Ma este az elmúlt évek három legtöbbet költő labdarúgóklubja közül kettő csap össze a BL-nyolcaddöntők egyik slágerpárosításában, kettejük helyzete azonban meglehetősen eltérő, így érdemes egy kísérlettel bepillantani a kialakult transzferpolitikájuk mögé.

Az átigazolási időszakok szokásos csatár-keringője mellett a január egyik érdekes kérdése az volt, hogy a tavaszi BL-kihívásoknak ismét nagy elvárások súlya alatt nekivágó Paris Saint-Germain hogyan képes csúnyán lesoványodott középpályás sorát megerősíteni. A hátravontabb szerepkörökben a párizsiaknál idén megfordult már a poszton kissé idegenül mozgó Marquinhos, Draxler és Dani Alves is, nemrég ráadásul a Rabiot-val való végsőnek látszó összeveszés és Verratti kisebb sérülése alapján úgy tűnt, elkerülhetetlen új játékos(ok) beszerzése erre a csapatrészre. A sajtóban a nagy népszerűségnek örvendő Allan és a Premier League-ben a szerelési listákat évek óta vezető Idrissa Gueye megkörnyékezéséről is lehetett olvasni, a Napoli és az Everton hajthatatlansága miatt azonban ezek az üzletek végül füstbe mentek, az utolsó pillanatokban bedobott Thiago Mendes szerződtetését pedig a hírek szerint Thomas Tuchel vétózta meg, ami újabb jele lehet a vezetőedző és a sportigazgató Antero Henrique állítólag nem éppen felhőtlen viszonyának. Így aztán a Zenyitből 45 millió euróért megkapott Leandro Paredesszel kell „beérnie” a szakmai stábnak és a jelenlegi játékosokkal kell megoldania a Manchester United elleni BL-nyolcaddöntőt.

Azt persze nem lehet pontosan megjósolni előre, hogy Paredes hogyan fog beválni új állomáshelyén, annak azonban érdemes utánanézni, milyen teljesítményt nyújtott az ősszel korábbi csapatában és milyen stílusú játék várható tőle ez alapján. Ennek egyik része lehet, ha megvizsgáljuk szezonbeli statisztikáit, azok kiértékelését pedig leginkább a hasonló feladatkörben szereplő játékosok mutatóival összevetve helyezhetjük kontextusba, amiből láthatóvá válhat, mik az egyes középpályások erősségei és gyengeségei a releváns kategóriák közül. Ez lehetőséget kínál arra is, hogy az elmúlt évtizedekben különös jelentőséget kapó, funkciójában rendkívül sokat változó poszt jellegzetességeiről is ejtsünk néhány szót, hiszen voltaképpen a „védekező középpályás” kifejezést is már csak fenntartásokkal használhatjuk a pálya centrumában bevetett játékosokra. Noha a visszavontabb helyzetekben a labdaszerzés is fontos feladat maradt, távolról sem a védekezés már a kizárólagos kötelezettségük, hanem az ellenfelek esetleg feltolt letámadásának kijátszása, a támadásépítések első szakaszának segítése, sokszor szervezése is.  Ez azt is jelenti, hogy a poszt összetettsége sokrétű képességeket kíván meg az itt szereplő játékosoktól, vagyis még a korábban vizsgált csatároknál vagy kapusoknál is kevésbé szűkíthető le a teljesítményük értékelése egy-egy részterületre, hanem csak egy általánosabb összkép minősítheti őket megfelelően és csak az segíthet megítélni, hogy milyen megbízatással vethetőek be hatékonyan.

A Deloitte legújabb listáján is érezhető, hogy az UEFA 2017/18-ban megnövekvő díjazásaival és azok szétosztásának még a korábbinál is elitistább átszervezésével megnövekedett a BL-szereplés súlya a leggazdagabb csapatok költségvetésében is (az azzal járó marketingértékről nem is beszélve). A legjelentősebb bevételeket regisztráló klubok rangsorában ugyanis két év után elveszítette vezető pozícióját a nyolcaddöntőben elvérző Manchester United (a tavalyi eredményhez képest -2% bevétel), de az európai húsosfazékról a legrosszabb pillanatban lemaradó Arsenal (-10%) is három helyet zuhant vissza. Az ágyúsokat a döntős Liverpool (+21%) alaposan meg is előzte, az elődöntőig menetelő AS Roma (+46%) pedig az UEFA-tól kapott 83,8 millió eurónak köszönhetően kilenc helyet lépet feljebb és ismét a top 20-ban találta magát, akárcsak az EL market pooljából gyarapodó Milan (+8%), miközben a korai kiesést megsínylő Napoli (-9%) kipottyant onnan, és a Dortmund (-5%) mérlegére sem volt jó hatással a BL-csoportkörben való búcsú. Mindeközben a tavalyi címvédéssel 88,7 millió eurót kaszírozó Real Madrid (+11%) ugrott újra a Deloitte listájának az élére, hiszen a királyiak először lépték át az évi 700 milliós bevételi határt, mégpedig nem is kis szökkenéssel. 

