Idén nyáron Harry Maguire a Manchester United 80 millió fontos költekezésével minden idők legdrágább védője lett, de összesen négy átigazolás is felkerült a legdrágább középhátvéd-transzferek listájára. De Ligt a második, a korábban megköttetett, de most realizálódó Lucas Hernández pedig a negyedik helyen, és még Eder Militao 50 milliós átigazolása is a hetedik a legmagasabb árú középhátvédek all time rangsorában. A jelenség csak részben magyarázható az átigazolási díjak általános megugrásával, ugyanakkor nagyban Virgil van Dijk látványos liverpooli szerepvállalása illetve a poszt egyre nyilvánvalóbb reneszánsza áll a hátterében.

Az Aranylabdát középhátvédként csak Franz Beckenbauer (1972 és ’76) és Antonio Cannavaro (2006) nyerték el eddig, de utóbbi megkoronázását követően valamelyest háttérbe szorult a poszt elismertsége és talán jelentősége is. A pozíciós játék tökéletesedésével azonban a helyzetükből adódóan szinte az egész pályát és a játékosok helyezkedését átlátó középhátvédek szerepe is egyre fontosabbá vált és nagyban meg is változott. A kemény ütközésekre és szinte kizárólag a védekezésre koncentráló hátvédek kora lejárt (panaszolta el nekünk Gary Neville már öt éve), a fegyelmezett és racionális védőmunka mellett mára elengedhetetlen, hogy a poszt legjobbjai az összjátékban is kamatoztassák képességeiket. A Premier League csapatairól készült opta-kimutatás szerint míg hét éve a csapatok passzainak 17%-a kötődött a középső védőkhöz, mára ez a mutató már 25%-ra nőtt, miközben a könnyű passzaiknak az aránya csökkent, a hosszúaké pedig megnövekedett.

Az alábbiakban annak igyekszünk hát utánajárni, hogyan tükröződött a középhátvédek feladatkörének megváltozása az előző szezonban a poszton a legjobbnak számító labdarúgók (a whoscored osztályzatai és a transfermartk értékbecslése alapján) játékában és a topligákban milyen teljesítményt nyújtottak az egyes játékosok a különböző területeken, mely aztán ennyire megnövelhette az értéküket (az idei szezonból még túl kevés telt el ahhoz, hogy szignifikáns adatokat értékelhessünk). A magyar válogatottat erősítő Willi Orban statisztikáit is megvizsgálhatjuk nemzetközi összevetésben, a releváns mutatók kiértékeléséhez azonban most csak azokra a játékosokra kell szűkítenünk vizsgálódásunkat, akiknek mutatóit nem torzítja túlságosan, hogy más posztokon is bevetésre kerültek, így például a többször balhátvédként felbukkanó Lucas Hernandez, a jobbhátvédként szereplő Tilo Kehrer  vagy a középpályán is sokat játszó Marquinhos kiesik ezúttal a mintánkból.

Bár korábban már kitértünk arra, hogy a labdarúgóklubok életében egyre kisebb jelentőséggel bír a stadionokban megjelenő szurkolók száma, a szezon végéhez érve érdemes vetni egy pillantást az öt élbajnokságban és a világ leglátogatottabb ligáiban tapasztalható tendenciákra.

A német Bundesliga mérkőzései még mindig a világ legmagasabb átlagnézőszámával rendelkeznek és az angol Premier League is nagyon magasan kiemelkedik a többi bajnokság közül. A spanyol Liga ugyanakkor már csak egy orrhosszal előzi meg a kínai CSL idei szezonjának látogatottságát, mely így meg is előzte az egyébként valamelyest emelkedőben lévő Serie A-t és a Ligue 1-t is. Utóbbi kettő közé csúszott vissza az utóbbi években a mexikói liga, míg a szezon elején járva az MLS halványabb mutatóit felülmúlja az egyelőre nagyot lendülő japán és brazil bajnokság. A 15 ezres átlag fölé már három további élvonal fér be Európából (no meg a húszezres átlag körüli angol és német másodosztály): a visszacsúszóban lévő holland Eredivisiére ugyanis felzárkózott a régóta nem látott rekordot döntő orosz Premjer Liga és a Rangers visszatérésével újra nagyobb nézőszámokat elérő skót bajnokság.

