszerezni látványosabb siker nélkül.

 

III.2. Tűnt szentesték dalára

 

Profitálhatott viszont az EB-re felújított stadionjából a 10 bajnoki címével rekorder Saint-Étienne, melynek átlagnézőszáma az átadás után megugrott, így meccsbevételei is pár millió euróval, a büdzséhez ráadásul évekig folyamatos Európa Liga szereplés is hozzájárult. A klubot gyakorlatilag a legutóbbi, 2004-es feljutás óta Bernard Caïazzo és Roland Romeyer irányítják, akikkel az egylet sokáig az élvonalban a szakadék szélén táncolt, mígnem rátaláltak mintegy véletlenül Christophe Galtier-ra. Ő szállította a csapatnak többször az erőn felüli eredményeket, viszont a Monaco és a PSG előretörésével egyre kedvezőtlenebbek lettek a körülmények a szintlépéshez szükséges BL eléréséhez, de a klub átigazolási politikája sem feltétlen felel meg a legmodernebb követelményeknek és kevésbé tervez hosszabb távon a később kihasználható potenciálra. Így a 2016/17-es szezonban már csak a 8. helyen végzett a csapat, ezzel a nemzetközi szereplés elmaradt és kilenc év után Galtier is távozott a kispadról. Az utódjának szánt spanyol Óscar García csak pár hónapot töltött a klubnál (különösen a Lyon elleni derby-n beszedett 0-5 miatt vesztette el a bizalmat), majd Sablé sem jelentett megoldást, végül a veterán Jean-Louis Gasset-vel kötöttek ki az ismét csak langyos víznek számító 7. helyen. A keret magasan a legidősebb átlagéletkorú (28,1) a ligában, a tavalyi klubrekordot jelentő igazolás, Diony sem különösebben fiatal és valószínűleg nem fog már Aubameyanghoz hasonlító karriert befutni a zöldeknél, mint ahogy az idei szezonra szerződtetett 27 esztendős Khazri sem. Így talán azt mondhatjuk, hogy különösebb ambíciók jelének hiányában a Saint-Étienne mind gazdaságilag, mind játékban inkább leszálló ágra került, ám a tradíciók és a magas nézőszám adta lehetőségek miatt nem tűnik alaptalannak, hogy május óta lehetséges amerikai és közel-keleti vásárlókról is hallani, akik lendíthetnének egyet a klub megrekedt szekerén.

Nagyon különböző helyzetben próbál ismét a nagyok közé felnőni az első országos bajnokságot 1933-ban megnyerő Lille a legutóbbi, 2011-es bajnoki címét követő ereszkedés után. Akkor a csapat csak egy évig tudta tartani a valamivel magasabbra emelt szintet, de közben olyan alapembereket veszített el egy-két éven belül, mint Cabaye, Rami, Gervinho, Hazard, Debuchy, majd az eredmények visszaesése, a BL elmulasztása után Payet, Thauvin, Origi vagy Digne is az értékesített játékosok közé kerültek, hogy a magasan ragadt fizetési büdzsét lejjebb szorítsák. A Lille szép lassan az anyagi problémái közepette a középmezőnybe szürkült, mígnem Michel Seydoux 14 év után túladott az egyesületen és az ambiciózus, ám nem éppen tapasztalt Gérard Lopez lett az új tulaj. Az OM-nél korábban hiába próbálkozó luxemburgi üzletember 2017 nyarán Bielsával, no meg 64 millió eurós bevásárlással igyekezett új lendületet adni a csapatnak, a nehéz természetéről híres argentin futballguru eredményei azonban elmaradtak a várakozásoktól és gyorsan konfliktusba keveredett itt is a vezetőséggel. A katasztrofális szezon végeztével még a bennmaradásnak is örülhetett a gárda, amit végül már nem más, mint Christophe Galtier vezetésével ért el. Ha a Bielsa-kitérőnek bármi értelme volt, akkor viszont az az, hogy alaposan megfiatalodott a csapat, idén a bajnokság legalacsonyabb átlagéletkorú keretével (23,4 év) vágtak neki a szezonnak, és a hangzatos, ám befuccsolt projekt után a pénzügyi egyenleget egész jó áron értékesített játékosokkal sikerült rendbe tenni, hiszen Bissouma, Amadou, Malcuit, Mendyl és Mothiba távozása nagyon fontos 55 millió eurót hozott a konyhára. Az immár jóval racionálisabb koncepcióval összhangban a Galtier számára azért fontos rutint olyan ingyen érkező játékosok szolgáltathatják ebben a szezonban, mint az EB-győztes José Fonte vagy a 150 Ligue 1 meccsel a „lábában” érkező Jérémy Pied, a kölcsönbe érkező Rui Fonte vagy a már olcsón számolt Loïc Rémy, miközben komolyabb összegeket csak fiatal játékosokért adott ki Luis Campos sportigazgató. A keret továbbra is hemzseg a jó teljesítményre képes tehetségektől, akiket szükség esetén akár jó áron lehet értékesíteni is, ha viszont a klub emelkedő pályára akar kerülni, viszonylag rövid időn belül le kell tennie a névjegyét a nemzetközi helyekért folytatott harcban.