A jelentős ugrást persze a szponzori bevételek 50 milliós növekedése segítette a leginkább, amihez azonban alighanem szintén szükségeltetett a sikeres nemzetközi szereplés és az ezzel járó globális ismertség. Az a jövő kérdése, hogy Cristiano Ronaldo távozása mennyire változtatja meg ezt a trendet, jelen posztban azonban inkább az idei lista néhány tanulságára koncentrálunk. 

„A kapus a magányos sas, a rejtélyek embere, az utolsó védő.
Nem is a kaput, inkább az álmokat őrzi”
(Vladimir Nabokov)

Amikor 1963-ban Lev Jasin máig egyedüli kapusként megkapta az Aranylabdát, első dolga az volt, hogy leszögezze, nem ő a világ legjobb kapusa, hanem Vladimir Beara. Pedig Jasin addigra már olimpiai és Európa-bajnok volt, Beara viszont sem a Crvena Zvezda, sem a jugoszláv válogatott színeiben nem jutott igazán rangos trófeáknak még a közelébe sem. Az eset alighanem jól példázza, hogy talán még a többi posztnál is nagyobb mértékben volt már a futball hőskorában is kitéve a kapusok általános megítélése a csapatuk eredményességének, no meg mára a különböző okokból körülöttük kialakuló média-felhajtásnak is.

Ennek egyik oka lehet, hogy a kapusok teljesítményének statisztikák alapján történő értékelése számos nehézségbe ütközik, ezek a nehézségek pedig már az elemzésekre szakosodott oldalak megjelenésekor témát szolgáltattak a szerzők számára. A megfigyelési technikák és a feldolgozott adatok fejlődésével az utóbbi években valamelyest javult a helyzet, de az amúgy is több szempontból megkülönböztetett poszt általános értékelése továbbra is talán a legnehezebben vizsgálható maradt. Az elmúlt nyáron különleges fény vetült a hálóőrök kiértékelésének módszereire, hiszen Buffon és a Juventus 17 éves átigazolási rekordját döntötte meg előbb Alisson liverpooli transzfere, majd Kepa 80 millió eurós kivásárlása a Bilbaótól a Chelsea-be. A rekordok apropóján a StatsBomb is felelevenítette újra a témát és az ősz folyamán egy cikksorozat keretében igyekezett megvizsgálni, hogyan fejlődhetett a kapusok értékelése arra a szintre, ami az ilyen mértékű befektetéseket is indokolhatja.

Blogunkon tavaly épp ezidő tájt, a téli átigazolási időszak kapcsán szenteltünk egy posztot a legfontosabb európai góllövők több szempontból való kiértékelésének, így most némileg hasonló módon igyekszünk az öt élbajnokság kapusainak őszi teljesítményét körbejárni. Ez ráadásul magyar szempontból most azért is érdekes lehet, mert Gulácsi Péter is a viszonylag magasan jegyzett hálóőrök között van, így vállalkozásunk egyben arra is lehetőséget teremt, hogy az ő teljesítményét is elhelyezzük a nemzetközi élmezőnyben. Mindemellett azt természetesen most is hangsúlyoznunk kell, hogy nem egy-egy legjobb kapus kiválasztása, vagy további transzferek megjóslása a célunk, hanem a több tevékenységi terület több szempontból való vizsgálgatásával inkább éppen az, hogy az egyetlen tengely mentén való vagy túlságosan leszűkítő értékelés helyett a különböző hálóőrök egymás mellett létező és folyamatosan változó erősségeire és gyengeségeire irányítsuk a figyelmet.

(a statisztikák alapját a wyscout és a sofascore adatbázisai adják az őszi szezon bajnoki és nemzetközi kupamérkőzéseiről december 28-ig)

Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt,
amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.

1993-ban az első hivatalos Bajnokok Ligája döntőjét az Olympique Marseille gárdája nyerte, megszerezve ezzel Franciaország első európai kupasikerét, majd a következő öt évben még négyszer is eljutott a sorozatban induló francia csapat az elődöntőig (a labdarúgásban franciának tekinthető Monaco kétszer, valamint a PSG és a Nantes), miközben ’96-ban a KEK-trófeát is begyűjtötte a Paris Saint-Germain. Aligha gondolhattuk akkor, hogy az elkövetkező 22 évben európai kupagyőzelem nélkül maradnak a 2003-ig még Division 1-nek nevezett bajnokság klubjai. A kilencvenes évek nagy részében a francia az UEFA ranglistáján a Serie A mögött a második legerősebb ligának számított a kontinensen, innen azonban az ezredforduló után az ötödik helyre csúszott vissza, az elmúlt évtizedben pedig egy ideig még az a „csúfság” is megesett a Ligue 1-nel, hogy a hatodik helyen szerénykedett a koefficiensek rangsorában. Pedig a klubok mögött álló gazdasági háttér ennél jobb eredményekre predesztinálná az ország egyesületeit, hiszen Franciaország GDP-je nagyon stabilan a harmadik Európában. A viszonylag csendes állóvizet aztán 2011-ben kavarta fel a Qatar Investment Authority érkezése a korábbi hagyományaihoz éppen teljesen méltatlanul teljesítő PSG-nél, ahol rögtön nagy szabású befektetések kezdődtek, ennek hullámaihoz pedig a 2016-os EB-rendezés és a 2018-as VB-győzelem újabb lökéseket jelenthet a francia bajnokság megerősödésében. 