Tavaly januárban egyszer már foglalkoztunk az öt élbajnokság legeredményesebb támadóinak profiljaival, feltérképeztük, hogy milyen utakon jutnak el különböző feladatkörükből a góllövésig és ezek során melyek az erősségeik és mely területeken halványabb a teljesítményük. Akkor elsősorban a téli átigazolási időszak fő témái szolgáltak apropóul, most pedig a szezon egy jelentősen későbbi szakaszában nagyobb mennyiségű adat áll rendelkezésünkre a legjobb gólvágók játékának részleges kiértékeléséhez, melyet természetesen most is nagyon nagy mértékben meghatároz az edzőik által rájuk szabott feladatkör, a társak teljesítménye, no meg az ellenfelek stratégiája és színvonala egyaránt.

A vizsgálni kívánt játékosok halmazát valamelyest ki is bővítjük ezúttal, hiszen tavaly januárban a legnagyobb presztízsű bajnokságokban addig két számjegyű találatot elérő 21 játékossal foglalkoztunk, most pedig a legalább 13 bajnoki gólt jegyző 40 támadó statisztikáit böngésszük át. A tavalyi mezőnyünkből így az idén eddig szerényebb terméssel álló Falcao (12 gól), Lukaku (12), Volland (12), Icardi (10), Fekir (9), Morata (9), Dybala (5), Zaza (2) és Mariano Diaz (1) kívül maradnak radarunkon, ugyanakkor Kane, Cavani, Szalah, Immobile, Messi, Neymar, Lewandowski, Sterling, Suárez, Aubameyang és Agüero mellett Iago Aspas is konstans szerepel idevágó posztjainkban, így az ő játékuknak akár a változását vagy éppen az állandóságát is megfigyelhetjük ebben a szezonban.

Változatosan szorakoztató termékeket állítottak elő nekünk az európai BL-párharcok az elmúlt napokban, miközben az is újra bebizonyosodott, hogy a futballt körülvevő közeg tobzódik a szélsőségesen csapongó ítélkezésekben.

Ma este az elmúlt évek három legtöbbet költő labdarúgóklubja közül kettő csap össze a BL-nyolcaddöntők egyik slágerpárosításában, kettejük helyzete azonban meglehetősen eltérő, így érdemes egy kísérlettel bepillantani a kialakult transzferpolitikájuk mögé.

Az átigazolási időszakok szokásos csatár-keringője mellett a január egyik érdekes kérdése az volt, hogy a tavaszi BL-kihívásoknak ismét nagy elvárások súlya alatt nekivágó Paris Saint-Germain hogyan képes csúnyán lesoványodott középpályás sorát megerősíteni. A hátravontabb szerepkörökben a párizsiaknál idén megfordult már a poszton kissé idegenül mozgó Marquinhos, Draxler és Dani Alves is, nemrég ráadásul a Rabiot-val való végsőnek látszó összeveszés és Verratti kisebb sérülése alapján úgy tűnt, elkerülhetetlen új játékos(ok) beszerzése erre a csapatrészre. A sajtóban a nagy népszerűségnek örvendő Allan és a Premier League-ben a szerelési listákat évek óta vezető Idrissa Gueye megkörnyékezéséről is lehetett olvasni, a Napoli és az Everton hajthatatlansága miatt azonban ezek az üzletek végül füstbe mentek, az utolsó pillanatokban bedobott Thiago Mendes szerződtetését pedig a hírek szerint Thomas Tuchel vétózta meg, ami újabb jele lehet a vezetőedző és a sportigazgató Antero Henrique állítólag nem éppen felhőtlen viszonyának. Így aztán a Zenyitből 45 millió euróért megkapott Leandro Paredesszel kell „beérnie” a szakmai stábnak és a jelenlegi játékosokkal kell megoldania a Manchester United elleni BL-nyolcaddöntőt.