 

III.3. Üres hassal bokázók

 

Ha a francia liga lehetséges nagyjait vesszük számításba, hagyományai és potenciálja alapján nem hagyhatjuk ki a sorból a hatszoros bajnok, legutóbb 2009-ben a csúcsra érő Bordeaux-t sem, akármennyire is kusza most a gironde-iaknál a helyzet. Miután a bajnoki címet itt is követő hullámvölgyből a PSG és a Monaco által alaposan felkavart gazdasági erőviszonyok között nem sikerült kilábalni és az új stadion, a Matmut Atlantique látogatottsága sem feltétlenül váltotta be a reményeket, a 21 éve regnáló Jean-Louis Triaud tavaly márciusban átadta az elnöki széket Stéphane Martin-nek, a tulajdonjogok pedig szép lassan az amerikai Joseph DaGrosa cégei kezébe kerülnek. Az átmenet meglehetősen nehézkesen zajlik, a kézzel fogható ambíciókat megtestesítő erős vezetés hiánya pedig alaposan rányomja a bélyegét az egyesület életére. A már az előző szezon végén is visszás kritikákat megfogalmazó vezetőedző, Poyet zajos távozása, a Malcom Rómába értékesítésétől a transzfer bejelentése után, feltehetően a játékos kérésére való visszalépés, az új igazolás, Basic EL-nevezésének elmaradása vagy a kispadra visszatérő Ricardo Gomes megfelelő papírok híján való szerződtetése nem a legjobb képet alakítja ki a Bordeaux-ról, miközben a büdzsé és a keret összetétele adhatna okot a bizakodásra. A helyzet ellentmondásosságát talán jól illusztrálja, hogy míg a bajnokságban kieső helyen áll a csapat, a Monacót sikerült legyőznie és az EL-selejtezőkben minden meccsét megnyerte, így zsinórban másodszor szerepelhet az Európa Ligában és számolhat az onnan befolyó 15-20 millió euróval. Ha az új tulajdonosnak szándékában áll a jelen körülmények között nehéznek tűnő feljebb lépés, akkor valahogy vissza kellene szerezni a szurkolók és a szponzorok bizalmát, amihez persze kulcsjelentőségű lesz Ricardo Gomes szereplése is a csapattal.

A sűrű mezőny további tagjaitól nehezebb lenne nagy áttörést várni, voltaképpen bárki kiemelkedhet ugyanolyan váratlanul, mint ahogy el is tűnhet a süllyesztőben. Igaz ez még akkor is, ha a 2001-es felvásárlás után a klubot a harmadosztályból az élvonalba vezető Olivier Sadran kezében lévő Toulouse a keret értéke alapján valamelyest ki is emelkedik a többiek közül. Az értékemelkedés ugyanis a korábban megkezdett fiatalítási projekt gyümölcse, így ez még inkább csak a játékosokban rejlő potenciált jelzi. Tavaly a saját nevelésű ifjoncokat a játékpercek egészen kimagasló, 41%-ában vetette be a csapat a kieséstől a gárdát 2016 tavaszán emlékezetes hajrában megmentő Dupraz vezetésével, aki viszont tavaly inkább becsődölt a kerettel. Nyáron a városban jól ismert Alain Casanova került a helyére, akitől első körben már az is nagy szó lenne, ha hosszú idő után végre a középmezőnyben meg tudna ragadni a gárdával és vissza tudná csalogatni a szurkolókat a felújított stadion lelátóira.

A 2012-ben csodaszerű bajnoki címet szerző Montpellier-nél Louis Nicollin halála után fia, Laurent egyelőre szemmel láthatóan a klub stabilizálására törekszik és ugyanez mondható el a nemrégen feljutó, szintlépéssel csak hosszabb távon számoló Strasbourg, Caen vagy Reims csapatairól is, mint ahogy a kártyáit jól forgató Dijon projektje is csak lassan, lassan épülgethet erős korlátaival. Mindeközben nagyobb potenciált nehéz lenne felismerni a nézőszámban is keveseket megmozgató Angers, Amiens vagy Guingamp háza táján, ezen egyesületek talán adottságaikból is adódóan egyelőre csak az évről évre való túlélésre koncentrálhatnak, nem is beszélve a legkisebb költségvetéssel rendelkező újoncról, a Nîmes-ről, bár ha a rajtnál látott lelkesedés túllendíti a krokodilokat a nehézségeken, a jövőben akár álmodozhatnak egy-egy meglepetésről is, hiszen amint láttuk, a liga nagy részében elmosódottak a szinthatárok, ugyanakkor a legfelsőbb (bajnoki), illetve a közvetlen alatta lévő (BL-) polcokra felérni vagy ott huzamosabb ideig megragadni a mezőny nagy részének nem sok esélye van.

comments powered by Disqus