A Franciaországban egy csapásra hatalmas pénzügyi fölényre szert tevő klub ugyanis csak néhány szezon erejéig érte sokként a mezőny többi tagját, amikor elég gyorsan alakított ki igen meggyőző egyeduralmat, valamivel hosszabb, akár már most is érezhető távon azonban mindenképpen pozitívnak értékelhető a PSG-projekt megjelenése a francia klubfutball minden szegmense számára. Ez persze a liga belső szerkezetének átalakulásával is jár, és noha 79 éves történetében 10 bajnoki címnél többet egyetlen klub sem szerzett még és nem is olyan régen (2008-13) még hat év alatt hat különböző bajnokot avatott, a nemzetközi tendenciákkal párhuzamosan most már a Ligue 1 is erősen hierarchikus jelleget látszik ölteni, melynek szintjein az egyes kluboknak egymástól szögesen eltérő kihívásokkal kell szembesülniük a fejlődés vagy egyszerűen a talpon maradás érdekében.

Jelen posztban azt igyekszünk körbejárni, hogy

I. milyen módon jelennek meg a PSG-projektnek a francia ligára gyakorolt kedvező hatásai a nemzetközi porondon és a liga belső gazdasági folyamataiban,

II. a további három legtehetősebb francia élklub, a Lyon, a Marseille és a Monaco milyen egymástól homlokegyenest eltérő stratégiával igyekszik felvenni a párizsiak által rájuk kényszerített nagyobb tempót, illetve

III. a második vonalat képviselő egyesületek hogyan próbálnak megkapaszkodni a poszt-Bosman érában tapasztalható európai tendenciáknak megfelelő, a francia ligába amúgy némi késéssel begyűrűző folyamatok sodrában.

Már csak két mérkőzés van vissza az idei világbajnokságból, így az eddig lejátszott 62 találkozó alapján talán le lehet vonni néhány következtetést a tornáról és szerepéről a vb-k történetének illetve a labdarúgásnak az alakulásában. A világbajnokságokon látottak persze sohasem diktálták a nemzetközi tendenciákat, sokkal inkább fokmérői lehettek annak, mi folyik a különböző kontinensek műhelyeiben, mára pedig az európai bajnokságok mindent letaroló gazdasági fölényével amúgy is egy gócpontba vonódik össze minden sikeresebb játékos, szakember és innováció egyaránt, így sok újdonságot a szezon során zajló közvetítési kampányok mellett már nem hozhat egy ilyen torna a focikedvelőknek. Mivel azonban egyrészt páratlanul széles nézői réteget ér el, másrészt pedig páratlanul széles az indulók köre is a világ legnagyobb volumenű sporteseményén, akik ráadásul más körülmények között nem is nagyon mérettetnek meg egymással, így mégiscsak megkerülhetetlen figyelembe venni az itt tapasztaltakat.

Ebből kifolyólag remek táptalajt is teremtett az oroszországi világbajnokság is az európai labdarúgás fokozódó hegemóniájáról szóló elméletek elburjánzására, ha azonban az idei eredményeket alaposabban és szélesebb kontextusban vizsgáljuk, akkor fenntartásokkal kell kezelnünk ezeket a megállapításokat és az idei tornát is sokkal inkább az eddig is fennálló hierarchia cseppet sem kirívó megjelenésének kell értelmeznünk, melyben ráadásul a kontinens eddig privilegizált helyzete is közrejátszik. Márpedig ez a státusz a sportág globális fejlődésének érdekében várhatóan megváltozik a közeljövőben és új kihívásokkal kell majd szembenézniük Európa válogatottjainak.

Az UEFA által is alkalmazott Deloitte könyvvizsgáló cég idén is kiadta hagyományos, húszas listáját a világ legnagyobb bevételeit elkönyvelő futballklubjairól, melyet nem részletezett, összesített eredményekkel harmincasra egészít ki. Erre a harmincas listára immár negyedik éve csak európai egyesületek kerülnek fel, így a klubfutballban továbbra is egyedülálló gazdasági fölényben van az öreg kontinens legtehetősebb klubjai révén. A vagyonos csapatok megoszlása azonban távolról sem kiegyensúlyozott Európán belül, voltaképpen az öt élbajnokság növeli folyamatosan az előnyét minden más vállalkozással szemben, így a leggazdagabb harminc közé Európa keleti feléből idén egyedül a Zenyit Szentpétervár került be a 23. helyen.
Az alábbiakban azt igyekszünk nagyvonalakban áttekinteni, milyen a labdarúgás világát meghatározó gazdasági folyamatok rajzolódnak ki a Deloitte listájából.