Azt persze nem lehet pontosan megjósolni előre, hogy Paredes hogyan fog beválni új állomáshelyén, annak azonban érdemes utánanézni, milyen teljesítményt nyújtott az ősszel korábbi csapatában és milyen stílusú játék várható tőle ez alapján. Ennek egyik része lehet, ha megvizsgáljuk szezonbeli statisztikáit, azok kiértékelését pedig leginkább a hasonló feladatkörben szereplő játékosok mutatóival összevetve helyezhetjük kontextusba, amiből láthatóvá válhat, mik az egyes középpályások erősségei és gyengeségei a releváns kategóriák közül. Ez lehetőséget kínál arra is, hogy az elmúlt évtizedekben különös jelentőséget kapó, funkciójában rendkívül sokat változó poszt jellegzetességeiről is ejtsünk néhány szót, hiszen voltaképpen a „védekező középpályás” kifejezést is már csak fenntartásokkal használhatjuk a pálya centrumában bevetett játékosokra. Noha a visszavontabb helyzetekben a labdaszerzés is fontos feladat maradt, távolról sem a védekezés már a kizárólagos kötelezettségük, hanem az ellenfelek esetleg feltolt letámadásának kijátszása, a támadásépítések első szakaszának segítése, sokszor szervezése is.  Ez azt is jelenti, hogy a poszt összetettsége sokrétű képességeket kíván meg az itt szereplő játékosoktól, vagyis még a korábban vizsgált csatároknál vagy kapusoknál is kevésbé szűkíthető le a teljesítményük értékelése egy-egy részterületre, hanem csak egy általánosabb összkép minősítheti őket megfelelően és csak az segíthet megítélni, hogy milyen megbízatással vethetőek be hatékonyan.

A Deloitte legújabb listáján is érezhető, hogy az UEFA 2017/18-ban megnövekvő díjazásaival és azok szétosztásának még a korábbinál is elitistább átszervezésével megnövekedett a BL-szereplés súlya a leggazdagabb csapatok költségvetésében is (az azzal járó marketingértékről nem is beszélve). A legjelentősebb bevételeket regisztráló klubok rangsorában ugyanis két év után elveszítette vezető pozícióját a nyolcaddöntőben elvérző Manchester United (a tavalyi eredményhez képest -2% bevétel), de az európai húsosfazékról a legrosszabb pillanatban lemaradó Arsenal (-10%) is három helyet zuhant vissza. Az ágyúsokat a döntős Liverpool (+21%) alaposan meg is előzte, az elődöntőig menetelő AS Roma (+46%) pedig az UEFA-tól kapott 83,8 millió eurónak köszönhetően kilenc helyet lépet feljebb és ismét a top 20-ban találta magát, akárcsak az EL market pooljából gyarapodó Milan (+8%), miközben a korai kiesést megsínylő Napoli (-9%) kipottyant onnan, és a Dortmund (-5%) mérlegére sem volt jó hatással a BL-csoportkörben való búcsú. Mindeközben a tavalyi címvédéssel 88,7 millió eurót kaszírozó Real Madrid (+11%) ugrott újra a Deloitte listájának az élére, hiszen a királyiak először lépték át az évi 700 milliós bevételi határt, mégpedig nem is kis szökkenéssel. 

A jelentős ugrást persze a szponzori bevételek 50 milliós növekedése segítette a leginkább, amihez azonban alighanem szintén szükségeltetett a sikeres nemzetközi szereplés és az ezzel járó globális ismertség. Az a jövő kérdése, hogy Cristiano Ronaldo távozása mennyire változtatja meg ezt a trendet, jelen posztban azonban inkább az idei lista néhány tanulságára koncentrálunk.